Köszönöm, Magyarország! – egy azeri olvasónk levele

Cikk Front kép - 280x185: 

Ramil Safarov szabadon bocsájtásával kapcsolatban sok hamis információ terjedt el az örmény propaganda hatására. Magyarországon élő azeriként kötelességemnek érzem, hogy megvilágítsam a történtek nem, vagy csak alig ismert vonatkozásait, rácáfolva számos közkeletű tévhitre.

Ramil Safarovot nem dicsőítették hivatalos szinten Azerbajdzsánban – ellentétben olyan, korábban elítélt és szabadon engedett örmény terroristákkal, akiket „nemzeti hősöknek” kiáltottak ki Örményországban. Safarovot csupán kiadták és kegyelemben részesítették a nemzeti jogszabályok és a nemzetközi jogi egyezményeknek megfelelően. Mindkét kormány a jogállamiság keretein belül járt el.

Az azeriek 99 százaléka boldog, hogy Safirov hazatért, de a visszatérés és a család újraegyesítésének öröme még nem teszi őt hőssé. Ugyanakkor fontos megismernünk, hogy mi késztette az azeri tisztet arra, hogy megölje az őt durván provokáló örmény katonát.

Az azeri tiszt és Gurgen Margaryan örmény hadnagy Budapesten vettek részt egy NATO által szponzorált angol nyelvtanfolyamon. Ramil nyugodt, csendes ember volt. Amikor a háború elkezdődött 1992-ben, és Örményország megszállta Azerbajdzsán jó részét, örmény katonák a még gyermek Ramil szeme előtt ölték meg brutálisan két családtagját. A meggyilkolt rokonok egyszerű fegyvertelen parasztok voltak, akiknek soha sem volt a kezükben fegyver. Csak azért ölték meg őket, mert azeriek voltak. Az örmény katonák elfoglalták a szülőfaluját Karabahban, és porig égették a szülői házat. A falu ma már nincs a térképen, az örmény vandálok teljesen megsemmisítették. Az ellenség begurult a tankjaival, és az öreg temetőt, ahol Ramil őseinek a sírjai domborultak századokon át, a földdel tették egyenlővé. A fiú és halálra rémült testvérei egy rejtekhelyről nézték végig a vérfürdőt és a barbár pusztítást.

Ramil és a családja menekültként élt 12 évig. Kiásott földalatti üregekben a sztyeppe közepén, aztán sátrakba, majd marhavagonokba költöztek. Ramilnak volt ereje ahhoz, hogy tanuljon és tiszt legyen belőle. Az volt az álma, hogy felszabadítsa szülőfaluját és a többi megszállt azerbajdzsáni régiót, és segítsen a menekülteknek abban, hogy visszatérhessenek ősi földjükre.

A két örmény tiszttel, Gurgen Margaryannal és Ayk Makuchyannal Budapesten találkozott. Három hónapon át nyilvánosan megszégyenítették, megalázták, gúnyolták a fiatal azeri katonát. Hazáját „birkák országának”, az azerbajdzsáni katonákat „birkanyájnak” és „gyáva lúzereknek” titulálták. A folyamatos provokációt az tetézte be, amikor 2004. február 19-én, a hodzsali népirtás 12. évfordulóján a két örmény tiszt elment egy étterembe, hogy cinikusan megünnepelje azt a napot, amely a gyász napja Azerbajdzsánban. A hodzsali mészárlás „Azerbajdzsán Srebrenicája” volt. Az örmény hadsereg 613 fegyvertelen civilt mészárolt le, többnyire nőket és gyermekeket.

A két örmény tiszt részegen tért vissza elődjeik „hősiességének” ünnepléséből. Újra cinikus megjegyzésekkel, nyilvánosan provokálták az azeri tiszteket, akik három hónap alatt soha sem válaszoltak, lenyelték a sértéseket.

„Ma megünnepeltük a birkáid lemészárlásának évfordulóját” – mondta Margaryan Safarovnak.  Majd elővett a zsebéből egy azerbajdzsáni zászlót, és letörölte vele a cipőjét, ami a muszlim világban a legnagyobb sértésnek számít. Az, hogy az azerbajdzsáni zászló ott volt bekészítve a zsebükben, azt bizonyítja, hogy előre készültek a provokációra.

Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Ramil nem tudta elviselni többé. Nem volt nála fegyver, ezért egy baltát kapott fel. Nem Margaryan volt az első számú célpontja, hanem Makuchyan, aki a legagresszívabb volt. Amikor Makuchyan látta, hogy Ramil baltával a kezében közeledik felé, a három hónapig tartó „bátorsága” rögtön elillant. Megijedt és bezárta magát a szobájába. Ramil nem tudta betörni. Elindult, hogy megölje a másik férfit, Gurgent, aki akkor éppen aludt. Ugyanakkor üres propagandafogás, hogy Ramil álmában ölte meg Gurgent.  Hogy tudná egy alvó ember kinyitni az ajtót a látogatójának? A kollégiumban mindenhol mágneskártyás ajtók voltak, így azt csak belülről lehetett kinyitni. Miután megölte Gurgent, Ramil visszatért Ayk szobájához, hogy betörje az ajtót. Ekkor fogták el a biztonságiak.

