A programadásról és alternatíva-állításról szól a Jobbik következő éve

 

 

A Jobbik elnöke a tavalyi, „a felkészülés évét” felvezető évadnyitója után ezúttal egy bő háromnegyed órás programadó beszédet tartott, amiben a „kétszer elmúlt nyolc év” – tehát a 2002-től eltelt időszak – kormányzatai által teremtett viszonyokat értékelte, miközben lefektette azokat az alapelveket, felvázolta azt a hatalom- és társadalom-felfogást, amelyek egy jövőbeni Jobbik-kormányt jellemeznének. A beszéd fő mondanivalója a politikai alternatíva-állítással, a valódi képviselet gondolatával, a jelenlegi gyakorlattal szembeni, konszenzusorientált, a társadalmat nem megosztani, hanem össznemzeti célok mentén integrálni kívánó politikai hitvallással írható le leginkább.

 

 

A Jobbik elnöke a beszéd elején az itthoni „fullasztó légkört”, az aggasztó mértékű elvándorlást hozza példaként, ami önmagában fokmérője lehet annak, mennyiben igazolhatók az ország erősödéséről, a javuló megélhetési körülményekről, kilátásokról szóló kormányzati hirdetések. A beszédnek ez a része tulajdonképpen a Gyurcsány-kormányok által felfuttatott, majd az Orbán-kormányok által tökélyre fejlesztett „kommunikációs kormányzás” vagy „médiakormányzás” erőteljes bírálata, ami a választók hétköznapi tapasztalataival szemben kínál egy, a kormányzati politikát, teljesítményt sikerek felvonultatásával igazolni igyekvő narratívát.

 

A jelenlegi folyamatokat történelmi távlatba helyezve Vona Gábor a sikeres és sikertelen periódusok váltakozására hívja fel a figyelmet, ami egyfajta történelmi ingamozgást sejtet, ám a sikeres és sikertelen századok egyaránt küzdelmekkel terhesek a magyarság számára, s az ország sok szempontból még nem lépett át a vesztes 20. századból a reményteljes 21. századba.

 

 

Ezek lehetetlenné teszik a nemzeti ügyekben való összefogást, egy „nemzeti minimum” kialakítását, de még a higgadt párbeszédet is, s így szétaprózzák az építő energiákat. A 20-21. századi törésvonal a politika- és társadalom-felfogásban, a politikusi karakterekben és hitvallásokban, a politikai kultúrában rajzolódik ki leginkább az elhangzottak alapján.

 

 

A Jobbik elnöke a szabadság és a biztonság meglétével vagy hiányával hozza összefüggésbe a magyarság sorsának, nemzeti kibontakozásának lehetőségeit. Ennek középpontjában a tenni akarás, a hazaszeretet, vagyis tulajdonképpen a közösségi érzéssel vegyes egyéni felelősségérzet (ami a polgári Magyarország esszenciájának is tekinthető) áll, az az ethosz, ami dinamikát adott az utókor emlékezetében „reformkorként” megmaradt korszaknak. A reformkor sikerének, szellemi pezsgésének hátterében Vona szerint az állt, hogy kialakult egy olyan társadalmi összefogás, ami képes volt a rendi, felekezeti és egyéb ellentéteket elsimítani, s a társadalmi erőket egy közös jövőképben, politikai programban testet öltő célok mentén integrálni.

 

Az elmúlt évszázadok szabadságért és biztonságért vívott permanens küzdelmei a nép részéről a helytartókkal és földesurakkal szemben akár egy populista képzet is lehetne, ha az elmondottakból nem ismernénk rá a magyar történelem viharos századaira, a magyarság sorsdöntő ütközeteire, rendre elnyomott, mégis időnként újólag feltörő szabadságvágyára, s a javarészt külső fenyegetettséggel szembeni biztonságvágyára. A Jobbik elnöke a reformkori kiváltságos rendek és a polgárosodás programját felkaroló főrendek (és középnemesség) képével szembeállítja a mostani „kiváltságosokat”, akik érdem és teljesítmény, társadalmi felelősségérzet nélkül, különböző korrupciós mechanizmusok mentén gyarapodnak.

