Tettük, amit tenni kellett

 

 - Én iskolás voltam, gépipari technikumba jártam Erzsébeten. Nekem különösebb problémám nem volt a rendszerrel. A családomnak viszont nagyon is volt. Apám Szamosújváron volt polgármester, a magyar időkben (1940-44 között - BG). Mikor a II. világháború után úgy döntöttek, hogy megint az oláhoknak adják Erdélyt, menekülnünk kellett. Egy szekérrel jöttünk el, azt vittük, ami abba belefért. Mindent otthagytunk. Magyarországon aztán édesapám kapott földet, mint kilencgyermekes családapa. De ebből akkoriban megélni, és a beszolgáltatási kötelezettségnek is eleget tenni nem lehetett. El is maradtunk vele. Feljelentették, a bíró a szó szoros értelmében a betegágya mellett ítélte el. 

Mikor végre hazaengedték, akkor láttuk a hivatalos papírokon, hogy "tiltott határátlépés kísérletének gyanúja" miatt csukták le.

 

 - Én egyáltalán nem sejtettem. 23-a úgy indult, mint az összes többi nap, reggel iskolába mentem. Délután mentem át az Operába, hogy elszámoljak a jegyekkel, amit abban a hónapban eladtam. Én voltam ugyanis az iskola kultúrfelelőse. Kifelé jövet látom, hogy egy géppel írt papír van csirizzel felragasztva a falra. Elkezdtem olvasni, és közben egyre többször nézegettem a hátam mögé:

A villamoson csüngve láttam, hogy a Blaha Lujza téren, az akkori Nemzeti környékén emberek gyülekeznek. Leugrottam, hogy megnézzem, mi történik. Velük döntöttük el, hogy elmegyünk és ledöntjük a Sztálin-szobrot. Biztos nem csak mi gondoltunk erre, mert a szobornál már nagy tömeg fogadott minket. 

 

 

 - Ennél sokkal komplikáltabb volt ez. Először teherautóhoz kötött drótkötelekkel próbálkoztunk, de a kerekek kipörögtek, a monstrum meg sem mozdult. A közelben útépítés volt, onnan hoztunk macskaköveket, azokkal pakoltuk meg a kocsikat. Ekkor meg a kötelek szakadtak el. Az egyik gyerek mellettem megszólalt: "itt van az iskolám, nekünk van műhelyünk, és lángvágó is van benne, menjünk el érte!". Így is történt. Nekem minden héten volt műhelygyakorlatom, úgyhogy tudtam kezelni a szerszámot. Elvágtuk a szobor lábát, és úgy végre már ledőlt. Mindenki nagyon boldog volt, egymást ölelgették az emberek. De ekkor jött a hír, hogy a rádiónál az ávósok lőnek, és már halott is van. 

 

 

 - Na, ezen mi is csodálkoztunk. Oda is mentem egy ott posztoló idősebb rendőrhöz, és megkérdeztem: 

Amúgy akkor még valóban nem volt fegyver az embereknél. De, amikor jött a hír, hogy a Rádiónál lőnek, akkor megváltozott a helyzet. A Rádióhoz vonuló tömegben találkoztam az egyik tanárommal, aki egyszer csak megáll, és azt mondja: "Fiam, nekem is most fel kell ugranom otthonra valamiért". Persze sejtettem, hogy fegyverért megy. Akkoriban fegyvert tartani főben járó bűnnek számított, mégis sokan rejtegettek egy-egy pisztolyt, vagy puskát. Ezek aztán előkerültek, amikor az ÁVH rálőtt az emberekre. 

 

 

 - Ernő bátyám vitte be Nagy Imrét a Parlamentbe október 23-án este. Ki akartak tűzni az erkélyre egy magyar zászlót, de az egész épületben nem találtak egyet sem, amin ne éktelenkedett volna ott a Rákosi-címer. Ernő elővette a bicskáját, kivágta az egyiknek közepét, és azt tűzte ki. Kérte Imre bácsit, hogy szóljon a néphez, de nehogy elvtársnak szólítsa őket. Mégis így kezdte a beszédét: "Kedves elvtársak!". Ki is fütyülték. Ödön és Bandi éjjel már a Corvin-közben voltak, Gergely másnap jött fel Pestre és csatlakozott hozzájuk.

 

 

 - Igen, mi Soroksáron találkoztunk velük reggel. Anyám telefonon hazaparancsolt, így az éjjelt én otthon töltöttem. Arra ébredtem, hogy jött a hír: jönnek a ruszkik tankokkal. A környékbeli srácokkal eldöntöttük, hogy megállítjuk őket. Építettünk egy nagy-nagy barikádot, de olyan hatalmasat, hogy azon egy páncélos se tudjon keresztülmenni. Volt abban az égvilágon minden, varrógéptől a sezlonig. Aztán az orosz tankok egyszerűen megkerülték. Rámentek az út melletti HÉV sínekre. Dühünkben kövekkel, meg féltéglával dobáltuk őket. A tankokra ez nem sok hatással volt, nem is érdekelte őket. De aztán mögöttük jöttek a teherautók, azoknak már sikerült bezúznunk az ablakát, megdobálnunk a hátul ülő katonákat. Ők pedig éles lőszerrel lőttek ránk, volt, akit meg is öltek a golyók. Nekünk így kezdődött a szabadságharc. Én aztán sokat voltam a bátyáimmal a Corvin-közben. Én voltam a legkisebb, nekem időnként haza kellett mennem anyámhoz, de ahogy tudtam, mentem is vissza. Nagyon szép napok voltak, amikor győzött a forradalom, vadidegen ölelgették, csókolgatták egymást. 

