2009. 06. 21. 13:48

Megható riport a nagybörzsönyi temetésről (Képgalériával frissítve!)

Amikor kiszálltam a buszból, orron vágott a természet szaga. A mezei virágok illatát szívtam, mert még szívhattam. Mert én még élek. Králik Attila már nem vesz levegőt, mert egy(?) cigány férfi meggyilkolta Nagybörzsönyben, 2009. június 8-án. Reggel még lankasztó meleg volt, most rákezdett az eső. A Magyar Gárda gyülekezik a temető melletti füves térségen. Asszonyok zsolozsmázó éneke keveredik a gárda vezényszavaival. Zsoltáros dallamok, párálló hegyek, burjánzó bodzabokor, csivitelő barázdabillegető. Az erdész, Králik Attila beérte volna ennyivel. A mindennapi kenyérrel, a barátokkal a valaha volt malomban. Megadatott neki ez ötvennégy esztendeig. Aztán fordult a világ, és elveszett a békesség. Szögi Lajos, Horák Nóra, Králik Attila, egyenes a sor. Volt több és lesz is még. Az ország fele elpusztul, mondja a jóslat, mielőtt kinyílna a kalitka, amelyből felszáll az a gyönyörű madár, amely csőrében hozza a megtisztulás vízcseppjét, amelyre minden ember szomjazik. Thuránszky István búcsúztatta Králik Attilát. Ő volt Nagybörzsöny evangélikus lelkésze, külföldre ment, majd máshova helyezték. De a temetésre visszatért és elmondta: Van politikai szándék abban, hogy az ember ember farkasává váljon. Féljen mindenki, és éljen örökös bizonytalanságban. Ne legyen semmi, amiben bízhasson, megvédenie se szabadjon magát. Egy asszony meséli, kiskorú gyerekének az utcán nejlonzacskót húztak a fejére. A cigánypurdé, a legkisebb is, azonnal kést ránt. A falu lakói polgárőrséget szerveztek. Elfogtak egy cigány betörőt, aki beismerte bűnét. Aztán feljelentette a polgárőröket. A „rendőrség” kijött, és azokat zaklatta, akik az érthetetlen erőszak ellen megpróbálják megvédeni magukat. Most is itt vannak. Harminc rendőrautó. Kiket óvnak? Mire vigyáznak a kék ruhás fegyveresek? Olyan szép ez a falu. A girbegurba utcák mentén gyümölcsfák, eper, dió, cseresznye, szilva. Erdőből szakadt kanyargós patak, szabadon folyik a házak között, eszükbe sem jutott betonágyba kényszeríteni. Takaros, egyszerű házak, nyoma sincs a mediterrán tébolynak, a patak mentén üde fű, az ablakokban muskátli piroslik, az utcák csöndesek. Játékra csábítanának, bújócskára, labdázásra, pancsolásra. Lehetne kis hajót úsztatni, fogócskázni, de az anyák nem merik kiengedni a gyerekeiket. Nagybörzsöny fél. Fél a cigányoktól, akik egyre szaporodnak. Az óvodában, az iskolában már elbillent a mérleg nyelve, ők vannak többségben. Mentős mondja, el sem tudjuk képzelni, hogy élnek. Egy szobában, bútor nélkül, húszasával. Mocsok és igénytelenség, ez az ő világuk. Amikor híre ment, hogy jön a gárda, elmenekültek. Akik még itt maradtak, azok a temetés napján szöktek el, egy egész busz volt tele velük. Olyan fekete volt a jármű belseje, mondják, hogy bekéredzkedett a csille. Kiss Róbert országos főkapitány megígérte: mindenben segítségére lesz a családnak a Magyar Gárda. A szörnyűségek ismétlődnek, egyre temetésre járunk. Nem tudhatjuk, ki lesz a következő. Mert lesz újabb és újabb áldozat, ahogy ifjabb Hegedűs Loránt mondta. A cigány eltanulta a saktervágást, fültől-fülig metszi bárki nyakát, ha valami anyagi hasznot remélhet. Az izraeli betelepülők, az világhódítók bátorítják őket. Horka Sándor a rádi Jobbiktól, és dr. Kakuk Attila a MÖM-től sem tud mást mondani, mindenhol vernek, ölnek, üldöznek, legyen az a Felvidék, a Délvidék, Kárpátalja, Erdély. Itt is, a maradék országban. Kivel állunk szemben? Alighanem a Sátánnal magával. Ideje van az eszméletre térésnek. Ideje az egymásért kiállásnak. Hogy ne szomorú szemű öregasszonyok zárják magukra kulccsal és retesszel este az ajtót féltükben. Hogy ne kelljen a Magyar Gárdának vonulnia a falusi utcákon, ahol saját honfitársaink állják el parancsra egyes utcák torkolatát. (A cikk a galéria alatt folytatódik!) Képgaléria
