A sokukról a mai napig semmit sem tudni. Katonai kartonjukon csupán annyi szerepel „Eltűnt”. Jobb esetben van egy település és egy hozzávetőleges dátum is.
A hozzátartozók, anyák, apák, testvérek, feleségek, fiak és lányok aztán hosszú évekig, évtizedekig várták haza szeretteiket. Bíztak abban, hogy csak hadifogságba estek és egyszer majd belépnek az ajtón. A legtöbbjük azonban hiába várt erre. Aztán az idő múlásával szépen lassan megtanultak együtt élni az elfogadhatatlannal: szeretteik valahol messze orosz földön, az egykori futóárkok alján, vagy tömegsírokban alusszák örök álmukat.
A „szerencsésebbeket” azóta már megtalálták, az egykori doni hadműveleti területen boldirevkaiban és a rudkinóiban létrehozott magyar katonatemetőkben mintegy 27 ezren nyugszanak, sokuk sajnos névtelenül. Elsősorban azokat sikerült azonosítani, akik még a január 12-i áttörés előtt esetek el. A neveket az exhumálás során előkerült személyi azonossági jegyek és a korabeli temetőkataszterek alapján azonosították. A rudkinói temetőben egy hatalmas gránittábla őrzi az eltűnt 50 ezer katona nevét.
1943. január 12-én a szovjetek támadást indítottak a 2. magyar hadsereg vonalai ellen. A 40. szovjet hadsereg rohama az urivi és a sztorozsevojei hídfőkből való kitöréssel kezdődött. A magyaroknak, bár derekasan harcoltak, valójában esélyük sem volt a mind számbelileg, mind technikailag fölényben lévő szovjet csapatokkal szemben. Ennek ellenére a zalaegerszegi 17/III. Zászlóalj, csupán az áttörés után két héttel, 1943. január 27-én hagyta el a doni védőállást...
Az oroszok elsöprő támadása katasztrofális következményekkel járt. Az első vonalban harcoló gyalogság szinte maradék nélkül odaveszett. A megfelelő fegyverzet és felszerelés nélkül kiküldött, lehetetlen feladattal megbízott honvédek tízezrei szenvedtek és fagytak halálra a -40 fokos orosz télben. Ma egy gyertya meggyújtásával rájuk emlékezünk.