Friss tengeri halhoz vagy tengeri ételekhez elérhető áron hozzájutni hazánkban gyakorlatilag lehetetlen. Ez így van a második világháború óta (holott a korabeli iratok szerint pl. Mátyás Király korában mi láttuk el a fél világot hallal) és így öröklődött át különböző generációkra.
A hal (abból is elsősorban a hazai folyami halak) ritkán kerülnek az asztalra, leginkább karácsonykor, halászlé formájában, amolyan "tudjuk le kötelezően" fogásként, amilyen a bejgli is.
A bejglifogyasztásnak a hétköznapokban szintúgy semmi hagyománya, de hogy a halfogyasztásnak sem, az több szempontból is tragikus. A legtöbb magyar családban generációk óta büdösnek és szálkásnak tartják a folyami és tavi halakat. Ugyanez részben elmondható a tengeri halak megítéléséről is, elég lehet egy rossz, NB 3-as szintű görög büfében elfogyasztott pocsék rántott hal és többet senki nem kívánja a tengeri halat, sem a köznyelvben csak "tengeri herkentyűkként, vagy a pizzákról ismert tenger gyümölcseiként elhíresült" egyéb ételeket.
A hétköznapi bejgli nem fogyasztásnak még talán pozitív is a hozadéka, a folyami- tavi- és tengeri halak hagyományos nem fogyasztásának viszont nagyon negatív a pár évtizedes egészségügyi mérlege, csak erről ritkábban olvashatunk ugyanazon oldalakon, amelyek soha nem felejtik el kiemelni, mekkora listákat is vezetünk milyen toronymagasan sport nélküli életmódban, egészségtelen táplálkozásban, szívbetegségben, alkoholizmusban, öngyilkosságban.
Azt sem lehet mondani, a halfogyasztás élettani hatásai ne lennének közhelyesen ismertek, lévén, nem titok, a halfogyasztásnak óriási szerepe van a szív- és érrendszeri betegségek megelőzésében.
Ez a betegségcsoport hazánkban évről évre a halálozások felét okozza, de később vagy ritkábban alakulna ki, ha megfelelő telítetlen Omega-3 zsírsavat fogyasztanánk.
Mint egy szakportál összeszedte, a halolaj egy jó zsír, amire szükség van, mert javítja az immunrendszert, a szív-és érrendszert és az idegrendszer működését, javítja az aktív életmódot élők teljesítményét, csökkenti a gyulladást az izmokban és ízületekben, gyorsítja a regenerálódást, segít megőrizni az ízületek és kötőszövetek egészségi állapotát. A halolajak a hideg vízben élő halakban találhatóak meg, mint például: lazac, makréla, tonhal, pisztráng, óriás laposhal és a szardínia.
Ezzel szemben egyfelől a KSH is kimutatta, a kétezres évek elejétől folyamatosan és tendenciózusan csökkent a hazai halfogyasztás ( 2009-ben például - feltételezhetően a gazdasági helyzet miatt - elérte a negatív rekordot).
Még szomorúbb képet mutat az ENSZ Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Világszervezetének (FAO) statisztikája és tanulmánya, mely szerint Európában Románia előtt utolsó előttiek vagyunk halfogyasztási arányban (4-5 kiló per fő per év 1989 óta). A FAO elemzése szerint jelen állapotok közepette ez az arány 2030-ig nem is fog változni.
Lehetne persze az árral a halfogyasztás ellen érvelni, vagy azzal a nehezen megkérdőjelezhető ténnyel, hogy nincs tengerünk (ellentétben például a tökutolsó Romániával).
Csakhogy nincs túl sok tengere Ausztriának sem, mégis háromszor annyi halat fogyasztanak évente, mint mi. "Osztrák fizetésből könnyű" -jöhetne erre a mindig mindent megmagyarázó, minden vitát rövidre záró, páratlan érv. De ha jobban megnézzük, a tengerrel szintén nem rendelkező, nálunk nem sokkal gazdagabb, szintén közép-európai Csehországban is két és félszer akkora ez az arányszám, mint nálunk, sőt, a fentieknek még jobban megfelelő Szlovákia is odaver minket évi egy-két kilónyi hallal. Nem beszélve Szlovéniáról vagy Lengyelországról (akik, igaz, tengerrel ugyan rendelkeznek, ám a szállítás nekik sem egyszerűbb feladat mondjuk az Északi tengertől Krakkóba, ami nagyobb távolság, mint a hozzánk legközelebb eső horvát tengeri partszakasz).
Az Egyesült Királyságban, Írországban, Németországban vagy a dél-európai országokban élő olvasóink nyilván pontosan tudják, mit jelent a hal a mindennapi étkezésben ezekben az országokban, ahol a felvágottas és a hentespultoknak gyakorlatilag a fele friss, jégen pihenő halfajtákból, vagy friss, de gyorsan elkészíthető, nemrég még valamelyik közeli tengerben vagy óceánban úszkáló bezacskózott halakból áll.
Csak összehasonlításul. Ami a FAO-statisztikában nálunk 2030-ig évi hat kilóra van prognosztizálva (halfogyasztás per fő per év), az máshol a következő: Finnország 73 kiló, Franciaország 33, Portugália 57, Spanyolország 39, Olaszország 29, Görögország 27, Hollandia 16, Egyesült Királyság 25, Németország 18, Lettország 39, Lengyelország 16, Csehország 13, Litvánia 27, a 2030-ra előre jelzett EU-átlag pedig 24 kiló/fő/év.
Ezeknek az ismert tényeknek, számadatoknak és a nem túl biztató előrejelzésnek következtében nehezen érthető, a halfogyasztás ösztönzése, a belföldi halgazdálkodás és halkereskedelem azonnali, nagy mértékű fejlesztése, a tengeri halak és más tengeri ételek importjának az azonnali, radikális mértékű megreformálása miért nem nemzetstratégiai kulcskérdés.
Ha az egészségügyi ellátórendszer, a betegségmegelőzésbe (sport, mindennapos testnevelés satöbbi) befektetett és majdan befektetendő tízmilliárdok lehetnek egy stratégiai csomag részei, akkor a halfogyasztás rövid- és hosszútávú stratégiai ösztönzése vajon miért nem?