Az eltérített nemzeti emlékezet veszélye – 1848-49 a vörösök kezén

Amikor önös érdekeket szolgált a forradalom.

A nemzeti ünnep alkalmával érdemes visszatekinteni azokra az esetekre, amikor bizonyos politikai irányzatok önös érdekből, szörnyű következményekkel telepedtek rá a dicső múlt emlékére és használták ki azt.

Előzmények: Az első 70 év metamorfózisai

A szabadságharc leverését követően természetesen tilos volt nyíltan megemlékezni az azt kirobbantó forradalomról.

A szuverén Magyarországban gondolkodók és a haza ügyéért egykor aktívan harcolók csak szűk családi körben vagy eldugott kocsmák hátsó helyiségeiben emlékezhettek a függetlenségért vívott küzdelemre.

Először 1860-ban kapott komolyabb erőre és lobbant föl a nemzeti érzés addig lefojtott lángja. Ekkor Budapesten a diákság szentmisével akart megemlékezni ’48-’49 mártírjairól, ám a karhatalom megakadályozta ezt, ahogy a köztemetőkben való koszorúzást is.

A tömegoszlatás során Forinyák Géza joghallgató súlyos sebet kapott, melybe három nap múlva belehalt. Temetése a Bach-rendszer elleni tömegtüntetéssé duzzadt, melyet már a rendőrség sem mert feloszlatni.

Ettől kezdve egészen 1867-ig rendszeresek voltak a március 15-ei koszorúzások, dacos ellenzéki akciók, ám a kiegyezéssel ezek lendülete megtört, és az egyezség megkötésekor a nép már több ezres fáklyás felvonuláson ünnepelte a szabadságharcot leverő Ferenc Józsefet, az új magyar kormányt és az alkotmány helyreállítását.

Ezen a gesztuson is jól lemérhető, mennyire ambivalens és önellentmondásokkal tarkított volt a magyarság viszonya a Monarchiához és az uralkodóhoz (épp ezért hibás az a mai közkeletű vélekedés, ami feketére vagy fehérre mázolja e kor történelmi szereplőit, és mindenkit kizárólag jónak vagy kizárólag rossznak igyekszik láttatni – a szerk.).

1898-ban, az ötvenéves évfordulón a politika kompromisszumos megoldásként április 11-ét, az 1848-as április törvények elfogadásának napját szemelte ki ünnepnapnak, és a komoly tiltakozások, sőt zavargások, valamint a heves parlamenti vita ellenére végül törvénybe is foglalták a változtatást.

Így próbálták meg végképp elvenni a "rebellis évforduló" élét, és a függetlenségi törekvéseket hozzáidomítani az addigra a királyról kialakított, idealizáló "Ferenc József apánk", illetve "Ferenc Jóska" képekhez.

És a nemzet túlnyomó többségében idővel sikerült is elérni ezt a célt, amit mi sem jelzett jobban, minthogy a népi emlékezet szimbolikus pozícióiban, a tisztaszobák falán, a nemzeti függetlenséget szimbolizáló Kossuth mellé szépen felvándorolt a királyi hatalmat megtestesítő Ferenc József portréja is.

Kalózköztársaság: első ízben térítik el a függetlenség eszméjét

’48 emlékezete legközelebb 1918-ban, a Károlyi Mihály által kirobbantott őszirózsás forradalom során tör ismét a felszínre. Viszonylag keveset beszélünk róla, de fontos tudni, hogy a vörös gróf a különféle függetlenségi pártokban kezdte a politikai pályafutását.

Ezek az ellenzéki formációk a forradalom és szabadságharc eszmeisége mentén szerveződtek, céljuk pedig a független Magyarország megteremtése volt, ám a hatalom, érthető okokból, sosem hagyta őket kellőképpen kibontakozni.

Károlyi viszont remek politikai érzékkel ismerte föl, hogy a világháborús erőfeszítésektől megcsömörlött nép körében ezen irányvonal eszköztárának használatával szerezhet minél nagyobb népszerűséget. Így retorikájában még akkor is a ’48-as alapokról kommunikált, amikor tettei már bőven az országrontó kommunisták malmára hajtották a vizet.

A köztársaság kikiáltásának külön szégyenteljes epizódja volt, hogy a Károlyi-féle hatalomátvételhez, az egyszerű emberek megtévesztésére, a szabadságharc még élő veteránját, Szirmay György honvéd főhadnagyot használta föl Patyomkin-díszletként, hogy az ő, és társai egykori dicsősége fedje el, és egyben legitimálja a tragikus végkimenetelű eseményeket.

