2017. 01. 4. 15:31

Amikor még Károlyi Mihály is a "Kárpátok tigrisének" vallotta magát

A Veritas Történetkutató Intézet január 3-ai estje igazi csemegét szolgáltatott a történelem szerelmeseinek: Szakály Sándor történész moderálása mellett Ligeti Dávid, az intézet tudományos munkatársa és Jakus János, nyugállományban levő alezredes, hadtörténész mutatták be az 1916-os erdélyi román offenzíva sajátos körülményeit.

Az 1916. augusztus 27-ei román árulásról és Erdély lerohanásáról Bukarest bevételének százéves évfordulója kapcsán már portálunk is készített egy összefoglaló cikket:

Száz éve vágtattak be a magyar huszárok Bukarestbe

A világháború kitörésekor még névlegesen szövetségesnek számító Román Királyság 1916 augusztus 27-én támadta hátba az Osztrák-Magyar Monarchiát, miután az Antant arról biztosította Bukarestet, hogy győzelme esetén megkapja Erdélyt, sőt kis híján a Tisza vonaláig egész Kelet-Magyarországot.

Oktatásunk hibáinak köszönhetően sajnos még a száraz történelmi adatokat sem ismerik elegen, ám a rendkívül izgalmas pódiumbeszélgetés több érdekességgel is szolgált. Mit tudunk az elviekben szövetséges keleti szomszédunk átállásának előzményeiről, az erdélyi front viszonyairól, a lakosság szenvedéseiről, mennyire volt felkészült az Osztrák-Magyar Monarchia, és tényleg ez a "tőrdöfés" vezetett ahhoz, hogy Erdély magyarsága csaknem teljesen kivérzett?

Naiv diplomácia és nagyromán felbuzdulás

Bevezetőjében Ligeti Dávid hangsúlyozta: a román árulás okait a Bismark-i kelet-európai tömbhöz való 1883-as csatlakozásban, majd az 1878-as berlini kongresszusban kell keresni.

A német-osztrák-magyar szövetséghez való közeledés megosztotta a román közéletet, ahol létezett egy oroszbarát szárny, ami élesen szemben állt a nyugatos, németorientált irányzattal, amit I. Károly román király is képviselt (lévén maga is német herceg volt). Az ő 1914-es halálával azonban fordult a kocka és egyre inkább a szlavofil hangulat került előtérbe.

Jakus János szerint ugyanakkor az erdélyi románságban főleg az egyházi értelmiséget fűtötte a nagyromán eszme és az egyesülés vágya, az átlagemberek nagy részét ez hidegen hagyta.

A Monarchiának viszont nem sikerült felismernie az intő jeleket. Jakus szerint keleti szomszédunkkal - teljesen jogosan - békeidőben nem számoltak jelentős katonai erőként. A hivatalos diplomácia - elsősorban Ferenc Ferdinánd és az általa elképzelt trialista államrend hívei, akik jó kapcsolatokat ápoltak a román arisztokrácia németorientált rétegével - ragaszkodott a szövetséges viszony fenntartásához.

Sőt még a Román Királyságnak a Monarchiába való integrálását is lehetségesnek tartották.

Többek között ezért sem épültek olyan erődítések a keleti Kárpátok vidékén, mint a megbízhatatlannak tartott olaszokkal szemben Dél-Tirolban.

Egy cseh úr csomagja eltűnik

Jakus egy érdekes "városi legendát" is megosztott a hallgatósággal a cseh származású Ottokar Czerninről, a Monarchia világháborús külügyminiszterétől, egykori bukaresti nagykövetéről, Ferenc Ferdinánd közeli munkatársáról, akit egyébként személyes felelősség terhel a birodalom összeomlásáért.

I. Károly 1914 októberében Sinajában pihent, ahová Czernin is elkísérte. A nagykövet magával vitte diplomáciai iratait, rejtjelkulcsait, ám a csomagja, hogy, hogy nem, "elveszett", majd láss csodát, az iratcsomó 1916. december 6-án, a bukaresti bevonulás alkalmával került elő - Brătianu román miniszterelnök villájából.

Ám az 1916. augusztus 17-ei bukaresti egyezmény idejére a dualista állam erőforrásai a végüket járták, az osztrák-magyar hadsereg pedig már az össz veszteségek közel 70 százalékát(!) elszenvedte, és szinte egyáltalán nem állomásoztatott csapatokat Erdélyben. Innen volt a nagy román bátorság, amikor az Antant felajánlott 10 ezer négyzetkilométert a Monarchia területéből.

Példátlan magyar politikai egység a keleti országrész védelmében

Ligeti a magyar belpolitikai helyzet kapcsán kiemelte: 1916 nyarán azóta is példátlan nemzeti egység volt Erdély megvédésének ügyében, hiszen ekkor már a levegőben lógott az offenzíva.

Az Antant nagy barátja, mint "a Kárpátok tigrise"

Érdekességként felhívta a figyelmet Károlyi Mihály 1916. augusztus 7-én elmondott napirend előtti felszólalására, melyben a későbbi országvesztő még így szónokol:

"Mert (...) tudja meg az egész világ, tudja meg Románia, hogy ameddig egy magyar ember él, ameddig egy magyar emberben csak egy csepp vér van, addig küzdeni fog Magyarország integritásáért, addig küzdeni fog Erdélynek megvédéséért és tudja meg Románia, hogy ha megtámad minket, akkor az erdélyi havasokon nem embereket fog találni, hanem tigriseket, mert mi ugy fogjuk megvédeni Erdélyt, mint tigrisek, akiktől el akarják rabolni legdrágább kincsét, testének testét, vérének vérét."

