Adott egy jó sztori (értsd: igazi kincsesbánya azoknak, akik megfelelő fantáziával képesek olyan jellemeket, viszonyokat és fordulatokat belelátni/beleálmodni egy megtörtént esetbe, amelyek ugyan elrugaszkodnak a megtörtént esettől, cserébe tetőtől talpig, kívül-belül, oldalról, felülről, alulról megmozgatják a nézőt), adott egy az előbbiekben leírt képességekkel megáldott alkotógárda, aztán adottak a megfelelő kvalitású (értsd: fantasztikus, de erről később) színészek, tehetséges zeneszerző, díszlettervező, jelmeztervező, egyszóval egy klassz stáb, és bumm:
így lett a csoda.
Merthogy tényleg. Idejét sem tudom, mikor láttam utoljára ennyire jó (magyar) filmet. És nem arról van szó, hogy ne készültek volna mostanában minőségi produkciók, hanem arról, hogy a Félvilág tényleg első osztályú film, amelynek ha nem is minden eleme kifogástalan, de merem állítani, hogy összességében 90+ százalékban megállja a helyét a mai, nemcsak hazai, hanem nemzetközi filmpiacon is.
Tehát adott egy jó sztori - ez nyilván nélkülözhetetlen; mondhatni, szükséges, de nem elégséges feltétel. Nem elégséges, hiszen Mágnás Elza (szül: Turcsányi Emília) valóban a (múlt) századfordulón élt és működött. Azaz: mosogatott, majd felszolgált, aztán kurválkodott, kifogott egy jó partit, és attól kezdve már kevesebbet kurválkodott, mivel "óradíja" a kitartottság íratlan szerződésében foglaltak alapján sokszorosára nőtt. Így a rászakadt szabadidőben Budapest flancos vendéglátóipari egységeiben múlatta idejét (értsd: csillogott-villogott, vonult, smúzolt, cicázott), mígnem egy ládában húzták ki a Dunából az evilági pompától megfosztva, egy szál semmiben, holtan. Cinkostársai segítségével ugyanis megölte a komornája.
De ezek csak a megtörtént események.
Ehhez képest a filmben kapunk egy Kovács Patrícia által velőtrázó hitelességgel megformált... nőt. Na de milyen nőt, könyörgöm! N+1 dimenziós női karaktert, aki a femme fatale abszolútuma, miközben az összes kis meg nagy hazugsága ellenére valahogy zsigerileg mégis őszinte és emberi, gondolok itt arra, hogy bármekkora dívává kurválkodta magát, mégis lényeglátó, egyszerű, úgy vállalja magát, ahogy van, és képességeit nem becsüli sem többre, sem kevesebbre, mint amennyi. Ő ugyanis azt tudja, hogy mindenkit, férfiakat, nőket magához láncol szexualitásával, de úgy, hogy soha többé senki, de senki nem tud szabadulni tőle - akkor sem, ha ebben testileg, lelkileg vagy anyagilag megy tönkre, sőt, akkor sem, ha ez az életébe kerül.
Ez a filmbéli Mágnás Elza, amely karakter legnagyobb erőssége gyakorlatilag az, amely bármilyen filmben bármilyen karakter legnagyobb erőssége: hogy sokfélesége, komplexitása és ellentmondásossága ellenére egyszerűen egyben van: teljesen homogén és ebben a homogenitásban harmonikus, érett, kiegyensúlyozott személyiség. Magyar hangja pedig Kovács Patrícia, aki, mondhatni, kimaxolja a mágnáselzaságot. Kész, vége, brilliáns, nem lehetne semmit elvenni belőle vagy hozzátenni.
Ismerős az a disszonáns érzés, amely a film első párbeszéde előtti utolsó pillanatban jelentkezik, ha magyar filmre ülnek be a moziba? A prekoncepciók elkerülhetetlen manifesztációja és a soha el nem múló remény közötti feszültség okozta belső vívódás, hogy könyörgöm, ne modorosan, „szépenbeszélve”, nagyonartikulálva, nagyon-tipikus-magyar-színészesen szólalj meg, légyszi, csak azt ne, csak beszélj normálisan, kérlek, csak most az egyszer, csak most, végre, egyszer hadd tudjam elhinni! És az a helyzet ismerős, amikor lélegzetvisszafojtva hallgatják ezt a bizonyos első párbeszédet, majd a végén megkönnyebbült sóhaj kíséretében olvadnak a moziszékbe, mert JÓ VOLT? Feltételezem: kevésbé. Én is csak most jöttem rá, milyen rég éltem át.
És már itt adtam a filmnek egy csillagos ötöst – csoda, hogy utána teljes elfogultságban bámultam a vászonra még közel másfél órán keresztül? Gondoltam (volna, ha közben tudtam volna az ámulattól gondolkodni), ezek aztán megvettek. Ez a bizonyos első párbeszéd Rózsi (Gryllus Dorka) és Kató (Döbrösi Laura) között zajlik, akik a nőháromszög másik két sarkpontját adják. Nőháromszög, nők, női sorsok... Lehet ezt úgy csinálni, hogy az embernek már a könyökén jönnek ki a kétbites hisztis, áskálódó, ármánykodó, játszmázó, egyszersmind idegesítő női sztereotípiák – meg lehet úgy is, hogy ez nem kergeti a falra a nézőt, ellenkezőleg. Ezek a figurák titokzatosak, izgalmasak, sokrétűek: álszentkedés, naivitás és rideg számítás, féltékenység, pártatlanság és befolyásoltság, megtörtség, bizonytalanság és érettség feszül egymásnak a filmben - hogy csak néhányat említsünk
Apropó, azt írtam volna a színészi alakításokról, hogy fantasztikusak? Azok. Ebben a filmben mindegyik figura teljesen önazonos - és a színészi teljesítmény ilyen szintjét maximális hitelessége nélkül esélytelen lenne elérni. A karakterek önazonossága ráadásul kiállja a próbákat is: amikor az éles helyzetek kifordítják őket önmagukból, hogy színüket-fonákjukat, a hazugságaik vagy épp megkérdőjelezhető tisztalelkűségük legmélyebb lényegeibe engedjenek belátást. Még ilyenkor is teljesen egységesek. És csodálatosak.
Kovács Patrícia elnyújtott, erotikától túlfűtött pillantásainak, Gryllus Dorka szigorúan összeszorított ajkainak és egyre jobban elboruló, az őrületet bújtató tekintetének és Döbrösi Laura dactól kipirult arcának, amennyire eltökélt, annyira elcsábult ábrázatának emléke sokáig él az ember emlékezetében. Úgy is mondhatnám: felejthetetlen. Merem ezt állítani. Az Elzát eltartó Max Schmidt alias Kulka János mellékszereplőként nyújtott játéka sem hagy kívánnivalót maga után. Mondom, hibátlan.
Ja, és a kedvencem: nem kellett hozzá se bestseller-alapanyag, se hollywoodi giccsek, se az utóbbi években hívónevekké avanzsált nevek sztár-tulajdonosainak jelenléte a vásznon. Csak egy izgalmas történet a magyar történelemből, tehetséges alkotógárda, kiváló színészi alakítások… na jó, nem kezdem elölről.
Vigyázat, a trailer igen megtévesztő. Ha megnézték a filmet, majd tudni fogják, miért.
A film december 30-án debütál a Duna TV-n, és ha már szélesvásznon nem fog futni, reméljük, legalább jó sokszor ismétlik majd.