2010. 10. 21. 16:04

Az államformaváltás kapujában?

Pánczél Hegedűs JánosJól látható, hogy a köztársaság intézménye a rendszerváltás után sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Ennek következtében a társadalom és a jelenlegi politikai vezetés is alternatívákat latolgat. Van, aki szerint a köztársaság csupán újraalakításra szorul, van, aki diktatúráért kiált és van, aki szerint egészen más felé kell venni az irányt, nevezetesen a királyság felé. Valóban ideje végét járja a köztársaság és egy egészen más irányt kellene vennie a nemzetnek?

Én azt mondanám, hogy a köztársaság bevezetése nem volt indokolt Magyarországon soha, és mostani húsz éves fennállása után sem bizonyította az életképességét, vagy az indokoltságát. Érdekes, hogy egy tisztán népuralmi államforma (köztársaság) esetében, a magyar történelemben soha nem kérdezték meg a népet, hogy akarja-e azt? Adott politikai helyzetekben, lényegében kompromisszumként, belső politikai alkuk eredményeként ezt az államformát kialakították, az organikus nemzeti hagyománytól elrugaszkodva a politikusok egy adott forradalmi helyzetben. Ez történt 1918-ban, 1919-ben, 1946-ban és 1949-ben is. A köztársaságot nem lehet "restaurálni", mert nincsen Magyarországon felvállalható hagyománya, az építménye, ahogyan az alkotmánya is ideiglenes, és átmeneti, szinte ad hoc-jellegű. De a köztársaságot nincs is miért "restaurálni", nemrég volt húsz éves a II. Magyar Köztársaság és az érdeklődés majdnem egyenlő volt a nullával a magyar nemzet részéről.

Ahogyan azt az utca egy sokat megélt embere megfogalmazta; "Ez nem köztársaság, hanem részvénytársaság!". A köztársaság nem emeli fel, nem szolgálja a boldogulását jelenleg a nemzetnek, mert nem áll ki mellette, még ünnepelni sem akarja azt. De nincsen jobb, nincsen más csak ez a válságban nyögő abszurd és bukott államforma. Nem érzi magáénak ezt a rendszerváltás után aktualizált államformát jelenleg az ország lakossága, melynek a döntő része a rendszerváltás vesztesének vallja magát egy átlagos közvélemény-kutatáson. A magyar köztársaságból viszonylag sok van. Eldobhatóak, elfelejthetőek, cserélhetőek, nehezen vállalhatóak, mint a piszkos alsónemű. Hat évtized alatt legalább öt köztársaság volt eddig, ezer év alatt azonban egyetlen királyságunk. Ez önmagában érv kell, hogy legyen azzal szemben, hogy melyik államformát érezte magáénak a magyar nemzet és melyik szolgálta a boldogulását.

Van realitása a királyság helyreállításának? Boross Péter néhány hónapja vetette fel ennek lehetőségét, amit a mainstream média megmosolyogtató abszurdumként közölt. S lássuk be, hogy 2010-ben egy ilyen ötlet a közember számára elég utópisztikusan hat, mesébe, vagy történelemkönyvbe illően hangzik, talán még egyes értelmiségiek számára is.

