Az ok nem egzisztenciális, bár az igaz, hogy továbbra is a szüleivel él, illetve jelenleg nincs párja. Ilyenkor szoktak előállni a szakemberek a mamahotel-elmélettel, vagyis, hogy egyfajta bizonytalanság vagy önzés lehet a leválás lelki folyamatának az akadálya. Nem állítom, hogy ez ne lenne sok esetben releváns megállapítás, de nem elhanyagolható szempont a magas lakásárak és albérletárak megfizethetetlensége sem. Legalábbis egyedül nem egyszerű saját lábra állni és nekiindulni az önálló életnek.
Ez egyébként az államilag finanszírozott lakástámogatási konstrukciókkal sem volt könnyű, a kormány döntése után pedig - biztos szülői-családi háttér nélkül - szinte már lehetetlennek ígérkezik. A CSOK lehet segítség a kisgyermekes pároknak, de azoknak nem, akik még egyedül vannak, esetleg családalapítás előtt állnak, és először saját fészküket szeretnék megalapozni.
Az előbb említett Andrea elmondta, hogy sok terve van az életben, de a gyermekvállalás nem tartozik ezek közé. Egy gyerek lekötné, „nem tudna vele mit kezdeni”, olyan felelősséget jelent, amit nem akar vállalni. Andrea diplomás, a médiában dolgozik, nem elégedett a munkájával, de lényegében csak az érdekli, hogy megkapja érte a fizetését, amit leginkább utazásokra költhet el. Nagy gyakorlata van már abban, hogy olcsó, kényelmes utakat találjon és szervezzen magának, mert akár egyedül is nekiindul, ha éppen nincs hozzá partnere. Élményeket gyűjt, és keresi a nagy szerelmet, ahogy ő fogalmazott. Az utazásairól készült fotóit természetesen folyamatosan közkinccsé teszi az Instagramon, és ő maga is többnyire olyan oldalakat szeret nézegetni, követni, lájkolni, amelyek mások utazásaiba engednek bepillantást. Olykor innen szedi az ötleteket is, hogy mi legyen a következő úti cél. Folyékonyan beszél angolul, de azon van, hogy a némettel és az olasszal se legyen gondja. Állítása szerint a szülei tartják még itthon, de nem érzi úgy, hogy ezen túl bármi is kötné Magyarországhoz.
Nem csak ő van így ezzel, és nem csak a fiatal nők, hanem a fiatal férfiak egy nagy része is úgy gondolja, hogy a családalapítás, a gyermekvállalás megakadályozza őket személyes vágyaik megvalósításában. Élményeket akarnak gyűjteni, lehetőleg minél többet, és minél tovább.
Míg a döntéshozók finanszírozási formákról, konstrukciókról vitatkoznak annak érdekében, hogy egzisztenciális megoldást találjanak a népességfogyásra, a probléma sokrétű társadalmi okait nem veszik figyelembe.
A nyugati típusú liberális kapitalizmus egy olyan nyitott világot valósított meg, amelyben a lehetőségek vagy a lehetőségek ígérete az individuális igényeket, vágyakat erősíti.
Az Instagram ennek egy ártalmatlannak tűnő eklatáns eszköze (ez elmondható az összes többi közösségi alkalmazásról is). Segítségével beleláthatunk mások életébe, legszebb és legtökéletesebb pillanataiba. Mi is része akarunk lenni ennek a magamutogatásnak, mi is a legjobbat akarjuk másoknak megmutatni magunkról. Ugyanakkor, amit másoknál látunk, az mintaként, példaként is szolgálhat számunkra. Mert amit más látott, elért, megkapott, megtapasztalt, kiélvezett, arra jogot formálunk mi is.
Nem nehéz az interneten a közösségi oldalak ránk gyakorolt negatív hatásaival foglalkozó tanulmányokat találni. Depressziót vagy egyéb más személyiségzavarokat, viselkedésbeli torzulásokat okozhatnak. Érezheti úgy valaki mások utazási fotóit nézegetve, hogy ő lemarad valamiről, értéktelennek és ingerszegénynek találja saját életét. Minél inkább mások életével van elfoglalva, annál inkább befelé fordul és beszűkül. Másokat meg arra ösztökélhetnek a „kilesett” élmények, hogy a sajátjaikat gyarapítsák, és így függő viszonyba kerülnek vágyaik folyamatos kielégítésével.
Mindez nem azt jelenti, hogy a liberális kapitalizmus valamiféle családellenes rendszer, és az egyetlen válasz a születések drasztikus csökkenésére egy illiberális modell lehet. Arról sincs szó, hogy akkor most le kell kapcsolni az internetet vagy meg kell szüntetni a közösségi alkalmazásokat, mintha kizárólag ezek lennének a családalapítás és a gyermekvállalás kerékkötői.
Ha azonban a nyugati társadalmak valóban szembe akarnak nézni a népességfogyás problémájával, akkor nem csupán az egzisztenciális okokat szükséges keresni.
Figyelemmel kell lenni arra is, hogy generációk születtek és születnek egy olyan végtelen lehetőségek ígéretét hordozó világba, amilyet a történelem során még soha nem tapasztalt az emberiség. Kötődéseinket nagymértékben befolyásolja, hogy vágyainkat táplálják és karnyújtásnyi távolságba teszik az infotársadalom kirakatként is értelmezhető eszközei.
Az emberiség hagyományosnak tartott alapértéke, a család és az azzal járó felelősség így egyre kevésbé vonzó az „örök” carpe diem delíriumával szemben.
Jóléti társadalmak egész sora fog fenntarthatatlanná válni, ha a felelősségvállalás és az élmények gyűjtése között nem találjuk meg az egészséges egyensúlyt.
Nem sok van már hátra addig, hogy ne legyen visszaút.
(A szerző további cikkei nyomon követhetőek a Facebook-oldalán is. Kövesd Te is!)