Az úgynevezett "rendszerváltás" első pár éve után már akadtak néhányan, később aztán egyre többen, akiknek szép lassan, de biztosan leesett: óriási átverés volt az egész. A politikai rendszer ugyan tényleg átalakult, de a gazdasági és médiahatalom a '89 előtti fejesek kezén maradt, szovjet megszállási övezetből meg a multik gyarmatává váltunk. Cserébe az elvtársak nagyvonalúan vérontás nélkül adták át a hatalmat - amit amúgy is elvesztettek már.
Ennek a hazug és vállalhatatlan alkunak az elutasítása szülte meg azt, amit Csurka István (Bajcsy-Zsilinszky Endre nyomán) nemzeti radikalizmusnak nevezett el,
de, ami egyébként ott volt egy időben Király B. Izabella és Maczó Ágnes köreitől a kisgazdákon át a KDNP-ig számos más pártban és szerveződésben is. Hogy ez a gondolat két évtizeden át nem tudott hatalomra kerülni, annak sokat emlegetett oka éppen az ellenérdekeltek gazdasági- és médiabefolyása volt - és ez alapvetően persze igaz is. De van egy tényező, amiről szemérmesen szeretünk hallgatni, pedig szintén fontos és megkerülhetetlen eredője volt a sorozatos kudarcoknak. Ez pedig
maga a nemzeti radikális tábor.
Illetve annak egy része, amelyet két és fél évtizede tapintatosan nem különítünk el, nem mutatunk rá, mert végülis "egy táborban vagyunk". Hát, akkor most legyünk nyíltak, kemények, őszinték és megalkuvásmentesen radikálisok, ahogyan a holnap tüntetők követelik - és beszéljünk róluk.
Radikálissá az ember általában azért válik, mert elege lesz. Az aljasságból, a korrupcióból, az árulásból, a tisztességtelenségből. És, mert meggyőződik róla, hogy a fősodratú politika útjain keresztül ezekből nincs kiút, hogy a mainstream közélet és annak szereplői elválaszthatatlanul összefonódtak e visszataszító jelenségekkel. Ha az elit egymással - legalábbis látszólag - versengő csoportjai nem kínálnak érdemi megoldási lehetőségeket,
akkor a kívülről jövők hozhatják csak el a változást.
A radikális mozgalmak szükségszerűen mindig a partvonalról indulnak, és azokat gyűjtik össze, akik ott toporognak a pálya szélén. Hogy valaki miért került oda, az csak később derül ki.
A pálya szélére ugyanis alapvetően három okból kerülhet valaki:
1. Tehetségtelen, megbízhatatlan, ostoba link alak, aki semmilyen csapatban nem vihetné feljebb a labdaszedő pozíciójánál.
2. Szeret a pálya szélén állni, mert így egyszerre lehet sértődött, de felelősséget se kell vállalnia semmiért.
3. Tenni akaró felelős ember, akinek értékei nem egyeznek meg a pályán játszó korrupt, áruló elitével, és nem is hajlandó alkut kötni velük. Ötletei, kezdeményezései így mindaddig bukásra vannak ítélve, ameddig az elitet le nem zavarják a pályáról.
A helyzet az, hogy ennek az annyiszor átvert, megrabolt és kizsigerelt országnak mára nagyjából egyedül ebben az utolsó csoportban lehet még némi reménysége. És nekik piszkosul nehéz dolguk van. Mert nem elég, hogy a pályáról röhögik ki, és lökdösik újra, meg újra vissza őket.
A másik két fajta is köpdösi a partvonalon.
Mert képtelen neki megbocsátani a rátermettséget, a tehetséget, a szorgalmat, és mert mindennél jobban retteg a felelősségtől. Hogy elvész az outsider kényelmes helyzete, hogy nem lesz majd elég kurvaanyázni, meg okoskodni a kispad mellől - hogy egyszer fel kell majd menni a gyepre, és ott kiderül, ki mennyit ér. Ott lelepleződik az ilyen ember legféltettebb titka:
hogy kudarcainak, sikertelenségének nem oka, hanem csak ürügye a kívülállás.
Ezt pedig mindenáron el akarja kerülni. Úgyhogy, amikor a társai arra készülnek, hogy végre felfutnak a pályára, és lemossák a régi, fáradt, hitét, becsületét vesztett elitet, akkor nem tart velük. Akkor hirtelen megsértődik. Akkor előkerül minden korábbi vélt és valós sérelem, akkor hirtelen kiderül, hogy korábbi harcostársai is "csak olyanok, mint a többi!" Ő viszont "nem alkuszik", ő "olyan marad, mint régen".
Így lesz a gyávaságból "bátorság", a korlátoltságból "elvhűség", az ostobaságból pedig "becsapottság".
És így lesznek az egykori rajongókból csalódottak. Mert nincs hálásabb szerep, mint a csalódottság. Hiszen, akit "átvertek", az eleve csak tiszta szándékú, naiv ember lehet, az átverő pedig sunyi mocsadék. Aki örökre a pálya szélén marad, örökre "tiszta ember" marad.
Hogy közben a régi elit vígan focizik tovább, és így szétrohad a hazája, az simán vállalható járulékos veszteség ezért a kényelmes pózért.
Hogy a Jobbikot az elmúlt évek, vagy akár a jelenkor politikája miatt számos kritika érheti, az nem vitás. 13 éve politizálnak, lassan hét esztendeje az Országgyűlésben. Ennyi idő bőven kitermelt épp elég megvitatható és megvitatandó hibát és tévedést. De az a napnál is világosabb, hogy holnap a Vona Gábor gárdamellényét visszakövetelő tüntetésen nem ez fog történni. Ott most azok fognak köpködni, akik
nem a pálya szélére szorultak - hanem oda is vágynak.
Különben nincs ezzel semmi gond, fontos, hogy mindenki jól szórakozzon. Ők anyázzanak csak a partvonalon - addig a többiek felmennek, és visszazavarják a pályáról az elmúlt 27 év tolvajait és bohócait a zuhanyzóba. Szép lassan mindenki a helyére kerül...