Soros György már úgy rontja meg a magyarságot, ahogy nem is gondoltuk volna

Vajon ezzel az írással én is Soros-bérenc lettem?

Nem áll szándékomban bagatellizálni "Gyuri bá'" létező befolyását a világra - írtam eleget a disznóságairól ahhoz, hogy ez eszembe se jusson -, de az akkor is nonszensz, hogy lassan azért is ő lesz a felelős, ha elered az eső, vagy éjjel a vaksötétben belerúgunk a kredenc sarkába.

Két veszélye is van annak, hogy a kormánypártok és főleg a hozzájuk kötődő, iszonyatos erejű médiagépezet már-már kozmikus méretűvé dagasztja a Soros-sátánt: egy idő után komolytalanná válik, mint minden mumus; emellett ráerősít nemzetünk legnagyobb jellemhibájára, a szellemi kényelmességre.

A két negatívum közül talán az első a kevésbé ártalmas, bár ennek is megvannak a maga kockázatai. Emlékezzünk, a '90-es évek közepétől a balos sajtó szerint minden földi szenvedés forrása Orbán Viktor volt. Eredmény? Eltelt tizenakárhány év, és Magyarország kétharmaddal választotta újra "a démont".

Nyilván Soros esetében a konkrét hatalomra kerülés veszélye nem fenyeget - többek között azért sem, mert a hiedelmekkel ellentétben, még ő sem él örökké -, de amikor az a bizonyos közéleti inga egyszer visszalendül, könnyen az ő szája ízének megfelelő fordulatot hozhat magával, hála a túltolt feketemarketingnek.

Ne feledjük, nálunk különösen igaz, hogy a hatalom által tiltottnak bélyegzett gyümölcs sokkal édesebb. Már most is érzékelhető, hogy a Fidesz ismét sikerrel kezdi lejáratni a jobboldali, polgári gondolkodás szimbólumait, és ahelyett, hogy a nemzeti minimum körébe sorolná, kisajátítja és megmérgezi azokat, végső soron pedig elidegeníti őket a társadalomtól. Ennek pedig könnyen az lehet a vége, hogy a következő generáció politikai kultúrája ismét hazafiatlan és baloldali lesz (lásd: Momentum Mozgalom).

Mégis, a szellemi tunyaság fokozásánál megbocsájthatatlanabb bűnt nehéz elképzelni, azt pedig kevés dolog fűti jobban, mint egy mindenre ellőhető, biankó felmentés.

Ahhoz, hogy az ember sorsa jobbra forduljon, létfontosságú, hogy minden tettünk kapcsán következetesen tudatosítsuk magunkban: "igen, ez az én döntésem, melynek vállalom a következményeit, bármik legyenek is azok". A felelősségvállalás teljes felszámolása azonban a szellemi, lelki és fizikai eligénytelenedés lejtőjén való újabb lendületes lesikláshoz vezet, lehetőleg arccal előre a pöcegödörbe.

Mert így, vagy úgy, az állampolgárok példát vesznek az ország vezetőiről, és ha azt látják, hogy ők az eredményes és tényleges kormányzás helyett minden problémát nemlétezőként kezelnek, vagy áthárítanak valami sejtelmes zsákos emberre, aki éjjelente idejár és ellopja az életszínvonalat, akkor idővel felteszik majd a kérdést: mégis miért kéne nekik vállukon cipelni saját döntéseik súlyát?

A Gyurcsány-éra alatt mindenki szentül meg volt győződve arról, hogy ha a hatalmasok a nagypályán áthághatják a korlátokat, akkor a maga szintjén a kisembernek is megengedett a "nem erkölcsös, de törvényes" elv alkalmazása.

Orbánék alatt viszont e mellé kezd csúcsra járni a "nem ér a nevem" életérzés, és kiépül egy olyan világ, ahol már lassan azt röhögik körbe, aki az arcát meri adni valamihez, vállalja a teljesítményét, a véleményét, a politikai hovatartozását és főleg a felelősségét.

Ma a többség, ha teheti, ugyanúgy elbújik a maga kis függönye mögé, ahogy Orbán Viktor tette a kellemetlen kérdések elől a Parlamentben még 2015-ben.

Mert mindenki, még a kormány is zsigerileg tudja, hogy örökké nem dughatja homokba a fejét, egyszer szembe kell néznie a valósággal, akkor pedig már nem lesz elég a tengerentúli milliárdosra mutogatni, el kell számolni önmagukkal (a Fidesz esetében valószínűbb, hogy más számol el velük). Kinek azért, mert hagyta magát megvezetni, kinek azért, mert becsapott másokat és folytatta az ország tönkretételét.

Egyik sem lesz egyszerű, vagy kellemes folyamat, de mindkettő szükséges ahhoz, hogy továbblépjünk és végre egy prosperáló Magyarország építésébe kezdhessünk, ahol a politikai vezetésnek nem kell Soros Györggyel ijesztgetnie ahhoz, hogy úgy tűnjön, csinálnak is valamit.

A sikertelenség Stockholm-szindrómája - Egyéni, vagy kollektív béklyó?

Mindannyian ismerjük a saját kudarcaitól megkeseredett ember típusát a családunkból, a baráti körünkből, vagy legrosszabb esetben a tükörből. Alapvetően senki sem születik mindent fitymáló, a negatívumot tintahalként spriccelő, másokra mindenért irigy zsémbes zsáknak, de nagyon sokan teszünk érte, hogy legalább életünk egyes fázisaiban magunk is ilyenekké váljunk.