 

A közérdek és a köz gyarapodása kerül itt ellentétbe a magánérdekkel és a közpénzek felhasználásával zajló magánvagyon-gyarapodással és urizálással. Az „új feudalizmussal” szemben egy „új reformkor” kívánalma merül fel, ami az ellentéteket legyőző összefogásban, a „hídépítésben” mutatkozik meg.

 

A rendszerváltoztatást követő időszakkal – azon belül is a „két elmúlt nyolc évvel” való történeti párhuzammal Vona arra is kitér, hogy a Gyurcsány-kormányok a „helytartói kormányzás” (külföldi érdekek kiszolgálása), míg a második és a harmadik Orbán-kormány a „hazai földesurak” érdekeit szolgáló kormányzás időszakának nevezhető.

 

 

A nép pártján álló, néppárti kormányzás a magyar politika „lebegő pártrendszerével”, kínálat-orientált programadásával szemben egy, a választók igényeire, a nemzeti célokra rezonáló, kereslet-orientált programalkotásként is felfogható. Visszatérő motívumnak számít az „erőt az erővel, hitelességet a hiteltelenséggel szemben” felvonultató stratégia, ami a Fidesz-KDNP legyőzésének kulcsa lehet.

A Jobbik elnöke küzdelmekkel teli másfél évet vizionál, amelynek során a kormányközeli szereplők minden eszközt bevetnek majd, hogy lerombolják azt az ígéretet, azt az alternatívát, amit a Jobbik képvisel. Ez a gondolat különösen az elmúlt hónapok erőteljes lejáratási és megosztási kísérleteinek, médiahadjáratának fényében értelmezhető. Vona ugyanakkor bíztatónak tartja, hogy a Fidesz a Jobbikban látja a legfőbb kihívóját, hiszen a nemzeti néppártot, illetve magát, Vona Gábort helyezi a célkeresztjébe. Mindeközben a magyar közélet nélkülözi a valódi vitákat, a kormányzat pedig elzárkózik minden társadalmi párbeszéd, külső impulzus elől.

 

 

– különösen egy olyan kormányzat, amelyik az „erőpolitizálásban” hisz. A néppártosodás lényege, sikeressége is ebben a kontextusban értelmezhető: az egykori Jobbik rétegpártból néppárttá vált, ami veszélyezteti a centrális erőtér fennmaradását, s ezzel a jelenlegi hatalmat, ezért került pergőtűz alá. Az elmúlt időszak politikai stratégiájának eredményeit úgy értékeli a pártelnök, hogy a Jobbik hozzáerősödött az alapító nyilatkozatban megfogalmazottakhoz, és a régi-új programjában szereplő célkitűzések beteljesítéséhez.

 

Vona Gábor kulcsmondatként „a nemzet egészét, minden magyar embert képviselünk” részt emelte ki, ami a világnézeti pártokkal szemben a néppárti lét alapja. A hagyományos jobboldal-baloldal megosztottság meghaladására ezúttal is kitér a Jobbik elnöke, mára avíttá vált, a társadalmat mesterségesen szétválasztó gondolati sémának titulálva azt.

A „Jobbik vagy a Fidesz”, a „20. század vagy 21. század”, „változás vagy megrekedés”, […] „hídépítés vagy megosztottság”, […] „vagy a nép, nemzet, vagy a földesurak és helytartók” választási lehetőségeket vázolja fel a pártelnök a hallgatóság számára. Vona példákat is hoz az „ellenzékből történő kormányzásra”, amikor a regnáló kormánypártokkal szemben a Jobbik képes volt fontos ügyekben politikai sikereket elérni. Ilyen a letelepedési kötvény-konstrukció kivezetése, ami a korrupció melegágya volt, emellett biztonsági szempontból is kockázatokat rejtett, de szintén e sorban említhető a Valódi Nemzeti Konzultáció is, ami három kérdéskörben hívta fel a döntéshozók figyelmét az emberek által fontosnak ítélt, megoldandó problémákra, szakpolitikai kihívásokra.