(Forrás: Képviselőházi napló, 1910. XXXI. kötet • 1916. augusztus 9–szeptember 6.)

Ennek ellenére a román támadás idejére csak minimális erők maradtak Erdélyben: alig 43 ezer leharcolt, pihenésre hátra vezénylet magyar katona nézett szembe a 800 ezres román sereggel.

Erdély kivéreztetése

A konkrét román támadás Ligeti szerint pánikot, lakossági katasztrófát, majd valóságos exodust eredményezett: több mint 300 ezer ember menekült az ország belseje felé, csupán a lakosság 10-15 százaléka maradt helyben.

Például az 5000 lakosú Csíkszeredában a betolakodók kiszorítása után mindössze 89-en maradtak.

A románok - bár a bevonulásukkor is jellemző volt a szabad rablás és a tömeges nemi erőszak - a legnagyobb pusztítást mégis menekülés közben okozták, amikor szinte mindent vittek, ami mozdítható volt.

Brassó pályaudvarán például hatszáz vagonnyi zabrált holmit hagytak hátra a fosztogatók, amit már nem tudtak magukkal vinni.

Ligeti szerint fontos megemlíteni, hogy az erdélyi lakosság köréből a visszavonuló románok nagyjából 17 ezer embert internáltak, illetve vittek magukkal túszként. A foglyok közül mindössze 3000 ember tért haza, ami a történész szerint nagyjából az orosz gulágok veszteségarányának megfelelő adat.

Horror veszteségek - Megégette a kezét a román hatalom

Bár az itt állomásozó csapatok és a Maderspach Viktoréhoz hasonló gerilla egységek hősiesen fölvették a harcot az idegen alakulatokkal, igazi eredményt mégis a német elit csapatok (például az Alpen Korps) és az osztrák-magyar erősítés megérkezése hozott.

Az ellentámadásba lendülő csapatoknak annak ellenére sikerült végül december 6-án bevonulnia Bukarestbe, hogy a szinte tönkrevert, 350 ezres veszteséget elszenvedő román csapatok helyett egyre inkább az oroszokkal kellett összemérniük erejüket. A Szeret folyóig visszavonuló regáti haderő a világháború végéig nem is nagyon volt képes újra összeszedni magát, még a több mint 2000 francia és orosz katonai tanácsadó segítségével sem.

Ligeti szerint ebben a hadjáratban a különböző nemzetiségű közkatonák emberfeletti teljesítménye ismét bebizonyította, hogy a Monarchia nem volt "a népek börtöne", aminek az egyes nemzetiségi vezetők és a nyugati politikai igyekezett beállítani.

Az akkor még csak trónörökös IV. Károly, az erdélyi hadszíntér főparancsnoka kapcsán Ligeti fontosnak tartotta kiemelni, hogy a későbbi uralkodó a valóságban is eleget tett a koronázási rituálé szimbolikus, négy égtáj felé való kardvágásának:

utolsóként keleten, Erdélyben, de előtte a világháború összes frontján helyt állt és védte a hazát.

Ligeti szerint Károlyra mai napig szeretettel emlékeznek Erdélyben, és a humanizált, lehető legkevesebb emberveszteséggel járó hadvezetési stílusa példaértékűnek számított. Ennek is köszönhető, hogy a Monarchia Erdélyben "csupán" 4000, míg a közös német-osztrák-magyar erők Romániában összesen 60 ezer halottat és sebesültet könyvelhettek el veszteségként, szemben a több százezres román adatokkal.

Az előadás során számos alkalommal elhangzott, mennyi, a megszálláshoz szorosan kapcsolódó témában van még komoly pótolnivalója a magyar történetírásnak, de zárásként meg kell jegyezzük, az erdélyi magyarság huszadik századi megpróbáltatásainak kezdő momentuma nem csupán az akadémiai viták és a szakma számára készült értekezések lapjaira való.

A 99 százalékban idősekből álló közönség remekül mutatta: a fiatalság mit sem tud erről a sorsfordító időszakról, de érdekelni se nagyon érdekli, pedig a hősök emlékezete és a vértanúk áldozata megérdemelne annyit, hogy legalább a centenáriumi években sokkal többet foglalkozzanak velük és emlékükkel.

Sajátos közjáték

A közönségkérdések során Jeszenszky Géza, volt külügyminiszter is szólásra emelkedett.

Az egykori nagykövet itt is elővezette az Alfahírnek adott interjújában pedzegetett magyar-román kibékülési koncepcióját, ám sem a közönség, sem az előadók körében nem aratott tetszést az elgondolás.

Ligeti Dávid úgy fogalmazott: "kissé szkeptikusabb vagyok ebben a vonatkozásban" és "azt hiszem, nem mi vagyunk, akik ebben a viszonyban a negatív szerepet töltjük be: (...) nem mi fogalmaztuk meg, hogy Románia a Tiszáig terjed".

Jakus János pedig a következő kérdést tette föl az egykori miniszternek: "Románia legalább négyszer árulta el a XX. században a szövetségeseit. Lehet-e ma bízni a megbékélésben?"

(Borítókép: Román csapatok bevonulása Kolozsvárra)