2009. 01. 08. 10:37

Akit nem tudnak megemészteni a ballib csahosok - Wass Albert születésnapjára

Gróf czegei Wass Albert most, január 8-án lett volna 101 esztendős, de tíz esztendővel ezelőtt öreg vadászpuskájából golyót repített fejébe floridai otthonában. Száműzöttként idegen földön, és a mai napig sem teljesen kiérdemelve azt az elismerést, amit hosszú élete során a legmesszemenőbben megszolgált. Mert élete folyamatos szolgálat volt, szeretett népe elorzott igazságáért, és azért a hitért, hogy minden ember a Földön élhet békességben, egymás kölcsönös megbecsülésében, az Öregisten által eltervezett nagy cél elérésén munkálkodva. Természetesen voltak azért megemlékezések, amelyek elsősorban elhivatott civilek erőfeszítéseit dicsérik, és sok helyen már szobrok is emlékeztetnek az elmúlt évszázad egyik legzseniálisabb magyar írójának szellemére. Boncolgassuk kicsit ezt a kérdést, mert kétségbevonhatatlan írói tehetségének általános elismerése – dacára az évente könyveiből eladott több tízezer példánynak – sajnálatosan hiányzik még napjainkban is. Az elképesztő tudatmódosító hatalommal rendelkező balliberális konglomerátum a „szélsőjobboldal” szerzőjének szeretné beállítani, amolyan árvalányhajas, fél-fasiszta ideológusnak, aki hazafiaskodó frázisokkal, meg az Erdély iránt kétségtelenül létező nosztalgiával adja el köteteit a műveletlen, árpádsávos csőcseléknek. Szerencsére a gondolkodó ember az ilyen rémlátomást nem veszi komolyan, amikor vonaton, tömegközlekedési eszközökön látja, hogy milyen emberek – s mennyi fiatal! – veszi kézbe a regényeket. A Hetek például többször is nekifutva a témának, egy „megbízható” közlésre hivatkozva megpróbálta azt a hazugságot felépíteni, hogy Wass a hungarista emigráció vezéralakja és futárja volt, aki „szélsőséges” lapokban terjesztette a nácizmus ordas eszméit. A román állam által lefolytatott 1946-os koncepciós perről, amelyben az erdélyi magyar arisztokrácia ellen előre megírt határozatokból született meg két hét alatt a halálos ítélet, pedig már beszélni sem érdemes. A balliberális eszköztár másik része, mivel a leginkább hatásos agyonhallgatásos módszer a kirobbanó sikernek köszönhetően pár év alatt védhetetlenné vált, hogy megpróbálják bagatellizálni jelentőségét, illetve irodalmi affinitását cáfolják minden rendelkezésre álló eszközzel. A zsoldjukban álló sajtómunkások, akik a folyamatos – magyar nemzeti értékek, szimbólumok ellen folyó – kulturkampfot vívják, a lehetőségeikhez mérten igyekeznek minden alkalommal sarat fröccsenteni Wass Albert nevére. Tamás Gáspár Miklós „szórakoztató fasiszta” megjelölését szinte még elismerésként lehet értelmezni, de annál alattomosabb az a kórus, amelynek a saját kóros Orbán-gyűlöletéből egzisztenciát teremtő Debreczeni József adott hangot: „A jobboldal írószentje egy Wass Albert nevű dilettáns.” Ez a hangütés az, amit gondolkodás nélkül átvéve szajkóz minden balliberális mételytől megfertőzött dilettáns, anélkül persze, hogy egy sort is olvastak volna az írótól. Hiába no, könnyebb prejudikált álláspontokat megtanulni, mint venni a fáradságot, utánajárni-olvasni, és saját álláspontot kialakítani... Én pedig arról szeretnék írni, hogy rendkívül sajnálatos módon, ez a fajta véleményalkotás még a magunkfajták, a nemzetben gondolkodók álláspontjára is sokszor sötét árnyképként vetül! Ugyanis elterjedt vélemény irodalomkritikusi, kutatói körökben az álláspont, hogy bár Wass Albert nem