A lázadás évének nevezte 2017-et Orbán Viktor. És tényleg, látszólag lázad is derekasan. Hogy legyen ki ellen lázadni, minden napnak minden órájában, minden órának minden percében, azért ő maga is tesz. Sőt, főleg ő. Miközben az asztal alatt egyik kezével cinkosan jattol az EU vezetőivel, a másikkal látvány-megálljt mutat Brüsszelnek az asztal felett.
Ez pedig nem tetszik sok embernek. Egyre többnek. Utcára is vonultak. Lázadnak, látszólag ők is derekasan. Most részben a CEU miatt, de a többség egészen egyszerűen az Orbán-rendszer ellen. Aminek véget akarnak vetni, mert elegük van a korrupt, cinikus, mindent letaroló Fidesz ámokfutásából.
De hova álljunk mi? Akik le akarjuk váltani az Orbán-kormányt, ugyanakkor émelygünk a gondolattól, hogy azokkal karöltve tegyük ezt, akik gyűlölnek mindent, ami számunkra fontos: Istent, nemzetet, családot.
Mit csináljunk? Tegyük mérlegre a két rosszat? Nézzük meg, melyik a súlyosabb, és álljunk a másik oldalára? Egyszerűsítsük le a képletet arra, hogy „ez még mindig a kisebbik rossz”, és egy adott cél érdekében (legyen az a migráció elleni harc, vagy Orbán elzavarása) szentesítsük az eszközt?
Lázadjunk együtt az egyik lázadóval a másik lázadó ellen, miközben beleborzongunk még a gondolatába is, hogy odaálljunk bármelyik mellé?
Hát nem! Én egyik lázadásból sem kérek! Az én lázadásom a nem lázadás lesz. Mert nem tudok annyira gyűlölni semmit és senkit, hogy az ellene való harcban megengedjem magamnak az „ellenségem ellensége a barátom” hamis luxusát. Ha ezzel az egyik oldal szerint konzerválom az Orbán-rendszert, gondolják csak ezt. Ha a másik oldal ítéletet mond felettem, hogy Soros-bérenc nemzetáruló vagyok, mondja azt. Nem érdekel.
De én változatlanul, és csak azért is hiszek abban, hogy sokan vagyunk, akik a szükséges vitákat lefolytatva, de azonos értékrendet követve akarunk a nem lázadás vékony mezsgyéjén haladni egy igazságos, független és erős Magyarország felé.