Igen, önző, rohadék módon.
Valószínűleg sokan hallottak róla, hogy hétfőn a fővárosi Mammut II. plázában egy asszony fogta magát, és a harmadik szintről levetette magát a mélybe. Tette ezt egy játékbolt előtt, ahol gyermekek szoktak lenni. De nyilván azzal sem mondok újat, hogy az emberek általában öngyilkos szándékkal ugranak be a metró elé, vagy fekszenek a sínekre a vonatok előtt. A látványos, mások előtt történő öngyilkosságoknak az is része, hogy a kétségbeesett ember megmutassa a világnak: nem figyeltetek rám, hát most kénytelenek lesztek. Egyszer, utoljára.
Hiszen kit érdekel a többi ember holmi érzékenysége, amikor nekem még a halál is jobb az életnél?
Ez önzőség, gonoszság. Álljunk már meg egy pillanatra: Gyanútlan vásárlók közé a kőre csapódni tényleg megoldás? Akinek a szeme elé esett, megérdemelte ezt az életre szóló sokkot? Ő miatta volt így elrontva az élet? Hát elég esélyes, hogy nem. Semmi köze nem volt hozzá, mégis, az öngyilkos utolsó tette az volt, hogy emberi roncsot próbált csinálni egy tökidegen járókelőből. Meg még sok másikból. Szép búcsú, gratulálok.
És így mehetünk tovább, s tovább: Amikor beugranak a metró elé, akkor tényleg jó nekik az, hogy egy csomó ember fog évekig rémálmokkal küszködni, és mindenféle fóbiáktól szenvedni? Na és a metróvezetővel mi van? Vagy a mozdonyvezetővel? Megérdemlik ők azt az érzést, hogy tudják, épp most öltek meg valakit, csak mert az illető nem volt képes otthon elintézni a dolgát? Segítek: rohadtul nem érdemlik meg.
A századfordulón voltak arra irányuló törekvések, hogy az újságok ne is számoljanak be az öngyilkosokról, hiszen ezzel csak terjesztik a rossz példát. Valahol egyet is tudok érteni, bár most saját magam ellen beszélek. Olyan ez, mint amikor valaki beszalad focimeccsen a pályára, de nem lehet látni a tévében. Nem véletlen: prevenció. Mert így már nem éri meg annyira hülyének lenni, hiszen nem lesz belőle hír.
Kimondom: Amikor ilyen történik, nem az a legszomorúbb, hogy valaki meghalt. Sokkal elkeserítőbb az, hogy teljesen idegen, az ő lelki rokkantságuktól fényévekre álló ártatlan emberek kapnak soha be nem gyógyuló sebeket. És miért? Csak úgy, bosszúból? A világot szidjuk, mint egy 17 éves punksrác?
A legjobb az lenne, ha senki nem omlana annyira össze, hogy véget vessen életének. De ha már nem lát más utat, legalább méltósággal távozzon, ne így. Mert ez minden, csak nem sajnálatraméltó.
Ha nekem szar, legyen másnak is az?
Nem akarok felelőtlenül olyanokat bántani, akik már nem tudják megvédeni magukat, de azért volna itt néhány keresetlen gondolat.