dilettáns, és fontos dolgokról ír, de azért nem is volt annyira jelentős író, és ne akarjuk kiemelni a XX. század hatalmas írói kánonjából. A két vélemény pedig gyakorta vezet ahhoz a faramuci helyzethez, hogy a hasonlóan gondolkodók között is, akik olvassák az írót, elhangzik kicsit röstelkedve, hogy bár ők olvasták és tetszett is nekik egy-egy regény, de azért tényleg nem korszakalkotó szerzőről van szó. S közben például a gyakorlatilag egyetlen témát sokszorosan, néhol az unalomig körbejáró Hrabal vagy Kundera összes műve ott sorakozik az illető könyvszekrényén. De a magyarság iránt elkötelezett neves szerzőknél is nagyon gyakori, hogy az életmű egyenetlenségéről, komoly stiláris hibákról és döcögős mondatszerkezetekről beszélnek, mintegy öntudatlanul is megfelelni vágyva az ellenséges hangoknak. Én bevallom, mindig rendkívül szomorú leszek ezt hallgatván, ugyanis az 1920 után alkotók közül, aki majdnem kortárs írónak számít, nem tudok még egy olyan kiemelkedő tehetséget, aki a XX. század nemzetünkre mért csapásait ily szuggesztív, mélyre látó és mégis csudálatos történetszövéssel beszéli el az egyetemes emberi értékrend alapjain állva. Persze nem posztmodern íróról van szó, kinél néha történet sincs, csak egymásra hajigált gondolatok és többszörös áttétel, csak az író által értett utalások, miközben a kiadó nem érti, hogy miért eladhatatlanok a könyvek. Gondoljunk bele, hány példát tudnánk mondani arra, hogy a balliberális holdudvar valamely tagja, vagy akár csak elkötelezett híve stílusáért – noha az a magyar nyelv szabályait sokszor bántóan szegi meg – bírálta Kertész Imrét, degradálta Eszterházy Pétert, aki saját apjának ügynöki tevékenységéből is pénzt csinált, vagy belerúgott a sógorát a rendőrségnél feljelentő Konrád Györgybe?! No ugye, és itt nem is csupán esztétikai kifogásokról van szó, hanem a magunkfajták között is annyira elterjedt az a kicsit kompenzáló ösztön, amivel mintha saját függetlenségét akarná alátámasztani mindentől és mindenkitől. Miközben az identitás erősítése miatt igenis fontos, hogy valódi értékeinket úgy is kezeljük! Egy ’48-as vagy ’56-os mártírnál például nem arról kell beszélni, hogy 10 évesen meghúzta a szomszéd kislány haját, hanem hogyan vált hőssé, amivel erőt ad nekünk, hogy az embertelenné váló korban is megőrizzük önmagunkat, és hűségünket hazánkhoz. Ilyen regény a Wass család majdnem ezeréves sorsát bemutató, a földdel és az állandó idegen támadásokkal rendületlenül küzdő ősök története, amely természetesen Erdély és a magyarság története is egyben, miközben letehetetlenül izgalmas: a Kard és kasza. Wass Albert klasszikus, miként a témaválasztása is mindenkor egyetemes. Nem akarok fölösleges összehasonlításokba bocsátkozni, de stílusa olyan elementáris módon hat az érzelmekre, miközben közérthető és gyönyörű nyelvérzékkel gömbölyíti mondatait, ami csupán nemzeti irodalmunk legnagyobb mesélőire, többek között Jókai Mórra, Gárdonyi Gézára és Mikszáth Kálmánra igaz. A tapasztalt vadász és erdőjáró emellett olyan bensőségesen és átéléssel mutatja a természet ciklikus átváltozásait a rügyfakasztó tavasztól a csendes és hatalmas télig (lásd a fő művének tekintett Funtineli boszorkányt!), hogy úgy érezzük, mi is vele járjuk a medve nyomát a Kelemen-havasok vad rengetegeiben, vagy pakurárok között ülünk az esztenánál ködös novemberi ég alatt, tábortűz mellett lassan fűzve a szót. Tájleírásai olyan eleven erővel bírnak, hogy