Boross Péter felvetését üdvözlendőnek tartom, mert – ahogyan egy interjúban megfogalmazta "hite szerint" – az alkotmányozási bizottság egyik tagjaként a politikai térbe és a közbeszédbe emelte valamelyest a királyságot, mint alternatívát, még akkor is, hogyha annak a megvalósítását, számomra vitatható módon, nem tartotta reálisnak most.  Mert tisztán látni kell, hogy a restauráció megindítása jelenleg egy tiszta és erős politikai akarat kell, minden más ebből következik. Ennek a kérdésnek a konzekvens megválaszolásához azonban rá kell térni arra is, hogy hogyan kellene helyreállítani a királyságot? Konzervatívként nem javasolok "forradalmi" megoldást, a magyar közjogban létezik erre legitim út is, szabályos politikai-közjogi protokoll, nem kell kitalálni semmi újat ezzel kapcsolatosan, csak aktualizálni kell. A királyság helyreállításának alapfeltétele a teljes jogfolytonosság helyreállítása, amellyel a magyar politikai elit legkésőbb 1944 óta a német megszállás, de leginkább a nyilas puccs óta tartozik a nemzetnek. A jogfolytonosság helyreállítására legutóbb 1989/90-ben kínálkozott alkalom, a kommunista diktatúra korszaka után. Az Ellenzéki Kerekasztal és a Nemzeti Kerekasztal tárgyalásain azonban a jogfolytonosság helyreállítása nem volt sajnos még csak téma sem, így az Országgyűlésben sem került napirendi pontra. Konkrétabban: a királyság helyreállítására lényegében most is van lehetőség, hogyha a politikai szándék megvan az ország vezetőiben és az ország lakosai, mint politikai nemzet, fel akarnak lépni ezzel kapcsolatosan. Az Országgyűlésnek Nemzetgyűléssé kell átalakulnia – amire most esély van az alkotmányozási folyamat miatt – és a történeti alkotmányunk, valamint a Szentkorona-tan alapján kell folytatnia az alkotmányozó munkát, melynek eredményeként helyreállítja az ország elvesztett jogfolytonosságát. A Nemzetgyűlésnek ki kell választania a király helyettesét, aki a magyar közjog alapján három személy lehet a helyzet rendkívüliségének megfelelően; a prímás (mint ahogyan Mindszenty József is ebben a szerepben volt, egyedüliként a magyar történelemben), a kormányzó (Hunyadi János, Horthy Miklós) vagy a királyi helytartó (József Ágost főherceg). Ez az időszak nyilván egy közjogi provizórium lenne, amelynek az ideje azonban beláthatóan a király trónra hívásával kell, hogy záruljon. Az újrakezdésre az elmúlt két évtized átértékelésére és az azzal való szakításra ezért van most lehetőség. Az elmúlt húsz év egy újabb köztársaságé volt, amely megint elbukni látszik, ideje hát leszűrni a konzekvenciákat a magunk számára ebből.

Nem volt szerencsétlen Borosstól ez a kijelentés? Pláne, hogy volt miniszterelnökről van szó?

Nem tartom annak, maximum bizonyos körökben visszatetsző és súlytalan volt, de azt hiszem, hogy alapvetően egy őszinte és fontos kijelentés is volt. Bizonyos tekintetben hasonlítani tudom Pozsgay Imre korábbi kijelentéséhez, aki – ugyan bátortalan módon – 1956-tal kapcsolatosan először használt a kommunista diktatúra véleményével ellenkező kifejezést és "népfelkelésnek" tartotta azt, a kommunista állampárt egyik vezetőjeként. Ez rést ütött akkor az "1956-tabun". Boross is – bár meglehet, kisebb – hasonló rést ütött ezzel kapcsolatosan a politikai beszédben a királyság és az államforma tekintetében, amelyet el lehetett söpörni egy kézlegyintéssel, hogy az politikai monománia, vagy légvárépítés. A kijelentésnek azért lehet súlya, mert a II. Magyar Köztársaságot (amelyet tévesen harmadiknak mondanak) létrehozó politikai elit részeként mondta ki ezt. Ugyanakkor pontosan ezért egy bizonyos határon nem tudhat túlmenni Boross Péter, ezt be kell látnia mindenkinek. A Boross-féle rés azonban utat nyithat nyíltabb, ugyanakkor komplexebb vélekedésnek is. Ha pedig ez megtörténik, akkor mindenképpen fontos kijelentés volt ez.

Mi a véleménye a jelenleg is zajló alkotmányozó munkáról, amelyet a kétharmados többséggel rendelkező jobbközép kormányzó párt indított?

