Széllel szemben… sorozatunk kilencedik részében a fővárosi Peter Kovary & The Royal Rebels a vendégünk, meghívásuk apropóját pedig leginkább második nagylemezük tavaly novemberi megjelenése adta, illetve, hogy jövő szerdán a Uriah Heep vendégeként játszanak a Barba Negrában. A vintage rock banda vezetője vélhetően sokaknak ismerős lehet a Neo (vagy akár a Stoned) éléről, de a Királyi Lázadók énekeseként, gitárosaként Kőváry Péter – jó pár éve maga mögött hagyva az elektronikus műfajt – visszatért zenei gyökereihez, immár ennek szellemében alkot. A hatvanas évek beat-jét némi pszichedelikus hangulattal és bluesos elemekkel megidéző, valamint southern rock, country, és dallamos hard rock összetevőkből álló, szólókkal is alaposan megpakolt produkciója eredetileg önálló projektként indult, de hamar egy igazi zenekar sorakozott fel mellé. A bemutatkozó albumával egy Fonogram-díjat is elhódító formáció névadóját egy kisebbfajta életműinterjúra, és a GrundRecords gondozásában kijött Fly Forever című anyag bemutatására kértük.
- Mik voltak az első zenei élményeid és azok kik által találtak meg téged?
- A legelsők abszolút szülői behatásra értek. Édesapám fiatal korában eléggé kedvelte az akkoriban futó beat és pop zenéket. A hatvanas években volt gimnazista, majd a Közgáz elvégzése után újságíró lett, így megvoltak a megfelelő eszközei, amivel ezeket rögzíteni is tudta. Úgyhogy, az ő magnóin hallgattunk zenét öcsémmel, kisgyerek fejjel, ezért szinte belénk ívódtak annak a korszaknak a dalai, nagyban meghatározták a zenei ízlésünket és fejlődésünket. Beatles, Rolling Stones, Who volt a legnagyobb favorit, de néhány még korábbi, vagyis az ötvenes évek előadói közül is – mint például Chuck Berry vagy Elvis Presley – kerültek ki kedvencek.
Nyilván, amikor nekünk is kinyílt a szemünk és az agyunk, elkezdtünk másfajta muzsikákat is hallgatni, már általános iskolásként is megcsapott az akkori popzenék szele. Igaz, csak rövid ideig, mert hetedik-nyolcadikos koromban eljött a metal ideje. (nevet) Mi ebbe a szubkultúrába is belekóstoltunk, szerettünk rock koncertekre is eljárni. A legkomolyabb, ami nagy hatással volt rám, az a Deep Purple 1987-es pesti hármas bulija volt.
- Magyar előadókat nem is hallgattál?
- Bevallom, a magyar zenéket nem nagyon kedvelem, mindig is az angolszász muzsika vonzott, pont ezért is mindig angolul énekeltem. Soha nem is volt rám hatással hazai előadó, viszont a bakancsos Eddát nagyon szerettem, őket a mai napig hallgatom, szívesen veszem elő a lemezeiket. Az első két albumot zseniálisnak tartom.
- Ezek szerint az angol nyelv iránti vonzalmadat a külföldi előadók számlájára írhatjuk…
- Igen, gyakorlatilag úgy tanultam meg angolul, hogy hallgattam az ő lemezeiket, figyeltem a szövegeket, úgyhogy elkezdtem nyaggattam a szüleimet, hogy olyan általános iskolába mehessek, ahol angolul lehet tanulni. Ez sikerült is, úgyhogy a gimnáziumra már megvolt a középfokú végzettségem. Elsajátítottam az angolszász rock and roll nyelvezetet, és ez alapján tudok saját számokat írni.
- A zenészpályafutásod hogyan indult?
