A „Márványmenyasszony” 12 tételében feldolgozott tragikus szerelmi történet már sokak számára ismert lehet, így csak dióhéjban: Budapesten, a Thököly út egyik házának erkélyén egy márványból készült szobor található. Városi legenda vagy valóban igaz, hogy az ott lakó hölgy több éven keresztül várta haza a háborúban harcoló vőlegényét, de aztán azt a hírt kapta, hogy párja elesett a fronton. A hölgy azonnal összerogyott és meghalt. A hír viszont nem volt igaz, így mikor a vőlegény hazaérkezett és meghallotta, hogy mi történt, befalaztatta az erkélyt, és szobrot állíttatott a szerelmének.
Elgondolkodtató és szimpatikus a sztori, de bevallom, az első dalok publikálásakor kicsit felvontam a szemöldököm, nem pontosan ilyen nótákra számítottam. Azonban a Nomad-ban az is jó, hogy nem foglalkoznak holmi elvárásokkal… Aztán ezt a pici bizonytalanságot a lemezbemutató turné első állomásán – még javában a hivatalos CD megjelenési parti előtt – látottak, hallottak azonnal félresöpörték, ott magamban még elnézést is kértem a csapattól. Főként, miután pár nap múlva itthon többször is végigfuttattam a korongot. Aztán ilyen-olyan okok miatt elengedtük egymás kezét, jó néhány hétig külön utakon jártunk, talán még kellett is, hogy ülepedjenek az élmények, de ismét egymásra találtunk, és ahogy mondani szokás úgy folytattuk, mintha el se váltunk volna. Újra minden nap bekéredzkedik a lejátszóba a lemez…
„Cicó a motor, ő írja a szövegeket, a dalokat, és az énektémák alapját is. Utóbbinál mindig van egy elképzelése, hogy aránylag mit kellene ráénekelni egy-egy riffre. Ezeket megmutatja, majd én is kitalálom a saját verzióimat. Persze, vannak közöttünk ütközések, de a kettőnk közös munkájából születnek meg a végleges dallamok, témák. Azt viszont tudni kell, hogy velem nagyon nehéz együtt dolgozni, ha olyanom van, akkor csapkodok, ordítok, olyan vagyok mint egy hisztis kisgyerek.”
Lehet, hogy néha durcázik Marci, de az is igaz, hogy az évek során a már-már féktelen vadócból, de tehetséggel alaposan megáldott, szemtelenül fiatal srácból a hangi adottságait maximálisan ki- és felhasználó, szívét-lelkét a produkcióba beletevő, karakán, igazi frontember lett. Félelmetes miket énekel ki egy-egy koncerten, és ezen az albumon is jó néhányszor megcsillantja tudását. Két végletként a komótos tempójú, és rendkívül rideg „Maradj még”, és a legprogresszívnek is titulálható, digitális kislemezként már 2015 év végén megjelent „Igazából” dalokat említeném meg.
„A két velem készült album között ég és föld a különbség. Amikor a Nomad tagja lettem, a Hotel Polimer lemezanyag több mint fele készen volt. Bekerültem egy kő metal zenekarba, és szerintem hallani is a dalokon, hogy mikor léptem be, mert néhányon már az én ’kézjegyem’ is rajta van, azok el is ütnek a korábban megírtaktól. A mostani lemez viszont már egyértelműen az én gyerekem is! Nagyon szeretem a Nomadot, és szerintem egész jól is haladunk felfelé! Jó lenne kicsit gyorsabban, de lassú víz, partot mos.”
Dalszerzőként a csapat mind a négy tagja – tehát Cicó és Marci mellett Nagy Levente basszusgitáros, és Újvári Péter dobos is – meg van nevezve, mindenki hozzátette becsülettel a részét a lemezanyaghoz. Utóbbiak természetesen a pazarul lüktető, rendkívül feszes, az átlagostól messze cizelláltabb ritmusokért, alapokért feleltek.
