Azt képzeljük, hogy az intimitás a tökéletesen komponált szmájli-sorozatban rejtőzik. Egy „jó reggelt” üzenet már komoly erőfeszítésnek számít manapság. Azt mondjuk, a romantika halott, és bár talán valóban így van, lehet csak nekünk kellene újra feltalálni. Lehet, hogy a romantika ott kezdődik a modern korban, hogy letesszük a telefont a kezünkből, hogy egymás szemébe nézzünk a vacsoraasztalnál. Talán ott kezdődik, hogy letöröljük a Tindert a telefonunkról az első jól sikerült randi után. Talán a romantika még mindig létezik, csak mi nem tudjuk, milyen.
Amikor választunk, elkötelezzük magunkat, de fél szemmel még mindig a lehetőségek járnak a fejünkben. A legjobb falatot akarjuk magunknak, miközben egy középszerű svédasztal kínálatát pásztázzuk – csak mert választhatunk. Mert igenis választhatunk. A választásaink pedig azok, amik végül tönkretesznek minket. Azt hisszük, hogy a választás jelent valamit. Szerintünk a lehetőség jó dolog, és mindenre úgy tekintünk, hogy minél több lehetőségünk van, annál jobb nekünk. Ez viszont mindent felhígít.
Őszintén szólva azt se tudjuk, milyen valóban elégedettnek lenni, hogy az elégedettséget eszik-e vagy isszák. Fél lábbal bent a házban, fél lábbal az ajtón kívül állunk, mert az ajtón kívül mindenből több és több van. Azt nem tudjuk pontosan, kit is kéne szeretnünk, mert senki nem erőlteti meg magát azért, hogy szeressék. Olyan dolog iránt vágyakozunk, amiről el akarjuk hinni, hogy még mindig létezik a világon. Ezzel párhuzamosan pedig mégis már a következő kalandra, izgalomra, új instant örömforrásra vágyunk.
Hullámvasútszerűen nyugtatjuk, majd zavarjuk össze magunkat és – így, hogy még a saját gyengeségeinkkel sem tudunk szembenézni - hogyan is várhatná el bárki, hogy kockáztassunk azzal, hogy megnyitjuk magunkat és szeressünk mást, még akkor is, ha adott esetben ez épp még csak nem is könnyű? Úgyhogy inkább otthagyjuk a fenébe az egészet. Egy olyan határtalan világban élünk ma, mint előttünk még soha egyetlen generáció sem látott. Az interneten egy új ablakot megnyitva megcsodálhatunk pár képet Portugáliáról, és akár azonnal foglalhatunk is egy repjegyet oda. Nem fogjuk persze ezt tenni, de megtehetnénk. Itt a lényeg az, hogy megvan a lehetőségünk rá, még akkor is, ha épp nincs is meg az anyagi háttér. Mindig van más csábító lehetőség. Megnyitjuk az Instagramot, és mások életébe láthatunk bele, ami akár a miénk is lehetne. Olyan helyeket láthatunk, ahova soha nem jutunk el. Olyan életeket, amiket nem mi élünk meg. Olyan embereket, akikkel nem mi járunk. És egyre csak magunkat bombázzuk mindenféle információval, többet, többet és többet, aztán meg csodálkozunk, ha nyomorultnak érezzük magunkat. Azon, hogy miért vagyunk elégedetlenek. Csodálkozunk, hogy miért nem tart semmi sokáig, és miért tűnik minden olyan reménytelennek. Mert nem tudjuk, hogy tekintsünk az életünkre úgy, hogy azt vegyük észre, amink van, ahelyett, amink nincs.
De mi van akkor, ha sikerül is megtalálnunk, amit keresünk? Mondjuk egy olyan embert, aki szeret minket és mi is szeretjük őt? Elkötelezettség, intimitás. Akkor jön a szó, ami úgy hangzik, hogy „szeretlek”, mert ezt mondjuk, ha megtaláltuk, akit kerestünk. Aztán mindezt az információt gyorsan tovább is passzoljuk másoknak is. Kiírjuk Facebookra, hogy kapcsolatban vagyunk. Feltöltjük a közös képeinket Instagramra. Te és én-ből „MI” lesz. Minden teljesen tökéletesnek tűnik, mert beszállunk mi is ebbe a cirkuszba. Persze nem osztjuk meg a hajnal 3 órai vitákat, a sírástól kivörösödött szemeket és a könnyes lepedőt. Nem írunk 140 karakteres Twitter-bejegyzést arról, mikor olyan dolgokat beszélünk meg épp, amiből szakítás is lehet. Ezt mind nem osztjuk meg. Csakis ragyogó képek! Boldog pár! A szerelem tökéletes.