- Az öcsémmel és az egyik osztálytársammal gimnáziumban megalapítottuk a Rag Doll nevezetű formációt. Ez egy több mint tíz évet megélt zenekar volt, saját számokat és feldolgozásokat is játszottunk. Amíg működtünk, egy nagylemezünk és két EP-nk jelent meg, többször is felléptünk a Szigeten, és külföldön is koncerteztünk. Először kb. olyan retró rockot nyomtunk, mint például a Black Crowes, és úgy is néztünk ki - Rolling Stones/Led Zeppelin keverék zene, hosszú hajak, zsabós ingek, stb. Így nyomtuk elég sokáig, aztán – mivel más stílusú bandákat is elkezdtünk hallgatni – a kilencvenes évek végére már inkább indie rockos volt a zenénk.
- Ezek után már a Neo jött az életedbe?
- Nagyjából igen. A Rag Doll a gimnáziumi és az egyetemi évek alatt futott, utána mindenki a polgári életének az elindításán kezdett el munkálkodni, így szétszéledt a zenekar. Viszont én, és az öcsém is, a zenélésnél is megmaradtunk. A kétezres évek elején felköltöztünk Budapestre, ő az Amber Smith-be került, én pedig a Neo-ba. Számomra ezzel egy érdekes kirándulás kezdődött, mert előtte sosem csináltam elektronikus zenét, de ahogy fejlődött a zenei ízlésem, megismertem többek között a Prodigy-t, a Chemical Brothers-t, akik azért elég sok rockos elemet vittek a dalaikba, nem is volt ez nagyon távol tőlem, tetszett. A Neo is elindult ebbe az irányba – plusz kitanultam a stúdiózást is, sikeres DJ-ként is tevékenykedtem – úgyhogy egészen 2015-ig tartott ez a történet.
- Ezzel majdnem párhuzamosan futott a Rolling Stones tribute, igaz elég rapszodikusan voltál jelen a csapatban.
- Igen, ennek az volt a lényege, hogy itt száz százalékban olyat csinálhattam, amit szeretek, úgyhogy teljesen „kielégített”, és jó volt a Neo mellett. 2005-ben lettem a Stoned énekese, és öt évig játszottam velük. Aztán egy kicsit elfáradt a dolog, de 2017-től újra aktívak vagyunk.
- Időrendben el is érkeztünk az első Royal Rebels anyaghoz, ami akár szóló projektként is felfogható?
- Ahogy említettem, 2015-ben szálltam ki a Neo-ból, ami az utolsó időkben már eléggé az underground és a mainstream pop határán egyensúlyozott, az utóbbit én meg nagyon nem szeretem, úgyhogy ebben már nem akartam részt venni.
De abszolút nem gondolkoztam abban, hogy egy új bandát csinálok. Elkezdtem elővenni a fiókban lévő régi dolgaimat, meg új dalokat írni, aztán összeállt egy lemezanyag – ez lett a Halfway Till Morning – és az volt a terv, hogy kiadom szólólemezként. De aztán jött az ötlet, hogy jó lenne ezt színpadra vinni, ahhoz meg ugye társak kellenek, így kialakult mellettem egy zenekar.
- Könnyű volt a tagságot összegereblyézni?
- Meg kell mondjam, Magyarországon nehéz ilyen zenéhez megfelelő társakat találni. De szerencsém volt, mert a gitáros posztra Neményi Csabi jött, akivel már régóta ismertük egymást, és tudtam, hogy jó ízlése van, szívesen játszana velem, tehát ő biztos pont volt. A basszusgitáros Tóth Zsombi lett, és ők ketten a mai napig is velem vannak. A billentyűs és a dobos poszton történt időközben változás.
- Mielőtt tovább mennénk, itt picit félbeszakítanálak, mert egy interjúban azt olvastam anno, hogy elég nomád körülmények között készült az anyag, miközben egy Fonogram-díjas lemezről beszélünk.
- Ez így van, mert eleinte úgy indult a dolog, hogy legyen ebben egy olyan kihívás, hogy mindent én csinálok. Úgyhogy nem akartam stúdióba menni, hanem az akkori albérleti lakásunk hálószobájának egy részét alakítottam ki stúdiónak, és amikor a család nem volt otthon, akkor hangoskodtam. (nevet) Egy év alatt sikerült így összebarkácsolni a lemezt. Az egész anyag kb. 80-90 százaléka az én „művem”, csak a billentyűs szólisztikus részeket, díszítéseket játszotta fel Liszi, az akkori tagságból. Ezt majd egyszer lehet le is írom valami memoárban, Hogyan készíts Fonogram-díjas lemezt házi körülmények között? címmel. (nevet)
- No, a fentiek tükrében, most adja magát az a kérdés, hogy tanultál-e valaha zenélni?