a felkerekedő vándor ma is pontosan célba talál, ha útitársul a regényeit viszi magával. Társadalmi tablóként is használhatóak ezek a kötetek (gondoljunk például Az átoksori kísértetekre, vagy az Elvész a nyom című közép-európai nagyregényre), mert az emberi lélek olyan ismeretéről és megértéséről tesz tanúbizonyságot, ami mondjuk Móriczra volt jellemző. S mindehhez jön még a témaválasztás kiemelkedő fontossága, mert amiről írt, arról majd’ ötven évig beszélni sem lehetett. Ez pedig elsősorban Erdély, és az ottani magyarság sorsa az idegen elnyomás alatt, ami azonban az egész Kárpát-medencei magyar sors is 1945 után, ezért ugyanúgy magáénak érezheti a történetet egy ungvári, nyitrai, temerini vagy akár veszprémi magyar. A magyar sors 20. századi tragikuma pedig a mai napig kevesebb figyelmet kap, mind az oktatás, mind a kultúra, és a nagypolitika területén, mint a napi rendszerességű holokauszt megemlékezések. Pedig mindnyájunknak hivatása, hogy mondjuk el fiainknak is, hogy tanulhassanak belőle! Forrásként pedig keresve sem találni jobbat, mint az életét az amerikai emigrációban is a magyar ügynek szentelő Wass Albert gyönyörű és általában nagyon szomorú történeteit, külön kiemelve az olyan lenyűgöző és definitív elbeszéléseket, mint az Ember az országút szélén, és az Adjátok vissza a hegyeimet! Mert ami talán a legfontosabb: történetei az egyéni sorson keresztül is mindig a közösségről szólnak, a kollektív emlékezethez folyamodva, megörökítve a történelmi viharok által cibált vér- és könnyáztatta közelmúltat, örök mementóként. A közösség sorsa az elsődleges, ami felette áll az egyénnek, és talán ez is szúrja a szemét a nyugati individualizmusba ájult, dekadens kornak, és hivatalos véleményalkotóinak. Ezért ne várjuk a cselekmények mögöttes tudattartalmának aprólékos feltárását, és bonyolult jellemfejlődéseket, mert nem csupán a modor, hanem a tett is maga az ember, amely világosan beszél róla. A történelem forgószelében pedig a tények számítanak igazán, amit az író plasztikus objektivitással tár elénk, nem hagyva figyelmen kívül az indítékul szolgáló zsigeri ösztönöket sem, ami embertársaink többségét a mai napig mozgatja. Wass Albert saját terminológiájával élve látó ember volt, aki mindent észrevett környezetében, a világban, és tapasztalatait könyvei által átadja nekünk is, csak legyen fülünk a hallásra, és szemünk az olvasásra! Szellemi örökségként hagyta ránk a Hagyaték című művet, amelyben látnokként sugallja, hogy ha nem találunk vissza őseink üzenetéhez és egymáshoz magyarok, békességben és szeretetben, akkor sorsunk a végső pusztulás. Sajnos, a világban akkor és most is, a gyűjtő és a rontó emberek vannak többségben, de kötelességünk, hogy az üzenetet hozzájuk is eljuttassuk. Helye lenne valamennyi irodalomkönyvben, és emeljünk is kalapot azon úttörő pedagógusok előtt, mint például Adamikné Jászó Anna, akik tankönyveikben már most is igyekeznek az iskolai oktatás tárgyává tenni kivételes nyelvi igényességgel megfogalmazott gondolatait. A méltatlan támadásoktól pedig meg kell védeni, mindnyájunknak személy szerint, miképpen ő is kiállt egész életművében a magyarság igazáért! Legfőképpen pedig olvassuk őt, szüleinknek, gyermekeiknek és barátainknak is, míg halhatatlan szelleme ott vigyáz ránk valahol fent, a magos ég alatt, és várja, hogy mozduljanak lassan azok a csillagok, és világítsák az utat a szebb magyar jövendő előtt! Lenhardt Balázs barikád.hu