Vegyes érzések kavarognak bennem. Vannak olyan szókapcsolatok, amelyekre legalább hatvan éve vár a nemzet, hogy újra elhangozzanak az Országgyűlésben komolyabb politikai kontextusban, ilyen a „Szentkorona-tan bekerülése az alkotmányunkba” vagy a „Nemzetgyűlés összehívása”, ezek most megtörténtek, de nem látni jelenleg, hogy ebből mi lesz. Ha tisztán politikai célokat szolgál az alkotmányozás, nevezetesen, hogy a kormányzó párt pozíciója ne gyengüljön ciklusokon keresztül, akkor ez csupán írott malaszt lesz. Ha a cél a jogfolytonosság helyreállítása, a magyar politikai nemzetre alapozva, akkor van alternatíva az elmúlt húsz év köztársasági időszakához képest, amely erősen kudarcos volt és jelenleg is csak egy nagy és kezelhetetlen legitimációs-, és autoritás deficitet tud felmutatni. Átnéztem a mostani alkotmányozással kapcsolatosan elkészült javaslatokat, és azt hiszem, hogy minimális változásra kell inkább felkészülni; a Szentkorona-tan valamennyire jelen lehet az alkotmány preambulumában, de nem hiszem, hogy sokkal nagyobb hangsúllyal, mint a 2000-es törvényben, amely „ereklyeként” emlékszik meg róla. Nem kap majd igazi közjogi szerepet, meglehet jobbközép (pl. Professzorok Batthyány KöreK), és nemzeti radikális (pl. MVSZ) részről is van javaslat e mellett. Az 1989-es status quo-t sokaknak van érdeke megreformálni, de attól lényegében eltávolodni nem, a tabula rasa nyitásában pedig a legkevesebben érdekeltek. A javaslatok óvatosak, gyakorlatiasak is sok szempontból, de kereteket nem adnak az egész folyamatnak. Egyetlen igazi, konstruktív és reális, ugyanakkor szakmailag aláérvelt javaslatot tudok kiemelni, amely perspektívikus az államformaváltás tekintetében, ez pedig Varga Zs. András professzor úré, aki a “mag-alkotmány koncepcióval” meghozta azt a kívánatos átmeneti modus vivendit, amely utat mutathat egy kompromisszummentes restaurációhoz. Kár, hogy az ő tervezete nem egy párt által támogatottan szerepel a bizottság előtt, illetve a jobbközép kormánypárt, amelyre utalást tesz a javaslatában, az általa felvázolt alternatívától mentes javaslatokkal állt elő. Valahogyan máshogyan történik az egész folyamat, mint ahogyan például 1920-ban, ahol a Nemzetgyűlés a jogfolytonosság helyreállítását alapnak tartotta, és aztán hat éves folyamat vette kezdetét ezzel kapcsolatosan. A kommunista diktatúra, a poszt-kommunista köztársaság mindennapi gyakorlata valahogyan eltávolította a politikai elitet a magyar géniusztól, ami korábban éltette, új élhetőbb és szuverén pedig nem lépett a helyébe. Egy kedves ismerősöm azt állítja, amellyel egyébként én is szimpatizálok, hogy lényegében magyar politikai hagyomány 1918-ig volt, kisebb megszorításig 1944-ig. Ez egy érdekes felvetés lévén, hogy a jogfolytonosság felszámolásával közös a dátum. Politikai vákuumban történik most egy alkotmányozási folyamat, amelynek vége lehet, hogy a poszt-kommunista húsz évhez kicsit kellemesebb lesz, de nem sokkal több.

Rögtön adja magát a kérdés: kit tehetnénk meg királynak? Habsburg Ottó ugye 1961-ben lemondott trónigényéről…