- Nem, soha. Autodidakta módon, csupán önszorgalomból sajátítottam el a dolgokat. Gitározni tudok a legjobban, és aki tud gitározni, az ugye a basszusgitártól sem ijed meg. A dobolásra meg azt tudom mondani, hogy a groove-ok mennek, azokban pontos is vagyok, de hosszú távon elfáradok, így azt ügyeskedéssel oldom meg - samplerezés, ilyesmi.
- Megnyertétek a Fonogram-díjat, elkezdtetek koncertezgetni, de nem csak itthon, hanem az országhatárokon túl is, sőt egy-két külföldi rádióban is feltűntek a számaitok. Több mint erős kezdés!
- Igyekeztem promótálni a lemezt, és mivel a bandát is össze kellett szoktatni, csináltunk egy közép-európai klubturnét. Itthon is sok fellépésünk volt, előzenekarként, és partner csapatként is, úgyhogy igen, belekezdtünk rendesen. Igyekszünk a mai napig is minél többet játszani, hogy megismerjenek minket, de az angol nyelv miatt elég végesek a lehetőségeink. Látjuk a határainkat, de megpróbálunk ezen belül a legtöbbet mozogni.
- A második nagylemez mennyire lett csapatmunka?
- A dalok nagy részét most is én írtam, viszont Csabi három számnak is a társzerzője, és a többiek is a maguk részét önállóan játszották fel. Időközben a saját házamban lett egy stúdióm, itt feldemóztam szinte a teljes anyagot, és az alapján történtek a személyenkénti hangszeres felvételek. Az éneket viszont kb. 70 százalékban meghagytam az eredeti verziókban, olyan jól sikerültek.
- A Fly Forever CD-n jelent meg, de a híradások arról szólnak, hogy várható egy Royal Rebels vinyl is.
- Én szinte kizárólag csak bakeliteket gyűjtök, ezért is szeretnék a saját zenekaromtól is egyet. (nevet) Úgyhogy, valóban van arról szó, hogy kiadónk, a GrundRecords vinylen is megjelentet tőlünk egy anyagot. Az a korong azonban egy best of jellegű kiadvány lesz, azaz az eddig két albumunk legjobb nótáit tartalmazza majd. És az csak abban a formában jön majd ki, se CD-n, se digitálisan nem lesz elérhető. Ma már a legtöbben valamilyen online formában hallgatnak zenét, mindkét nagylemezünk elérhető digitálisan is jó néhány felületen. A CD-ket szinte mi is csak promózáshoz használjuk már - a megfelelő helyeken osztogatjuk, valamint a koncerteken áruljuk.
- Ne feledkezzünk meg a két album között publikált EP-ről, ami csak a YouTube-on volt elérhető…
- Úgy voltunk vele, hogy lemezkészítés közben is hallassunk magunkról, úgyhogy megmutattunk négy nótát ilyen formában, amiket nem lehet letölteni sehonnan. A célt elértük, az emberek meghallgatták ezeket, és a visszajelzések alapján tetszett is nekik. Aztán a három saját számot feltettük erre a második nagylemezre, hogy fizikailag és digitálisan is elérhető legyen. A Deep Purple feldolgozás – amit koncertfelvételként rögzítettünk, és amihez egy barátunk készített szöveges videót – továbbra is klipként van jelen.
- A koncertjeitekre milyen korosztály jár?
- Egyértelműen vegyes, mert a fiatal érdeklődők mellett ötvenes, hatvanas arcokat is látok a közönség soraiban. És most jön is egy jó „ürügy”, hogy esetleg ebből a – videómegosztókat, online felületeket nem néző – korosztályból még többen megismerjenek bennünket, ugyanis február 5-én, a Barba Negrában a Uriah Heep előtt fogunk fellépni, és ott ugye a közönség az 50 pluszosokból áll zömében.