 

 

 - Úgy élni tovább már nem lehetett, ahogyan addig éltünk. Ezt érezte mindenki, az egész nép. 

 

Aztán egyszer csak benne voltunk a forradalomban. 

 

 - Naivak voltunk, eszünkbe se jutott, hogy még sokkal többen jönnek majd vissza az oroszok. Amikor láttam, hogy minden elveszett, én voltam az első a családból, aki úgy döntöttem: 

Elmegyek az országból. 

 

 

 - Így sem volt ez olyan könnyű. Négyen indultunk el Bálint bátyámmal és két barátom. Az utakat elkerülve gyalog mentünk, nehogy elfogjanak. Három nap, három éjjel gyalogoltunk. A határnál majdnem elkaptak. Egy huszonéves fiatalember vezetett minket odáig, akivel az erdőben kellett találkoznunk.. Kérdezte, hogy hová mentek, gyerekek? Mi meg válaszoltuk: a mamát meglátogatni. Ez volt a megbeszélt jelszó. Mentünk tovább együtt. Elértünk egy útig, ahol oroszok járőröztek. A fickó azt mondta, amikor a katonák eltávolodnak, ő átmegy, mi pedig egyenként kövessük. Ő valóban felment az útra, de nem ment le a másik oldalon, hanem elindult.

 

 - Igen. 

Úgy döntöttünk, mindenképp átjutunk azon az úton, és többé nem válunk el. Kúsztunk, egymás sarkát fogva. Amikor átértünk, láttuk, hogy ott egy árok van, tele jeges vízzel. A srác, aki vezetett minket, nyilván ezért nem ment le az útról a másik oldalon. Mi viszont tudtuk, hogy nincs más választásunk: belementünk. 

A másik oldalon egy parasztember szánt meg minket, aki befogadott, és megmelegedhettünk nála. De ez még mindig Magyarország volt, nagy bajba került volna, ha sokáig ott maradunk, úgyhogy még éjjel tovább álltunk. Elvitt minket egy tó partjára, beültetett egy kis csónakba. Azt mondta, evezzünk be a nádasba, és ott várjunk addig, amíg valaki nem ad fényjelet a partról. No, az az ember vitt el végül minket a határhoz. 

 

 

 - Nekem ez kimaradt. Amikor átértünk a határon, elvittek egy faluba minket, ahol egy tornateremben már rengeteg magyar volt összezsúfolódva. Szalmazsákokon aludtunk. Másnap reggel egy ember kiabált az udvaron, hogy, aki Angliába akar menni, jelentkezzen nála. Mondtam a bátyámnak, annál csak jobb lehet, hogy egymás hegyén hátán vagyunk valami lágerben. Beálltunk a sorba. Csak odakinn derült ki, hogy bányásznak szántak minket. Nekem persze eszem ágában se volt lemenni a bányába. Szerencsém volt, én épp nem voltam otthon a szálláson, amikor a többieket először vitték dolgozni, Jól leteremtettek, el is kellett jönnöm. De volt egy nagyon kedves ír család, akik segítettek. Szereztek nekem egy szobát, ahol lakhatok, és állást is. Most jött nagyon jól, hogy technikumba jártam, és tudtam esztergálni. Másnap már dolgoztam is. Mikor aztán megtudtuk, hogy a család másik része Amerikába ment, mentünk mi is utánuk.

 

 - Egyáltalán nem. A reformkommunistáknak ehhez az égvilágon semmi köze nem volt. Egyszerűen megmozdult az ország, leginkább az ifjúság. Mi nem tudtunk semmiféle előkészületről, arról, hogy min vitatkoznak a kommunisták egymás között. Ők javítani akartak a kommunizmuson, de abszolút hazugság, hogy a forradalom, a nép célja ez lett volna. A nagy többség az egész rendszert akarta eltörölni. 

 

 

 - Én is ezen döbbentem meg, kérdeztem is a rendőröktől: hát magyarok vagytok ti?! Elképzelni sem tudom, hogy a Fidesz-kormány hogy tűrheti ezt, hogyhogy nem tesznek ebben az ügyben semmit már öt éve? Kérdeztem azt is a rendőröktől: ki küldött benneteket ide? Nyilván a belügyminiszter. Egyáltalán, hogy lehet ebben az országban belügyminiszter egy Pintér Sándor? Nagyon sokat kell tudjon az az ember, ha nem tudják félretenni. Nagyon fáj ezt az egészet látni.