A graffitizés nagyon magas színvonalú művészet tud lenni, már ha valaki tehetséges, és nem utolsó sorban művész; lásd mondjuk TakerOne fotorealisztikus képeit, aki néhány kannával komplett házfalakat tud életre kelteni.
Aztán vannak azok a kiskamaszok és zavart korafelnőttek, akik a graffitizésben semmi mást nem keresnek, mint tartalmatlan életük igazolását, a környezeten hagyott nyom hangulatát, a csoporthoz tartozás szimbolikus kimutatásának élményét, és nem utolsó sorban az adrenalint, amit a tiltott működés okoz.
Ők nem művészek, nem tehetségesek, igazából pont annyi közük van a graffitikhez, mint nekem, aki egy pálcikaemberig jutottam rajztehetségből – de tagelni még én is tudok, ha nagyon akarok. S mindezzel nem az a legnagyobb gond, hogy nekik ennyi jutott, hanem az, hogy erőszakos önmegjelenítésük áldozata az a társadalom, ami a művészetet, a tehetséget valódi szeretettel tudná értékelni, a rombolástól viszont csak szenved.
Éppen ezért nem értékelhető semmire az az öncélú őrjöngés, amit az a négy srác csinált, akiket most azért keres a rendőrség, mert néhány perc alatt összefújtak egy metrószerelvényt:
A rongálók –mert nem mások- a Kőér utcai kocsiszínnél fújtak még június 13-án, és két kocsi is érintett volt az akcióban. A rendőrség azt kéri, hogy aki felismeri őket, telefonáljon be.