Az eső zuhog, siratja az Isten ezt a szerencsétlen magyar nemzetet, a megalázottakat, megfojtottakat, agyonrugdaltakat, baltával szétvert fejűeket. Megyünk a ház felé, vékonyka csermelykék csordogálnak tejeskávé színű pocsolyákba, jegenyék állnak az út mentén, élő katedrális. A kadétok, és az újoncok egy szál átázott ingben, remegnek a hidegtől, de jönnek rendületlenül. Lucerna, krumpli, kukorica, bab. Mintha minden rendben volna. Ez egy láthatatlan háború. Most nem hullanak bombák, nincsenek feltérképezhető frontvonalak, a madarak, mezei pockok mit sem tudnak az egészről, és mégis háború van. A puska hangja most csak Králik Attilának szól, vadászok lőttek a tiszteletére. A fegyverek egyébként hallgatnak, a háború a test és a lélek ellen késsel, fejszével, rontó akarattal folyik. A gyehennára csak az kerüljön, aki nem küzd az igazságért, akit a filléres érdekek, a pénz sodor magával, ahogy Hegedűs Loránt mondta. A gyilkosság helyszínén terebélyes cseresznyefák, elárvult kutyaól. Az ablakban piros lábas, a ház másik felén asztal, rajta Králik Attila fényképe. A gárda főkapitánya utoljára szól: már nem is tudja, mit mondjon, hiszen lassan elfogynak a szavak. A falu népe leteszi virágait, apró leány mécsest gyújt. Az apja magyarázza neki, miért is. Érti-e, nem tudom. Hiszen én is alig értem. Az eső megállíthatatlan, valaki ernyőt tart fölém, maradj itt, mondja, és én boldogan maradok. Ketten állunk az esernyő alatt, két magyar ember, két nő, aki anya, és a gyermeke jövőjéért küzd. Ő nem ismer engem, de én tudom, ki ő. Mielőtt elindulunk visszafelé, megöleljük egymást. Mert lassan együtt dobban majd a szívünk, és minden kígyósziszegés, alattomos suttogás ellenére ráébredünk a valóságra, akkor eljön majd a mi időnk. Rend lesz itt. Egy asszony lép hozzám és megkérdi: hogyan lehet jelentkezni a Magyar Gárdába? Elmondom neki, majd én kérdezek: a fia jönne? Meghőköl, s dacosan annyit mond: Nem. Én magam! Nevetünk, ez igen, így lesz ebből az országból valami! Nem veszünk el. Králik Atilla házának ajtajára valaki Reményik Sándor Végrendelet című versét függesztette ki. „Fáradtságom adom az esti árnynak, Színeimet vissza a szivárványnak. Megnyugvásom a tiszta, csöndes égnek, Mosolygásom az őszi verőfénynek. Sok sötét titkom rábízom a szélre, Semmit se várva és semmit se kérve. Kik üldöztek át tüskén, vad bozóton: Kétségeim az örvényekbe szórom. A holtom után ne keressetek, Leszek sehol - és mindenütt leszek.” Magyarország fiai, ébredjetek! Egyszer mindenki számára eljön az utolsó óra, de ahogy Hegedűs Loránttól hallottuk, addig mindenkinek el kell végeznie, amit Isten neki feladatul szánt. Az evangélikus lelkész, Thuránszky István megbocsátó kegyelmet kért a gyilkosra is, mert mi ilyenek vagyunk, de én most azt mondom nektek, ráérünk még azzal a kegyelemmel. Előbb győzünk kell. A vesztesnek nincs módja megkegyelmezni. Hát jöjjetek, testvéreim a láthatatlan arcvonalra, gyülekezzünk, mert itt az idő. Nem adjuk büntetlenül többé senki életét. Magyar, áldd meg a magyart, nyújts feléje védő kart, aztán rábízhatod az életed Istenre. A markomban szorongatott búzakalászt, Jézus egyik jelképét elejtem, hadd sarjadjon belőle a szebb jövőnk. Kucsera Zsuzsa Magyar Gárda Fotók: D. Ágnes barikád.hu