 

Vona üzen azoknak a szakértőknek is, akik ma nem a Jobbik mellett dolgoznak, de a párt kormányra kerülése esetén munkájukkal hozzájárulhatnak egy, a jelenlegi „médiakormányzástól” eltérő, valódi ágazati reformokat kimunkáló és életbe léptető kormányzati tevékenységhez.

„Nulladik lépésként” előkerül az elszámoltatás kérdése is, amivel összefüggésben Vona feleleveníti a Jobbik korábban bejelentett átláthatósági és korrupció-ellenes javaslatait, vállalásait, illetve a hatalmukkal visszaélő, korrupt politikusok „dupla büntetéssel” sújtásának ígéretét. A Jobbik kormányzásának három sarokpontja „a szabadság, a biztonság és a szolgálat” lesznek a pártelnök szavai szerint.

 

Előbbi kitételre a dinamikus, bátor, józan külpolitikát, nemzetpolitikát, a határon túli magyarság önrendelkezésének támogatását, a migrációs probléma leküzdését, a határőrség felállítását, az ország történelmileg megörökölt kulturális berendezkedésének megőrzését, a belső szabadság visszaállítását, a hazafias iparpolitikát, a magyar vállalkozások támogatását említi.

 

A biztonsággal összefüggésben a megélhetéshez szükséges, tisztességes béreket, az EU nyugati és keleti tagállamai közötti bérszakadék betemetésének célját, az ehhez való szövetségkeresést, illetve ennek eredményeként a magasabb nyugdíjak kitermelését nevezi meg célként a pártelnök. Ez a cél csak a versenyképesség, a gazdaság termelékenységének javítása útján érhető el, amihez jobb egészségügyi ellátásra, színvonalas oktatásra és felelős költségvetési gazdálkodásra volna szükség (e területek a Valódi Nemzeti Konzultáció fő témái voltak, egyúttal a jelenlegi kormány legjelentősebb szakpolitikai kudarcaira mutatnak rá). Ez a biztonság a magasabb munkabérek és nyugdíjak mellett a szociális ellátás javulását, az ágazati szakdolgozók bérének emelését is kell, hogy jelentse, de megoldandó kérdés még a magyar-cigány együttélés is.

 

A szolgálat értelme, hogy a politika nem urizálás, nem öncélú tevékenység, hanem a nemzeti közösség szolgálata, és a hatalom helyes gyakorlásához szükséges alázat és kötelességtudat erényként való felmutatása. Ennek egyik módja a választók hétköznapi problémáival való ismerkedés, a különböző munkakörben dolgozók helyzetének, munka- és életkörülményeinek testközelből való felmérése. Vona Gábor „álruhás országjáró” akciója épp ezt a célt szolgálta, s ennek nyomán veti fel a Jobbik elnöke, hogy az efféle akciókat kötelezővé teszi politikustársai számára, ha a Jobbik megnyeri a 2018-as országgyűlési választást.

 

Vona Gábor a „szembenállás vámszedőjének” kényszerű szerepe helyett – amit önkritikusan vet fel a Jobbik elnöke, hiszen elmondása szerint maga is járt ebben a cipőben – egy új utat, egy új lehetőséget kínál a különböző kormányzatok által egymás ellen kijátszott, egymással sokszor mesterségesen szembeállított társadalmi csoportoknak. Ezt a megosztottságot „pitiáner játéknak és halálos luxusnak” nevezi Vona, hiszen az ország előtt álló, 21. századi kihívásokat csak nemzeti összefogással lehet legyőzni, ám ehhez felül kell emelkedni az önérdeken, az önigazoló szekértábor-logikán. A magyarság újra sikeres és vonzó lehet, ha a 19. századi célkitűzéseit és vívmányait, a szabadságot és a biztonságot képes újra kivívni, megteremteni.