Szirmay György

Természetesen az őszirózsás hatalomátvételt is azonnal párhuzamba állították 1848. március 15-ével, Károlyi pedig Kossuth-tá dicsőült a propagandapamfletekben, falragaszokon.

A függetlenségi érzület felkorbácsolása szintén segített abban, hogy az egyszerű emberek torkán lenyomhassák a kaotikus állapotokból fakadó megannyi visszásságot, mondván ha nehéz is a helyzet, de az ország végre szabad az osztrák iga alól.

A katonaság nagy részének pedig imponált a régi, ’48-hoz köthető jogos kívánalom, az önálló magyar honvédség visszaállítása (akkoriban ez jelentette a függetlenség valódi zálogát – a szerk.) és a német szolgálati nyelv eltörlése, amire a Monarchia sosem volt hajlandó.

A régóta takaréklángon égő nemzeti/függetlenségi öntudat pedig nem türtőztette magát: a népharag ekkor fordult az olyan köztéri alkotások ellen, mint a várban lévő Hentzi-emlékmű vagy a Hősök terén található Millenniumi emlékmű Habsburg-szobrai.

De a Krúdy Gyula közreműködésével lezajlott nagy utcaátnevezési hullámban is kiemelt szerepet kaptak 1848-49 személyiségei (amellett, hogy a "polgári forradalom" a legelőkelőbb szimbolikus tereket, hogy, hogy nem, leginkább saját "nagyjairól" nevezte el).

Petőfi és Marx, kéz a kézben

Károlyi hatalomból való kigolyózása után jött a Tanácsköztársaság rémuralma, ami ideológiailag megalapozta Petőfi, és a márciusi ifjak kommunista előképként, március 15-ének pedig a kommunista világforradalomra tett kísérletként való értelmezését.

Ezek a megfontolások nem annyira ideológiai tudatosságból, mint inkább a Károlyi-féle gyakorlat praktikus továbbviteléből fakadtak, de közrejátszott bennük a vörösök súlyos legitimációs deficitje is, amit sürgősen ki akartak küszöbölni.

Így harácsolták be maguknak Dózsa Györgytől kezdve Adyig az összes olyan magyar történelmi személyiséget, akire egy kicsit is rá lehetett húzni a proletárdiktatúra ideológiáját.

1919. március 27-én Pogány József hadügyi népbiztos már rendeletet adott ki több budapesti laktanya átnevezéséről. E szerint:

"A régi hadseregek az uralkodó osztályok érdekeit szolgálták. A kaszárnyákat tehát császárokról, főhercegekről és tábornokokról nevezték el. A Vörös Hadsereg a proletárság hadserege, a kaszárnyákat tehát a munkásmozgalom és a szocializmus nagy vezéreiről nevezi el."

Ebben a fontos szimbolikus lépésben azonban csak a Radetzky-laktanya, Petőfire való átkeresztelése révén fért bele 1848. A többi intézményt már a bolsevista kultuszépítés oltárán kellett feláldozni.

A Tanácsköztársaság Budapest és a magyarság szimbolikus történelmi értékeit vörös rongyokkal elfedő, hírhedt május elsejéjébe is már csak Petőfi alakját tudták beleszuszakolni, de pusztán a már létező szobrának feldíszítésével, ami a többi "látványosság" mellett csekély lábjegyzetnek mondható.

Bevált recept szerint – az ünnep utóélete

A második világháború utáni újabb kommunista hatalomátvétel levezénylői ismét rátelepedtek a szabadságharc emlékezetére, sőt, ölükbe hullott a 100 esztendős évforduló megrendezésének lehetősége is.

Anélkül, hogy a további részletekbe belemennénk, elmondható, hogy 1848-49 szellemiségét – ahogy minden mást is – a saját céljai érdekében sikerrel torzította el a kommunista rezsim, mindegy volt, hogy Rákosi vagy Kádár uralmát nyögte épp az ország.

A hosszú évtizedekig tartó, egyoldalú marxista történelem-magyarázatnak hála, a magyar társdalomnak mai napig sem sikerült feloldania magában azokat az eleve jelenlévő ambivalenciákat, melyek a forradalomra és szabadságharcra többszörösen is rárakódtak.

Március 15. emlékezete épp ezért képtelen egyre több fiatal generáció lelkébe gyökeret ereszteni, forradalmi jellege miatt pedig érthető, hogy a rendszerváltás utáni kormányok, többé-kevésbé, mind igyekeztek kiüresíteni jelentőségét, hol teljesen érthetetlen módon a kiegyezésre (ez volt a mélypont – a szerk.), hol inkább a szabadságharc aspektusára fókuszálva (ez zajlik most – a szerk.) az ünnep kapcsán.