Ha én diák lennék...

...akkor...

Őszintén megvallom: én 2006-ban tapsoltam Semjén Zsoltnak, én vártam, hogy Orbán Viktor bátor lesz, és nem páncélautóban menekülve hagy cserben. Hittem abban, amit ígértek: hogy más lesz.

Ma, az elmúlt nyolc év után tudom:

semmit sem lehet elhinni nekik.

Mert Semjén Zsoltot jobban érdekli, hány rénszarvast ölhet le Svédországban, mint a magyar oktatás, Orbán Viktort pedig semmi sem érdekli jobban a hatalomnál és a kertvégi focistadionnál. SEMMI.

Tőlük nemhogy megváltást, megértést és megélhetést sem remélhetek.

Ezért szorul ökölbe a kezem, és ezért mondanám a tizenkét évvel ezelőtti önmagamnak, hogy ne ezek miatt veresd magad véresre Gyurcsány rendőreivel, ne ezek miatt szagold a könnygázt. Nem éri meg.

Magad miatt tedd, amit tenni kell.

És mit kell tenni? Mutasd meg, hogy vagy, mutasd meg, hogy számítasz, mert ez az ország nem csak azoké, akik jobban keresnek, mint nyolcszáz éve bárki, nem csak azoké, akik azt hiszik, hogy ezzel a nemzettel bármit meg lehet tenni. És nem csak azoké, akik miatt édesanyádnak félsz elmondani, hogy kint vagy a Nemzeti Múzeum vagy a Magyar Rádió előtt.

A tanulság: nem kell félni. Miért? Mert itt rólad van szó, és arról, hogy azt a spontán energiát, ami kivitt egy tízezres tömeget Budapest utcáira, ne hagyd elveszni, őrizd meg, addig, amíg fontos lesz. Már nem kell sokáig várni.