- A Neo-val és DJ-ként elismert előadó lettél. Most egy új, ráadásul egy egész más stílusú zenekarral a színen milyennek látod a jövőt?
- Ez egy olyan kezdeményezés volt, amiben nem volt semmi tudatosság. Nem úgy indítottam ezt a történetet, hogy hatalmas arénákat akarok megtölteni, tehát nem volt bennem ilyen típusú elvárás sem magammal, sem a társaimmal, sem a zenével szemben. Pusztán annyi volt az egész, hogy szeretnék visszatérni a gyökereimhez, azt a fajta zenét akarom csinálni, amit szeretek. Amit tudok, azt nyilván kihozom belőle, de az az elsődleges célom, hogy minőségi zenét csináljak, és elérjem azokat, akik szeretik ezt a típusú muzsikát. Próbálom elhelyezni a bandát oda, ahová való, és elvinni olyan helyekre, ahol megértik, amit csinálunk. Ha huszonöt éves lennék, akkor biztos nagyobb álmaim lennének, de ez most már nem erről szól, hanem a zene szeretetéről.
- Azt szerintem elég sokan tudják, hogy civil foglalkozásod is van, és ezt most azért említeném meg, mert egyértelmű, hogy ennek köszönhetően nem függsz a zenekarod, produkciód „bevételétől”…
- Ez teljes mértékben így van!
- Akkor a Royal Rebels egy szerelemgyerek?
- Abszolút! Ezt nagyon jól látod. Amikor az ember tizenévesen elkezd zenélni, akkor azt gondolja, hogy ő lesz a Sunset Strip királya, mindenki a lábai előtt fog heverni. Harminc felé közeledve rájön, hogy erről már lemaradt, és akkor vagy az van, hogy tudatosan elmegy egy olyan irányba, amiből megél, vagy az, hogy meg tudja azt oldani, hogy „hobbiszinten” örömzenéljen. Én soha nem akartam megélhetési zenész lenni, olyanokat elvállalni, ami nem tetszik, a Neo legsikeresebb éveiben is megvolt a polgári foglalkozásom. Amikor onnan kiszálltam, pontot tettem az elektronikus zenével való viszonyomhoz. Szép volt, jó volt, de mivel fix megélhetést az sem biztosított, elgondolkodtam, hogy akkor minek csináljam?
Családos ember lettem, van három fiam, nem éreztem szükségét annak, hogy főállású zenészként, folyamatos éjszakázással töltsem a napjaimat, úgy keressem meg a kenyérre valót. Azt mondtam, hogy a zenélés inkább maradjon meg olyan hobbinak, amit örömmel csinálok. Persze, a miénk nem a ’faterok lemennek a garázsba csörömpölni egyet hétvégén’ eset, ettől azért jóval komolyabb.
- Az eddigi pályafutásod és eredményeid jelentenek valamilyen segítséget, fórt a Royal Rebels-nél?
- Igen. Hatalmas segítség volt már az indulásnál is, hogy a szakmában ismerik a nevemet, tudják, hogy ki vagyok. Ez persze egy másabb közeg, de bizonyos kapukat kinyit a múlt, tehát nem kezdő zenekar szintjén állnak velünk szóba. Persze, azért nagy előnyöket nem élvezünk.
- Csak te foglalkozol a zenekar ügyeivel?
- Kimondottan menedzserünk nincs, inkább azt mondanám, hogy egy-két ember besegít nekünk. Illetve, egyes részletfeladatokat a zenekartagok elvégeznek, de én fogom össze az egészet.
- A közeljövőre a már említett koncertfellépés és vinyl kiadás mellett mi körvonalazódik még?
- Folyamatosan keresgélem a lehetőséget, hogy a zenekarral hogyan lehetne úgy fellépni, hogy a legjobb közönség előtt játszhassunk, hogy minél többen megismerjenek minket. Márciusban például megjelenik az egyik dalunk egy angol magazin CD mellékleteként, ki tudja, annak kapcsán alakul-e valami kint is esetleg? De nem erőlködünk… Addig szeretném folytatni, amíg megvan a belső indíttatás, és valamilyen cél.