 Én nem foglalkoznék ezzel első, de második körben sem, ugyanis nem ez a legfontosabb dolog a restauráció tekintetében, de mindenképpen a helyreállítás vége a magyar király megkoronázása kell, hogy legyen. Néhány dolgot a király személyével kapcsolatosan nem lehet azonban figyelmen kívül hagyni, hiszen a magyar nemzet három alapelv szerint választott mindig királyt; primogenitura (elsőszülöttség), senioratus (a legidősebb férfi) és az idoneitas (rátermettség). Akkor ideális a magyar király(jelölt) ha ezek mindegyike teljesülni tud. Az mindez idáig legutolsó apostoli magyar királynak az elsőszülött és legidősebb gyermeke még él, aki az idoneitas kritériumának is megfelel, ő Ottó koronaherceg, a magyar trónörökös. Ő a törvényes trónörökös most 2010-ben is, ebben nem lehet semmiféle ellenvetés azok között, akik a királyságot Magyarországon törvényes és ép állapotában akarják helyreállítani. Ottó koronaherceg azonban soha nem mondott le a magyar trónról - ahogyan szerencsésen nemrég megfogalmazta - mivel nem is volt a trónon. Ez közjogilag is helyes állítás. Az 1921-es trónfosztás törvénytelen volt, hiszen azt a király nem jegyezte ellen, a nélkül pedig a magyar alkotmány értelmében semmi sem emelkedik törvényerőre. E mellett pedig Horthy Miklós kormányzónk, akinek a nevében kihirdették, IV. Boldog Károly király kormányzója volt - általa is deklaráltan, tehát az ő legitimitását is szolgáló királyt és dinasztiáját nem tudhatta detronizálni. Horthy kormányzó ezzel maga is tisztában volt, hiszen pozitívan nyilatkozott a dinasztiáról az emigrációban és a békekötés alkalmával is felruházta államfői jogokkal a Ottó trónörököst az emigrációban. Ezt az anomáliát gróf Apponyi Albert is látta egyébként 1921-ben már, amikor a trónfosztást forradalmi tettnek nyilvánította az Országgyűlésben, amellyel az ellenforradalmi gyökerű intézmény a Károlyi-féle népköztársaság és a kommün szintjére süllyedt szerinte.

E kérdés viszont a monarchistákat is megoszthatja, hiszen többen nem a Habsburgokat "ültetnék vissza" a trónra, hanem Anjou, vagy Hunyadi leszármazottat.

Erről a kérdésről beszélni most még korai. Én azt mondom, ami most létezik, de maximum érvényesülni nem tud. Nem azért mondom, mert mindenáron egy dinasztia érdekeit védem, hanem azért, mert a jogfolytonosságot, a történeti alkotmány kritériumrendszerét tartom relevánsnak egy királyság helyreállításakor. A legutolsó – mellesleg szentéletű – királyunk a Habsburg-Lotharingen dinasztiából került ki, ez a dinasztia adott remek uralkodókat és kevésbé nagyszerűeket is a nemzetnek, ahogyan bármelyik más dinasztia. Én nem osztom a habzó szájú "Habsburg-utálatot", azért mert az alapvetően irreleváns elemekkel dúsított sokszor, egyoldalú, és alapvetően baloldali politikai hagyomány. A legtöbb ilyen érzelmi alapról induló ellenvetéssel történészként nincs is semmilyen kedvem és fegyverzetem sem hadakozni. De bármikor tudom bírálni I. Lipótot, II. József uralkodása szinte káros volt a nemzet számára, de aki mondjuk, Mária Teréziát nem tartja nagyszerű uralkodónak, "mert Habsburg volt", vagy Ferenc Józsefben csak 1849-et látja, 1867-et viszont nem, és azt gondolja, hogy a történelmet meg lehet állítani egy adott pontban, s abból kiemelni a számára kellemeset, az egyszerűen csak fantaszta. Ottó trónörökösnek a kedvenc költője Petőfi Sándor és megkoszorúzta Kossuth Lajos szobrát is. Miről beszélünk akkor? A királyság helyreállítása nem álom, hanem egy tiszta lap alternatívája. A kormányzás nélküli, autoritásdeficittel rendelkező, legitimitás és identitás nélküli köztársaság egy hétköznapi valóság, ahogyan királyságunk erős intézménye és megtartó nemes hagyománya is az, ennyi évtized interregnum után is.

Szánthó György

 Portré:

Pánczél Hegedűs JánosPánczél Hegedűs János

1974-ben született, tanulmányait kommunikáció és történelem szakon végezte el. Jelenleg a felsőoktatásban tevékenykedik (BKF) oktatja az ezzel kapcsolatos tantárgyakat, illetve oktatásmenedzsmenttel is foglalkozik.

2006-ban indította el a hagyományhű katolikus, konzervatív és monarchista folyóiratot a Miles Christit, 2009-ben a deklaráltan királyságpárti portált a Regnum!-ot. 2009-ben Nekünk királyság kell! (Kairosz) címmel könyve jelent meg, ugyanebben az évben publikálta Az ismeretlen monarchista: Mindszenty József című nagytanulmányát. Jelenleg a PPTE Doktori Iskolája kereteiben kutatja a témát.