2016. 12. 20. 12:10

Nem Oroszország az ellenség

Oroszország fenyegetés a Nyugatra. Oroszország fenyegetés a NATO-ra. Oroszország befolyásolta az amerikai elnökválasztást. Oroszország egy diktátort támogat és civileket gyilkol Szíriában. Oroszország hazug orosz propagandával árasztja el a világot. Dióhéjban így lehetne összefoglalni az ukrajnai válság óta felerősödő oroszellenes vádakat. De tényleg Oroszország lenne a mumus, akitől tartanunk kell?

Folyamatosan azt sulykolják a közvélemény számára, hogy Oroszországtól félni és rettegni kell, ők a világ gonosz fele. Ez a kommunikációs stratégia határozta meg éveken át az Egyesült Államokat irányító demokratapárti amerikai politikai elit irányvonalát. Ezt a doktrínát exportálták a szövetségeseik számára, ez a manipulatív félelemkeltés vert gyökeret az úgynevezett liberális mainstream sajtóban is. A Trump-adminisztráció azonban változtathat a Nyugat és Oroszország viszonyán, erre pedig szükség is lesz. Azt, amit ma nyugati civilizációnak nevezünk, annak részese és részese is kell, hogy legyen Oroszország, amely egyfajta keleti véderődjévé válhat.

Zürich, Berlin, Ankara, de ide sorolhatjuk Párizst, Brüsszelt, Nizzát és Kölnt is.

A valódi ellenség mindegyik nagyvárosban megmutatta az arcát, gyilkos gyűlöletét. Ez az ellenség egyaránt fenyegetést jelent az Egyesült Államokra, az Európai Unióra és Oroszországra is.

Egy olyan háború kellős közepén vagyunk, amelyet a kulturális különbözőségekből fakadó feszültségek táplálnak, de alapvetően következményei a Nyugat elhibázott közel-keleti politikájának. Ma már teljesen nyilvánvaló, hogy az úgynevezett „arab tavasz” valójában a migráció, a radikális iszlamizmus és az ezzel kézen fogva járó terrorizmus melegágyává vált. A következmények a 2015-ös migrációs hullámmal kijózanítóan hatottak az európai közvéleményre és jelentős politikai fordulatokat eredményeztek.

Formálódóban van egy Új Nyugat, amely azonban nem maradhat a régi keretek között, és saját fennmaradása érdekében bővítenie kell szövetségi rendszerének határait. A szíriai rendezés és a szélsőséges iszlamizmus elleni közös fellépés lehet a kulcs, az alapkő egy új hatalmi és geopolitikai kiegyezéshez.

A nyugati civilizáció stabilitása csak az Egyesült Államok, az Európai Unió (a brexitelő Nagy-Britanniával együtt), Törökország és Oroszország együttműködésével képzelhető el, illetve egy közös doktrínán nyugvó közel-keleti politikával.

A törökországi orosz nagykövet meggyilkolása Ankarában véres figyelmeztetése annak, hogy a háborús lövészárkokat nem Oroszországgal szemben kell kiásni, hanem lényegében egy lövészárokban van velük a Nyugat, egy oldalon. Itt szükséges megjegyezni, hogy az Andrej Karlov nagykövet ellen elkövetett merénylet után az amerikai nagykövetségnél is lövöldözés történt Ankarában. Az ellenség jól láthatóan közös.

Henry Kissinger volt nemzetbiztonsági tanácsadó és amerikai külügyminiszter a napokban a CBS televízió műsorában bírálta a leköszönő Barack Obama elnök külpolitikáját, ugyanakkor nagy lehetőségekről beszélt Donald Trump újonnan megválasztott amerikai elnök kapcsán. Kissinger Vlagyimir Putyinról is szót ejtett, akiről elmondta, hogy az orosz elnök egyértelműen meghatározza és védi országa nemzeti érdekeit. Kissinger korábban többször is amellett foglalt állást, hogy a stabil orosz-amerikai kapcsolatok a világbéke záloga. De hasonlóan vélekedett Samuel P. Huntington is az 1996-ban megjelent A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása című könyvében. Az amerikai politikatudós úgy gondolta, hogy a Nyugat és Oroszország közötti béke és hatalmi egyensúly csak abban az esetben tartható fenn, ha elismerik és tiszteletben tartják egymás befolyási övezeteit. Arra figyelmeztetett, hogy a nyugati civilizáció megőrzése érdekében az Egyesült Államok és az európai országok számára elkerülhetetlen Oroszország hatalmi létjogosultságának az elismerése. (Huntington az ortodox kereszténység magvilágaként határozta meg Oroszországot.) A politikatudós azonban nem csak az amerikai-orosz viszony jövőjét vizsgálta, hanem előre „megjósolta” a migráció és a radikális iszlamizmus fenyegetésének erősödését is, amelyek döntően befolyásolhatják a Nyugat fennmaradását. Ugyanakkor ezek a kihívások közös kapcsolódási pontokat jelenthetnek a hatalmi viszonyok meghatározásában.

Az Egyesült Államok és Oroszország együttműködésének szükségessége tehát mindkét fél esetében kézenfekvő. A nyilvánvaló gazdaságpolitikai szimbiózisokon túl azonos biztonságpolitikai érdekek fűződnek a nyugati szövetségi rendszer új alapokra való helyezéséhez. Nem kétséges, a Nyugat túlélése múlik ezen.