Kezdjük az elején! A 24.hu írt egy nagy cikket a Felházról, azon belül is Orbán Gáspárról, ami után elszabadult a pokol. Nem képletesen, hanem konkrétan.
Miközben százak, ezrek gyalázzák, gúnyolják kommentekben Orbán Viktor fiát, az Ördög nagyon jól érzi magát, elégedetten dörzsöli a tenyerét, és pattogatott kukoricát majszolva élvezi a számára legédesebb előadást a Magyarország nevű moziteremben.
Az egy dolog, hogy az embernek milyenek a politikai nézetei, mit gondol a pártok vezetőiről, a miniszterelnökről stb.. Nekem is van határozott véleményem, s a magam lehetőségei szerint segítem is azt a politikai közösséget, amelyik a legközelebb áll hozzám. Ugyanakkor ma rá kellett döbbennem, hogy van annál nagyobb probléma is, mint hogy hogyan vezeti, vagy nem vezeti az országot a Fidesz.
Mert amelyik társadalomban ilyen féktelenül el tud szabadulni a gyűlölet, ott tök mindegy, hogy ki van kormányon.
Ma, Magyarországon virtuális lincselés jár néhány fiatalnak, akik ugyan nem a megszokott keretek között, de a lényeg, hogy Jézust hirdetik, és szeretnék hozzá közelebb vinni a fiatalokat.
És a dermesztő fröcsögés nyilvánvaló oka, hogy az egyik srác apja történetesen Orbán Viktor, akinek egyébként nagy felelőssége van abban, hogy idáig fajult az ország mentális állapota.
De ehhez mi köze van Orbán Gáspárnak? Ha ő egy állami cég élén pöffeszkedne, akkor az lenne a baj, így, hogy Jézust ismerteti meg másokkal, a maga módján, ez a baj?
Orbán Gáspár azt mondja, 22 éves koráig vallásos volt, de nem hívő, és úgy érzi, csak azután „merült el az élet valódi értelmében, hogy találkozott Istennel.” Elment Ugandába egy segélyszervezetnek önkénteskedni, hogy új értelmet keressen az életének, ahonnan új emberként érkezett haza. Mint fogalmazott,
„Afrikában olyan erejével találkoztam az élő Istennek, hogy az egész életemet átadtam Jézusnak.”
Tudom, miről beszél. Tudom, milyen, amikor Isten nélkül éltem, és tudom, milyen most, hogy teljes vagyok általa.
Megkereszteltek, jártam hittanra, konfirmáltam, és sokáig azt hittem, hiszek Istenben. Idővel rá kellett jönnöm, és ez baromi rossz érzés volt, hogy valójában nem hiszek benne, csak nagyon hinni akarok.
Aztán 32 évesen rátaláltam Istenre.
Hitem megvallásának eddigi leginkább kézzelfogható eredménye egy regény, ami két éve jelent meg. Az élethez, Jézushoz, hithez, Istenhez fűződő viszonyomat így fogalmaztam meg benne:
„Hogy az embernek milyen lesz az élete, nagyban függ attól, hogy milyet akar. Tud-e, akar-e tisztességesen küzdeni célokért? Valamiért, és nem valami ellen? Vagy gyenge, és a legkisebb ellenállás felé elmozdulva, mindig a könnyebbnek látszó utat választja. (…) Aki keresi a jót, aki vágyja és adja is a szeretetet, aki tud vidáman hinni Istenben, annak elmúlnak a kétségei. Akinek elmúlnak a kétségei, az nem fél többé. Aki pedig nem fél, az él.”
Aki nem fél, az él. Aki nem fél, az szabad. Aki szabad, az nem rabja a saját gyűlöletének, és nem fog rajta a mások gyűlölete sem.
Tegnap este, olyan fáradt voltam, hogy már alig láttam, amikor beesett a fejembe egy gondolat, amit nagyon gyorsan beírtam a telefonomba:
„Miért nem látszik Isten? Mert ha itt járna köztünk, senki nem hinné el, hogy ő Isten. Azt mondanák egy csaló, aki Istennek adja ki magát. Isten létezésének éppen az a lényege, hogy nem jár köztünk fizikailag. Így nem láthatjuk, nem hallhatjuk, nem tapinthatjuk, hanem a belső érzékszervünkkel, a lelkünkkel tapasztaljuk. Amivel felfogjuk, és adjuk egymásnak is a szeretetet.”
És most nézzük meg! Másnap megjelenik egy cikk három fiatalról, akik a maguk módján hirdetik azt, amiben ők hisznek. Nem hittérítők, nem erőszakosak, nem közpénzt emésztenek fel, csak hisznek, és megmutatják az utat, amin ők járnak. És igen, az egyiküket Orbán Gáspárnak hívják.
Lehet nem hinni, lehet tételesen tagadni Isten létezését, lehet tagadni mindent, ami tudományosan nem magyarázható, de legyünk annyira emberek, a szó nemes értelmében, hogy a másik hitét tiszteletben tartjuk.
Nem akarok szenteskedni. Mert tudom, hogy tettem olyan dolgokat, mondtam olyanokat, gondoltam olyanokat, ami miatt a „bocsásd meg a mi vétkeink”-et nem csak gépiesen mondom a Mi Atyánkban, hanem tudom, hogy azt mire értem.
„Ne vígy minket a kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól!”