Közel tíz éve vagy aktív tagja a hazai slam poetry-közegnek, mely évről-évre egyre nagyobb szeletet hasít ki magának a magyar kulturális térből. Miből építkeztél?
2008 novembere óta lépek fel slam-rendezvényeken, és 2010 óta rendezek ilyeneket az Astoria Slam Poetry égisze alatt. Azoknak, akik nem ismerik ezt a műfajt, egy rövid bemutatás: a “poetry slam” (ebben a sorrendben írva) az USA-ból indult a 80-as évek közepén. Olyan előadóköltészeti rendezvény, általában verseny, ahol a szerző a saját alkotását adja elő, és fő cél a közönség szórakoztatása. A produkciókat a közönség pontozza. A “poetry slam” elnevezés eredetét egy német nyelvű könyvben láttam leírva: a műfaj kitalálója, Marc Smith egy kosárlabda-kifejezésre, a “slam dunk”-ra asszociált, ami egy nagyon pontos lecsapás, azonnali találat. Számára ezt jelenti a poetry slam, vagyis azonnali érzelmi sikert kiváltó megfogalmazást.
Emellett a holdkatlan.hu nevű kulturális weboldalon a Slam Poetry-rovatot vezetem. A slam viszont nem a rapen alapul szerencsére, hanem elsöprő többségben vannak a versírók, akik nem a rapben tevékenykednek, hanem magában a versírásban, ebből erednek a gyökereik. A slammerek zenei kedvencei pedig széles körből származnak, Szabó Balázs Bandájától a Melechesh-ig minden irány megtalálható.
Egységes, vagy szétágazó színtérről beszélhetünk?
Sajnos Magyarországon van egy mesterségesen erőltetett imázs, hogy a slam a rapnek afféle “testvére.” Emögött inkább az áll, hogy a magyar slam ismertebb, befolyásosabb tagjai között van pár aktív és ex-rapper, akik a slam poetry hullámot az érdekkörük futtatására használják. A magyar slam poetry és a magyar hiphop legbefolyásosabb tagjainak köre leszűkíthető ugyanazon pár zenészre, plusz a köröttük levő szervezőkre, költőkre, pár ex-rapperre és hasonlókra. Ez a bizarr jelenség a magyar hiphopban nem titok, számos tehetséges rapper életét keseríti meg, hogy olyan közszereplők akadályozzák pályafutásukat, akik közben adják a nagy, ártatlan, jóindulatú underground arculatot. Közben a szervezett “slepp” fúrja, akadályozza a jelen és jövő potenciális sikercsapatait.
Ilyen harcok folynak a háttérben?
A rendszeres magyar slam első éveiben havi rendezvényeken ritkán lehetett látni aktív rappereket, mert főleg meghívásra, azaz gázsiért jöttek. Ennyit az underground hitelességről. Egy évben volt 2-4 nagyobb slamverseny Pesten, meghívásos alapon, azon vettek részt és ennyi. A slam-színtér működésének az alapja az, hogy a slammerek önkéntesen, ellentételezés nélkül eljönnek fellépni. Bécsben is így van. Én is szoktam így fellépni Magyarországon és Ausztriában egyaránt, bár bőven vannak mögöttem gázsis fellépések, interjúk is. Aki csak haszonért megy verselni, annak nem szívügye a slam, az nem underground. Ez egyszerűen így megy világszerte.
Szerencsére van pozitív példa is a slam és a rap kapcsolatára, például az Ókori Kelet nevű hiphopformáció. A két mikrofonmágus, Sumér és Moha mostanában jelenteti meg a második albumát. Ők nem a New York-i fekete gangsztákat hájpolják, hanem Mezopotámiát és a többi antik birodalmat.
Szokatlan módon azonban a rap helyett te a metálzenei színtérrel ápolsz kiváló kapcsolatot. Hogy tudod összeegyeztetni a kettőt?
A metállal 1999 táján barátkoztam meg. A kapcsolat egyre mélyült, először a “biztonságos”, dallamos, romantikus előadókat hallgattam, mint HIM és hasonlók. Később a Tankcsapda és Marilyn Manson lopta be magát a szívembe, és segített a horzsolás esztétikumát megszeretnem. Azóta már a legkísérletezőbb, vagy éppen legbrutálisabb, legőrültebb csapatokat is izgalommal hallgatom, mint például To-Mera, Teurgia, Spasm. A metálszeretet akkor vált kétirányú kapcsolattá, amikor elkezdtem a nekem tetsző zenékről beküldeni méltató írásokat az olvasói levelek rovatába néhány újsághoz. Ez sok kiváló magyar zenekarnak generált némi figyelmet. Ezután pár csapattal fel is vettem a kontaktot, majd lassan pár személyes ismeretség, barátságok, kölcsönös tisztelet is kialakult. Szerzői tevékenységemet 2006-ban a honlapom elindításával tettem határozottá, ide verseken és cikkeken kívül egyéb írásokat, gondolatokat, publikációkat, fellépéseket is feltöltöttem.
Ahogyan haladt az idő, egyre tudatosult bennem, hogy szívesen írok verseket metálzene hallgatása közben. Egyébként a kedvenc dalszövegíróim Veres Gábor a Watch My Dying-ból és Zselenszky. Beleszövöm a versképbe, ritmusba a kemény energiákat. Rockzenészek kifejezetten komálni szokták az írásaimat. Így ezek eredményeképpen lettek fellépéseim rockkoncerteken is. 2012 őszétől a Rockinform magazin stábtagjaként készítettem interjúkat külföldi és magyar zenekarokkal, albumajánlókat írtam. Utóbbit az underview.hu nevű rockzenei weboldalon is űzöm, itt a kevésbé ismert, de remek csapatok kiadványait vesézzük ki. A kanadai pop-punk Courage My Love-tól a magyar Mörbid Carnage thrash-metáljáig széles a skála.
Miért segít ez a kemény műfaj a verselésben?
A metal és hardcore hátborzongatóan széles érzelmi skálán utazik. Nemcsak zeneszeretetet, hanem erkölcsi táplálékot is nyerek belőle. A kedvenceim többsége véresszájú lázadó, így én sem állok be abba a szolgaságba, amibe számos feltörekvő slammer. Mondhatni a színtéren híres-hírhedt vagyok arról, hogy kritizálom a mainstream magyar slam-színtér belterjességét. Sem írásaimban, sem szervezési gyakorlatban, sem előadásmódban nem teszek hódoló gesztusokat a korrupt mag felé, így felnéznek rám azok, akik a slam műfajtól becsületet várnak. Mert ami a reflektorfényben zajlik, az gyakorlatilag az elárulása mindannak, amiért még 2009-ben lelkesedtünk. Zenész és irodalmár barátaim, ismerőseim évek óta mondogatják, hogy amit ez a “fú de menő slam” a nagyobb nyilvánosság előtt felmutat, az sima parasztvakító showbusiness, és gerinctelen törtetés. Sajnos egyet kell értsek velük.
Hogyan kerültél Bécsbe, és honnan tudtad, hogy jó ötlet lesz magaddal vinni a verseidet is?
Sose fogom elfelejteni: 2012 júniusában egy meghívásos versenyen vettem részt Bécsben a Bus Bim Slam-en, Jimi Lend szervezőnek köszönhetően. Azt a kétfordulós versenyt megnyertem, sőt úgy, hogy az osztrák színtér néhány óriása (Tschif Windisch, Markus Köhle, Andi Pianka) is a mezőnyben volt. Mindannyian meg voltunk illetődve! Nemzetközi volt a mezőny, mert az osztrákokon és rajtam kívül volt ott orosz félcigány, lengyel és izraeli versenyző is. Már aznap estére egy kávézóba is elhívtak, ahol több slammerrel és szervezővel együtt tartottak felolvasó estet, akkor főleg megjegyezték ezt a nehezen kiejthető nevű magyar slammert. Ezután már a 2012 őszi osztrák országos bajnokság egyik elődöntőjébe hívtak meg. Elképesztő este volt!
Aztán kint is ragadtál, pedig a többnyelvűség nem tűnik a legéletszerűbb dolognak a költészetben.
Bécsben lett pár munkám, így kétlaki életet élek az osztrák főváros és Szigetszentmiklós között. Mégis Szigetszentmiklóst nevezem otthonnak. Vidéki lelkű, de városi igényű ember vagyok, így nagyon jól érzem magamat Bécsben is. Az osztrákokról fontos tudni, hogy bár németül beszélnek, de ők nem németek, hanem osztrák nemzeti öntudattal rendelkeznek. A “nemzeti” szót itt társadalmi összetartozás értelmében kell tekinteni. Számos kifejezést, szabályt is máshogyan alkalmaznak a nyelvükben és a tájszólás, a nyelvjárás, a dialektus Ausztriában nagyon népszerű. Még Bécsben is, sőt vannak óriásplakátok, akár politikai pártoké is, melyek szlogenjei tájszólással vannak írva. Annyira áthatja a kultúrájukat, hogy van dialektus-irodalmi folyóirat is Morgenschtean néven, sőt a Dialekt Slam rendezvénysorozat “Wos host gsogt?” néven, amit kb. úgy lehet lefordítani, hogy “Mit montá’?”. Csodaszerű az egész, penge rímekkel, olyan tájszólásokban, hogy szántani lehetne velük!
Az osztrákok tőled magyar szöveget kapnak németre fordítva?
Az ausztriai slam-versenyekre vagy eleve németül megírt szöveggel készülök (pl. Ich bin vom Lustigland, Der Staatstritzi), vagy magyar nyelvű versnek készítem el a német fordítását, és helyenként rímeket is teszek a német szövegbe (Kurvák és folyondárok - Huren und Winden). Ausztriai tartózkodásaim alatt pedig természetesen szintén vannak termékeny időszakaim. Olykor meglepően tör elő az inspiráció. A Vérmonszun című haikufüzéremet például egy bécsi munkahelyemen írtam meg, az olykor beeső üres percekben, a főnököm engedélyével. Ugyanis amint megtudta, hogy éppen haikukat írok, egyből engedékeny lett, becsülte az alkotást. A haikuk később haibunokká bővítve megjelentek az Új Forrás irodalmi folyóirat 2016/01. lapszámában, összesen hét oldalon. Más verseim akár a vonaton ülve, vagy pont Miklóson születtek. Az ihlet egy földrajzilag kötetlen, megújuló energiaforrás.
És úgy tűnik, vevők lettek ezekre az ihlethalmazokra.
A kezdeti bécsi slam-sikereim lefektették az utat a további eredményeknek. Mellesleg, mivel a nevem az osztrákoknak nehezen kimondható, többször úgy becéznek, hogy “Puszta Cowboy”, a kalapom miatt. Az osztrák slam-szervezők és slammerek nagyon becsületesek, náluk nem jellemző a hízelgés, az ismert slammerek verseinek feldolgozása, vagy a nekik való hódolás. Jó szöveget kell jól előadni, és tisztességesnek kell lenni, a véleménykülönbségeket pedig elfogadják. Többször álltam már dobogón, kerültem be döntőbe, kaptam kupákat és természetesen a pontsor alsó régiójában is megfordultam, ha éppen nem tetszett a pontozóknak a rímekbe szedett véleményem. De ilyenkor is általában dörgő taps és nevetés volt a “fájdalomdíj.” Hogy konkrét példákat mondjak: amikor Salzburg városában volt egy verseny, a németül-magyarul előadott “Mély Csepel” versemre pár 5 és 6 pont is lett. A közönség nemcsak lehurrogta a pontozókat, hanem a szünetben le is szólták őket. A szervezők nagyon elégedettek voltak, mert addig nem tapasztalt, jellegzetesen magyar ízt csempésztem a német szövegbe és az osztrákok így kiabáltak, hogy “köszi!”. A pultnál pedig egymás után jöttek hozzám a gratulálók.
Eddig 4 országban voltak fellépéseim, szerencsésnek érzem magamat. Tudtommal Magyarországon én vagyok a legtöbb nemzetközi tapasztalattal rendelkező slammer.
Interjúnk következő részében kitérünk a mainstream és a politikai korrektség kérdéskörére, illetve arra, hogyan köszön vissza a szocializmusból ismert Tiltott, Tűrt, Támogatott rendszer a hazai slam-közegben.