Az Esemény, amit epekedve várt az egész média, mert lehetett róla percről percrét, meg élő Facebook közvetítést csinálni, és jól bezsebelni az ezzel járó lájk-komment-és megosztás-cunamit. És, amit minden ép lelkű és elméjű ember kínos másodlagos szégyenérzettel nézett. Ám, ahol a résztvevők láthatóan remekül érezték magukat. Mert azt tették, amihez a legjobban érenek, és amit a legjobban szeretnek ezen a világon:
acsarkodtak és rinyáltak.
Bayer Zsolt leült kávézni azokkal, akiket szétveretett volna
Ha valaha megpróbáltam volna elképzelni, hogy lehet a jelenlegi magyarországi közéletet összesűríteni száz négyzetméteren, biztosan valami olyasmit találtam volna ki, ahol az asztalnál a fideszes sajtó képviselői vitatkoznak liberális aktivistákkal vagy politikusokkal, erről a fél média egymás sarkát taposva próbál tudósítani, a háttérben pedig harcias nyugdíjasok kiabálnak mások, valamint kreatívnak szánt, de valójában borzalmas műalkotások miatt.
Idézhették hosszasan, és kimerítően egymás mocskolódó, fenyegetőző, az ellenséget dehumanizáló kirohanásait és ujjal mutogathattak egymásra, micsoda rohadt egy érzéketlen szemétláda a másik. És persze hosszasan, szívet facsaróan panaszkodhattak, mennyire borzasztóan bántja őket, hogy ilyen mélyre süllyedtünk - illetve, hogy
milyen mélyre süllyedtek azok, ott a másik oldalon.
Megtudhattuk, hogy a tüntetéseken skandált "Orbán geci, Áder nyeli" jelszó miért fájt ugyanannyira a kormánypárti szavazóknak, mint az ellenzékieknek a férgezés, meg patkányozás. Vagy, hogy a cigángyilkosságokról is Bayer tehet, mert két pszichopata barom azt vallotta: az ő írásai inspirálták őket. Kiderült, hogy egyes liberális újságírók lámpavasra húznák a fideszeseket, mások a hulláikat pakolgatnák szívesen, de ez nem ugyanaz, mint a nyálon-véren rángatás, meg pofánverés, mert - mert, hát, ugye az egyiket libsik mondják, a másikat meg jobberek, tehát világnézettől függetlenül eldönthetjük, melyik a civilizációból kiíró halálos bűn, és melyik az ártatlan poénkodás.
Szóval ült ott ez a kocsmaasztalnyi frusztrált nyomorult, elmondták, miért gyűlölik egymást, és miért sajnálják önmagukat - és Magyarország elcseszett egy napot azzal, hogy erre figyelt.
Még egy napot. A sokezrediket. Mert ezt nézzük, hallgatjuk 27 éve. És szurkolunk az egyiknek, átkozzuk a másikat, bekiabálunk, fütyülünk és tapsolunk. Úgy teszünk, mintha ez az egész közéleti Mónika-showhoz lenne bármi közünk. Mintha rólunk szólna. Pedig lószart:
nem rólunk, hanem nekünk szól.
Hogy nehogy egyszer magunkkal kezdjünk foglalkozni. Azzal, hol tart a hazánk, és hogyan él benne a magyarok döntő többsége. Hallgatjuk, ahogy Szél Bernadettnek havi hétszázezerért, Bayer Zsoltnak havi egymilláért, és Gulyás Mártonnak főállású aktivistaként franc tudja mennyiért sír a szájuk. Hogy őket a másik oldalról báncsák, és ők mekkora hősök már, hogy ezt elviselik, sőt, még küzdenek is ellene.
Ennek az egész bohóckodásnak egyedül akkor lett volna értelme, ha
ahhoz az asztalhoz legalább egy ember odafért volna a három és fél millió létminimum alatt élő magyarból, meg abból a másik három millióból, aki éppen, hogy csak felett egy centivel.
Hogy elmondhassa, őt mi bántja, ő min van felháborodva, min van megsértődve, és mitől fél. Nekik nem idézetekkel sűrűn teleírt lapokat kellett volna felolvasniuk, hogy demonstrálják a sérelmeiket.
Elég lett volna a jövedelemigazolásuk, a munkaszerződésük - de sokaknál a heti menü is, amit a gyerekeik elé tudnak tenni.
De őket nem hívják meg ezekhez az asztalokhoz. Mert ezeknél az asztaloknál szarnak rájuk és a panaszaikra. És ez így is marad mindaddig,
ameddig ez a hat-hét millió magyar nem szarik azokra, akik körbeülik ezeket az asztalokat.
Ameddig nem vágjuk hozzá a korsót a színpadon egymást anyázó, a közönség felé meg rinyáló elithez. Ameddig nem értjük meg, hogy ez nem a mi kocsmánk, addig nem jut más, csak vizezett Sárkány sör, a kannásvice és az ócska műsor. És addig nem is érdemlünk jobbat.