Kistétényi Melinda nevelőapja sváb származású, széles érdeklődésű filozófus volt, édesanyja pedig egyike a legismertebb zenetanároknak. Ő maga műfordítással, zeneoktatással, improvizatív orgonálással, komponálással foglalkozott. Tevékenységi köre módfelett széles volt.
Az egyik róla készült felvételen lehet hallani, mi a véleménye a manapság olyan divatos, újszerű, posztmodern „kompozíciókról”:
„Ez nem kompozíció! Hát verje meg az Isten! Hát ez egy borzalom! Ez nem kompozíció! Ezt nekem ne mondja senki! Kifejezni valamit… tessék visszamenni az összes régi mesterekhez! […] Ez az elsilányodó, szerencsétlen Európa!”
– Saját művészeti ágában ő is megérezte azt a tátongó szakadékot, amely felé Európa ma rohan.
Bachot becsülte a legjobban. Ahogy ő mondja: „Én hívom a Bachot, hogy állj mellém, mert tudod, hogy téged szerettelek mindig a legjobban. Miért ne hallaná meg? Miért? Nagy az Úristen, nem? És nagy a fölöttünk lévő csillagvilág.”
Foglalkozott dalok, kórusművek és oratóriumok szövegeinek fordításával is. Dalokat, kórusműveket írt Ady Endre, Juhász Gyula, Tóth Árpád, Arany János, József Attila, Weöres Sándor verseire, valamint Shakespeare szonettjeire.
Két táncjáték, A halálra táncoltatott lány balladája és a Szerenád is az ő nevéhez fűződik, ez utóbbit külföldön is bemutatták. Feldolgozott walesi, skót és angol népdalokat is.
Főbb művei: Oboaszvit (1957), Orgonaszvit (1957), Orgonaverseny (1962), Adj már csendességet! (1971), A vízrenéző (1972-73), Járkálj csak, halálraítélt (1978).
Híres volt improvizációs képességéről. Gyakorlatilag egy lélegzetvétel felkészülési idővel tudott megkomponálni, és élőben le is játszani egy tetszőleges stílusban megírt, egyetlen aprócska dallamra felfűzött zeneművet.
Hogy milyen tehetségesen tudott improvizálni:
Interjúk, kisfilmek róla: