Kezdjük akkor a lelkiismerettel! Mert az most nagyon furdal. Hónapok óta tudtam, hogy beteg. Terveztem, többen terveztük, hogy meglátogatjuk. Azt hallottuk, egész jól van, gondoltuk, van időnk. Hányszor, de hányszor hisszük ezt! És nincs irgalmatlanabb, iszonyúbb, mázsásabb tévedés, mint ez. Soha nem fogom megbocsátani magamnak, hogy most is elhittem. Hogy nem tudtunk elbúcsúzni. Hogy csak ez maradt, hogy ülök a nyomorult képernyő előtt, és próbálom elmondani, miért fog iszonyúan hiányozni. De, ha csak ez maradt, akkor legalább ezzel ne maradjak adós!
A jó, testes borok, azok nagyon fognak hiányozni. Mert inni eztán is lehet, jót inni is. De Zolival már nem. Az EMI-klub pincéjében Maurer Oszi gyönyörű szerémi borai fölött belenézni a magyar múlt mélységes kútjába, megidézni az óriásokat, átkozni a törpéket, szidni ezt a nyomorúságos percember-kort, és összeszorult szívvel hunyorogni a ködös és bizonytalan holnapba. És mégis arra jutni, hogy igenis érdemes, hogy csak azért se adjuk fel, juszt se adjuk a hitünket - mert a szebb jövő nem eljön, hanem el kell hozni, ha kell a fülénél rángatva is. Zolival csak erre lehetett jutni. Nem volt az a nyomorult helyzet, vagy reményvesztett pillanat, amelyben ne kereste és találta volna meg a cselekvés lehetőségét.
Nincs a nemzeti gondolkodású fiataloknak fóruma, közössége? Alapítsunk Egyesült Magyar Ifjúságot! Meg akarják fojtani az elszakított magyarság iskoláit? Vigyünk tízezer számra könyveket nekik! Az idegen megszállók gyerekkoruktól azt akarják beleverni a magyar fiatalok fejébe, hogy idegenek őseik földjén, és kuss a nevük? Csináljunk EMI-tábort, ahol ezernyi torokból zúg, hogy "Erdély szabad, és szabad marad!"
Ha három szóban kellene összefoglalnom azt, ahogyan én láttam, azt írnám: tettek, tettek és tettek.
De azért a hangja is fog hiányozni. Amikor a legmélyebb volt az elkeseredés, amikor a legmagasabbra hágtak az indulatok, a leghirtelenebb volt a lelkesedés, vagy a harag - akkor Zoli megszólalt. És lelket öntött, megnyugtatott, lehiggasztott, békített, és küzdelemre buzdított. Jó volt hallgatni ezt az ezer közül is eltéveszthetetlen, mély dörmögő hangot. Amiben mindig bízni lehetett, hogy az igazat és a lényeget mondja. Így, együtt. És nem csak a hangjában, de a szemében is. Amely tűélesen látta meg a másodpernyi önzések, pitiáner civakodások, görcsös sértettségek, sunyi játszmák és dagályos szónoklatok örvénylő, piszkos áradatában sodródó magyar érdeket.
És végül, de legjobban: a hite. Az örök, megtörhetetlen, letiporhatatlan derűlátás. A beletörődésre való Istenadta képtelenség. 2004 december ötödikének szégyenletes, éjsötét téli éjszakáján egy nagyobb társaságban együtt néztük a pörölycsapásokként sorjázó népszavazási eredményeket. Magunkba roskadtunk, átkozódtunk, dühöngtünk, sírtunk - ki-ki vérmérséklete és kétségbeesése szerint. A mélypont az volt, amikor képernyőn feltűntek a diadalittas nemzetárulók. Soha nem felejtem el, amit akkor Zoli mondott:
"Nem baj, srácok, mi fiatalok vagyunk, ezek öregek. Túléljük őket!"
Nem tudom, nekünk összejön-e, de neked, Zoli, már biztosan. Mert nem mindenki él, aki még nem halt meg, és nem mindenki hal meg, aki már nem él. Nem, Zoli, te nem haltál meg, és nem, ez nem egy nekrológ. Csak írtam rólad pár jó szót. Te mosolyogsz, elmondod, hogy hülye vagyok, utálod, ha szembe dicsérnek, koccintunk egy pohár borral, megbeszéljük, hogy úgy szar a világ, ahogy van, aztán, persze megint arra jutunk, hogy nincs mese, csinálni kell tovább: küzdeni, tenni, hinni. Mi felállunk az asztaltól. Te maradsz. De, amikor majd megint elkeseredünk, dühösek, fáradtak és széthúzók leszünk, megint ide gyűlünk majd köréd. Nem szabadulsz tőlünk ilyen könnyen. Szükségünk van rád. Talán még jobban, mint valaha.
Viszontlátásra, Zoli! A következő pohár borig.