“… Sztorozsevoje és Uriv között hihetetlen erővel indult meg az orosz támadás, mely csakhamar bekerítéssel fenyegetett minket is. Az arcvonalunkat be kellett kanyarintani, és rövidesen Lévay Sándor pontja volt az egyetlen főfigyelőnk, melyből még látni és működni lehetett. Ő csak vezényelt és tüzelt, és hogy jól vezényelt és jól tüzelt, azt csak a támadók halottainak soksága tudta bizonyítani. De hiába! Az orosz nem sajnálja az embereit, és arcvonalunk mindjobban bekanyarodik, hátra hajlik. Újból borzalmas pusztítás a támadók soraiban, s mert az orosz nagyon fél a tüzérségi tűztől, csak lépésről lépésre nyer tért. Lévay hadnagy nem vonult vissza. Még délután 3 óráig [13 órája!] vezette a tüzet, pedig időközben mögötte már elesett a 3.üteg is. Ő dolgozott tovább a megmaradt két üteggel, irtózatos rendet vágva a támadók sorai közt. Hiába kérte őt az 5.üteg első tisztje, legjobb barátja is a visszavonulásra.
Amíg használni tudok, nem megyek.
- válaszolta és maradt. Azután rövidesen megdöbbent a két első tiszt, amikor újra őket kérte a távbeszélőhöz.
Gyerekek, nagyon fontos! Már csak ketten élünk a figyelőtisztesemmel. Összesen két kézigránátunk van és két pisztoly. Az oroszok teljesen körülfogtak. Három percen keresztül lőjétek a figyelőmet, ahogy csak bírjátok, akkor megpróbálunk kitörni. Ha nem sikerül, Isten veletek!
A telefon utolsót kattant, ahogy letette. Három percen át dörögtek az ágyúk, de az a mosolygós szemű, mindig vidám 23 éves tüzér hadnagy többé nem került elő.”