Corina Crețu, a regionális politikáért felelős uniós biztos kijelentette, hogy „a kohéziós politikának a fejlesztést akadályozó minden problémára van válasza”. Arról is beszélt, hogy a célzott regionális fejlesztési stratégiák vonzóbbá tehetik a vizsgált régiókat az ott lakók, a munkavállalók és a vállalkozások számára, ha megteremtik a sikeres beruházások előfeltételeit. Crețu szerint pontosan ez az, amit az Unió tesz, vagyis segítik a régiókat szükségleteik és versenyképességük kulcselemeinek azonosításában, illetve biztosítják számukra a szakpolitikai döntéshozatal javítására szolgáló eszközöket.
Ez mind nagyon szép és jó. Jól csengően tudományos, és olybá tűnik, hogy az elmaradt régiók jóléti színvonalának emelése már legalább problémafelvetésként létezik az Unióban. Csakhogy az ilyesféle felméréseken és vizsgálatokon már rég túl kellene lenni, másrészt pedig semmilyen segítség nem érződik az Unió részéről. A kelet-közép-európai régió lemaradása már az egyes országok uniós csatlakozásának időpontjában nyilvánvaló probléma volt. Abban a reményben szabadultak meg a kommunizmustól, hogy felzárkózhatnak Európa nyugati feléhez.
Most május elsején lesz tizenhárom éve, hogy Magyarország csatlakozott az Európai Unióhoz. De nemhogy közelebb került volna hazánk a beígért nyugati életszínvonalhoz, a szocialista tervgazdaságot felváltó új neoliberális gazdaságpolitika inkább leszakadást eredményezett. Erre eddig nem született gyógyír, mint ahogy a csatlakozás utáni egymást követő kormányok sem tettek semmit sem azért, hogy Brüsszelben olyan feltételek harcoljanak ki – noha erre lehetőségük lett volna – amelyek ösztönzőleg hathatnak a gazdaságra. A jelenleg még regnáló Orbán-kormány is a szőnyeg alá söpri a problémát, sőt, még a megoldás keresésétől, vagy az érdekérvényesítés lehetőségétől is elzárkózik.
Március 14-én nyolc kelet-közép-európai ország, Magyarország, Horvátország, Lengyelország, Szlovákia, Romániai, Bulgária, Lettország és Észtország képviselőinek részvételével széles körű európai polgári kezdeményezés indult útjára az európai bérunióért Budapesten. A cél, az alacsony életszínvonal miatti elvándorlás visszaszorítása és megfordítása, illetve az anyagi gyarapodás megteremtése a régióban.
A kormány érthetetlen módon, vagy inkább önző politikai érdekből nem hajlandó támogatni a kezdeményezést. Korábban Lázár János azzal indokolta a kabinet elutasító magatartását, hogy „a magyar bérek már most sokkal nagyobb mértékben növekednek”, mint a nyugat-európaiak. A miniszter cinikus kijelentését minden bizonnyal tudnák néhány keresetlen szóval kommentálni a magyar munkavállalók, de azok a százezrek is, akik megélhetési nehézségek miatt hagyták el az országot, és mentek Nyugatra. Hétfőn a parlamentben a jobbikos Gyöngyösi Márton szegezte a kérdést Orbán Viktornak: Élére áll-e ennek a kezdeményezésnek?
A kormányfő azonban vagy nem fogta fel, vagy nem is akarta megérteni a béruniót célzó polgári kezdeményezés lényegét, mert ahelyett, hogy egyenes választ adott volna, inkább kitérően azt hangsúlyozta: Magyarországon lehet elérni a béremelést, nem pedig Brüsszelben. A hétfői parlamenti vitában aztán ugyanez a mondvacsinált elutasító, pökhendi álláspont köszönt vissza a fideszes felszólalók szájából.
Adva van tehát egy évek óta béna kacsaként vizsgálódó Európai Unió és egy retorikájában harcos, de tetteiben struccpolitikát folytató kormány. Még szerencse, hogy az európai polgári kezdeményezéssel a brüsszeli és a budapesti bürokraták is megkerülhetőek. Egymillió aláírást kell összegyűjteni a béruniót támogató országokban, hogy az érdekérvényesítés következő lépcsőfokaként a kelet-közép-európai régi felzárkózásának igénye valóban Brüsszel asztalán csattanjon. Ez mindannyiunk érdeke itt Európa keleti részén.