Aztán látjuk a többi boldogan ragyogó párt és hozzájuk hasonlítjuk magunkat. Szmájli-generáció vagyunk. A választási lehetőségek nemzedéke. Összehasonlító társadalom. Értékelünk. Elég jó. A legjobb! Soha nem volt körülöttünk még ennyi utalás arra, vajon milyen is lehet az a „Tökéletes Élet”. Csak dől és dől az információ belénk, és előbb-utóbb pánikba esünk. Soha nem leszünk tökéletesek, mert ilyen nem létezik. Ilyen élet nincs. Ilyen kapcsolat nincs. Ennek ellenére nem tudjuk mindezt elhinni. De hogy is hihetnénk, mikor a saját szemünkkel látjuk mások profilján, hogy igenis van. Márpedig ilyet akarunk mi is, és hajlandóak vagyunk beállni a sorba, naivvá válni azért, hogy mi is részesei lehessünk ennek az egésznek.
Úgyhogy szakítunk. Azért szakítunk, mert nem vagyunk elégedettek magunkkal, az életünkkel, a kapcsolatunkkal. Dobáljuk az embereket, és úgy siklunk át felettük, ahogy Tinderen is. Úgy rendelünk társat, mintha pizzáról lenne szó. A körforgás pedig újrakezdődik. Szmájli. „Jó reggelt” üzenet. Intimitás. „Nem, te tedd le előbb a telefont”. Közös szelfi. Boldogságtól ragyogó pár. Majd összehasonlítás, összehasonlítás és összehasonlítás. A lappangó elégedetlenség pedig feltűnik. Viták jönnek. „Valami baj van, de nem tudom, mi.” „Ez nem működik.” „Többre van szükségem.” Aztán szakítunk. Újabb szerelem úszott el. Pár újabb törlendő közös szelfi.
Jöjjön hát a következő! Ravaszan máris máshol jár a szemünk. A következő kártyaparty, a következő pálya. 140 karakterben megélt életek, 5 másodperces snapchat üzenetek, szanaszét filterezett Instagram képek, a figyelem megoszlik. De ez az egész illúzió. Félünk megállapodni egy helyben, mert bármi, ami akár egy kicsivel is kevesebb, mint a ragyogó, boldog, szétfilterezett álomélet, azt ezzel a kifejezéssel azonosítjuk. De mit is értünk pontosan ezen, hogy megállapodni egy helyben? Azt nem tudjuk, de az biztos, hogy nagyon nem akarjuk. Ha valami nem tökéletes, az biztosan ’megállapodás egy helyben’. Ha nem a csillogó szerelem: megállapodni egy helyben. Ha nem érdemes arra, hogy Facebook-poszt legyen belőle? Megállapodás egy helyben.
Rájövünk, hogy amit üldözünk: hazugság. Beszélgetéseket akarunk. Azt akarjuk, hogy az arc, akibe szerelmesek vagyunk, ne egy telefon homályos képernyőjéről nézzen ránk. Lassítani akarunk. Egyszerűséget. Egy olyan életet, aminek nincs szüksége arra, hogy lájkokkal, kommentekkel, megosztásokkal szerezzen érvényt magának. Lehet, még nem vagyunk ezzel tisztában, de ezt akarjuk mind. Kapcsolatokat akarunk, igaz kapcsolatokat.
Olyan szerelmet akarunk, ami épít, nem pedig, ami egy következő miatt lesz félredobva. Hazaérni egy számunkra kedves emberhez egy fáradt munkanap után.
Életünk legvégén pedig majd egyszer úgy akarunk innen elmenni, hogy jól éltünk és értékesen. Ezt akarjuk, még ha most nem is tudunk még róla.
A kapcsolataink viszont egyáltalán nem ezt tükrözik.
(Jamie Varon „This is how we date now”, thoughtcatalog.com-on megjelent írása alapján.)