Vajon mit tenne egy magyar katona, ha egy román tiszt nyilvánosan megszentségtelenítené a magyar zászlót és leköpné a Szent Koronát a szeme előtt? Főleg, ha olyan székely férfi lett volna a háború utáni időkben, akinek családját a Maniu-gárdisták mészárolták le a szeme láttára, és a zászlót gyalázó ember a megölt szerettei emlékét is bemocskolja.

Az amerikai külügyminisztérium határozott nyilatkozatot adott ki, melyben magyarázatot követelt Magyarországtól, és elítélte az azeri elnök kegyelmi döntését. Vajon miért hallgattak arról, hogy 2001-ben az ASALA örmény terrorszervezet tagját, Varoujan Garabediant kiengedték franciaországi börtönből, és hazaküldték Örményországba? Garabedian követte el 1983-ban a párizsi Orly repülőtéren azt a pokolgépes merényletet, amelyben nyolc ember halt meg, köztük négy francia, egy svéd, egy amerikai és két török állampolgár. Életfogytiglanra ítélték Franciaországban. Aztán hirtelen elengedték és kiadták Örményországnak. Érkezésekor a terrorista azonnal kegyelmet kapott Robert Kocharyan elnöktől, és nemzeti hősként dicsőítették.

Egy másik gyilkost, Gurgen Yanikiant, aki könyörtelenül megölte két török diplomata vendégét egy santa-barbarai ebéd során 1973-ban, és emiatt életfogytiglanra ítéltek az Egyesült Államokban, olyan szinten dicsőítették Örményországban, hogy az elnök elment a Nemzeti Operaházba, arra az előadásra, amelyet a gyilkos magasztalására írtak. Miért hallgatott akkor az USA külügyminisztériuma? Yanakian két ártatlan diplomatát ölt meg amerikai földön, tisztán gyűlöletből, Garabedian bombája pedig nyolc áldozatot, köztük egy amerikai állampolgárt is. Carl Bildt svéd külügyminiszter, aki szintén aggodalmát fejezte ki Ramil Safarov kegyelmi eljárásával kapcsolatban, vajon miért volt csendben 2001-ben, amikor Garabediant, aki egy svéd állampolgár haláláért volt felelős, szabadon engedték és Örményországban nemzeti hősként ünnepelték?

Anélkül, hogy bármilyen gyilkosságot helyeselnék, tény: Safarov egy olyan embert ölt meg, aki őt folyamatosan provokálta és megalázta, ellentétben Garabediannal aki válogatás nélkül, teljesen ártatlan embereket gyilkolt. Safarov egy ellenséges hadsereg tisztjét ölte meg, ellentétben Garabediannal, aki nőket és gyermekeket gyilkolt.

Az örmény propaganda szerint Ramil Safarov csak azért lett hős Azerbajdzsánban, mert megölt egy örményt a származása miatt. Ezzel a hazugsággal próbálnak olyan hamis benyomást kelteni, mintha Azerbajdzsán egy rasszista, intoleráns és barbár ország lenne, és emiatt a világnak nem szabadna megengednie, hogy az örmények által megszállt területek visszatérjenek Azerbajdzsánhoz. Miközben csak Bakuban húszezer örmény él biztonságban, Örményországban pedig egyetlen egy azeri sincs már – mindenkit erőszakkal deportáltak.

Az azeriak nem azért szeretik Ramilt mert megölt „egy örményt”, amint azt Jerevánban állítják, hanem mert sok azerbajdzsáni úgy hiszi: tudatosan feláldozta a személyes szabadságát, életét és karrierjét a nemzet méltóságának a megvédése érdekében, a népirtás áldozatainak emlékéért.

Ramil Safarov életfogytig szóló börtönbüntetést kapott egy ember megöléséért, míg Anders Breivik 21 évet 77 ember meggyilkolásáért (99 napot minden egyes megölt emberért). Hol van Európa igazságossága? Ramil 8 és fél évet töltött börtönben. Miért nem mehet haza, hogy lássa az édesapját? (Az édesanyja meghalt, amíg ő a börtönben volt.) Mi ez a hisztéria az elnöki kegyelemmel kapcsolatban? Magyarország helyesen járt el, hogy hazaküldte, és Aliyev elnök szintén, amikor kegyelmet adott. Eleget szenvedett már.

Magyarországnak figyelmen kívül kellene hagynia ezt a hisztériát, és elutasítania bármiféle magyarázkodást. Mi csak megköszönhetjük kormányunknak a kiadatást, és Ilham Aliyev elnöknek, hogy megkegyelmezett az ország állampolgárának. Akik elmentek a Kossuth térre, sajnálatukat fejezve ki Örményország felé, azoktól kértek bocsánatot akik paradicsomot dobáltak és megszentségtelenítették a magyar zászlót Jerevánban. Micsoda szánalmas önostorozás!

Magyarországot eddig is szerettem, de most már tízszer jobban szeretem. Erősebben, mint azok a magyarok, akik még az ördöggel is lepaktálnak, ha esélyük van arra, hogy szidhassák és bírálhassák az országukat.

Köszönöm, Magyarország!

(Név és cím a szerkesztőségben)

barikad.hu