De egyértelmű, hogy minden Cicótól indul ki. Majd’ tíz esztendővel ezelőtt, a „Végál.om..” című debütalbum kapcsán egy ismertetőben már megpróbáltam jellemezni gitárjátékát, és mivel azok a sorok a mai napig vállalhatóak, idézem akkori önmagamat: „…keze nyomán hol Jimi Hendrix wau-wau pedálos szelleme lebeg körülöttünk, hol Tom Morello végletekig szikár, modern, agyas, széteffektelt szólói robbannak a hangfalakból. Aztán John Frusciante laza, funky-s csuklómozdulatai bolondítanak el, majd Jerry Cantrell érzéssel teli akusztikus bontásai hömpölyögnek.” Stílusa az azóta eltelt évek során érettebb, gazdagabb – és ha lehet – még egyénibb lett, az előző lemez óta pedig már ugye szövegíróként is megmutatja kivételes képességeit.
A Petya jegyezte, rádiós áttörést hozó „Sajnálom” kivételével a – fentebb már említett sztori köré épült – „Márványmenyasszony” szövegeit is ő írta, melyek a megélt tapasztalatok, kis túlzással az eddig összegyűjtött (élet) bölcsességek jó érzékkel megfogalmazott összegzései; kiválóan adják át a dalok füzére során előbújó történetet, és a hozzájuk kapcsolódó érzelmeket.
Apropó rádiós lejátszások... a kis rádióadók mellett a ’mindenható’, sokak számára kötelező ízlésformáló csatornaként bíró Petőfibe is bekerült pár Nomad dal – „Légy jó”, „Húzz fel magadhoz”, „Sajnálom” –, nem is tudom, hogy történhetett, mi szél üthette a szerkesztőket? Ennek, valamint a csapat lehengerlő élő teljesítményének köszönhetően egyre többen kezdtek el érdeklődni a Nomad iránt.
„Ahogy Paksi Endre megénekelte: elhagynak százak, jönnek ezrek. Mi is ezt tapasztaljuk. Azon túl, hogy látványosan megnövekedett a rajongótáborunk, elég nagymértékben ki is cserélődött a közönség. Úgy látom, hogy hoztunk el embereket Kowáéktől, a Tankcsapdától és a Road-tól is, vagyis azoktól a bandáktól, akiknek az elmúlt években a turnévendégei voltunk.”
Pedig a lemez jó néhány tétele abszolút nem a könnyűzenében használatos ’jó sok refrént a dalokba’ elv alapján íródott, vagyis a csapat magasról tesz a popularitásra, viszont ennek ellenére azonnal fülbe kúszó és ott meg is ragadó a végeredmény. Remekül ötvözik a tőlük elvárt magas minőséget a könnyen befogadhatósággal. A szerzeményeket több helyszínen és munkatárssal rögzítette a zenekar, az énekfelvételeket például Köteles Leander felügyelte.
„A Leander Rising-ot magamtól nem is követtem nyomon, de mivel szinte testvérzenekar vagyunk a kiadónk, Szarka Joseph által, így idővel megismerkedtem ennek a csapatnak is a lemezeivel, majd később utódjával, a Leander Kills-szel is. És, hát nagyon megtetszett az utóbbi banda, így rákérdeztem, hogy nem-e lehetne, hogy Leanderrel vegyük fel az éneket, sőt nem-e segítene egy kicsit a stúdiózás során. Természetesen semmi akadálya nem volt, viszont az volt a probléma, hogy nagyon sürgetett az idő, Leander meg nem az a kapkodós típus… Így végül az amúgy nagyon jól sikerült felvételek utómunkáiban Csongor Bálint is besegített.”
A keverést és maszteringet a hazánkban élő, de angol Adam Whitakker végezte.
A Cicó korábbi életművét jelentő The Bedlam szelleme az „Ez az a nap” első részében, a tördelt gitár beérkezésekor kísért a legmarkánsabban. És lehet, hogy hülye párhuzam, és csak bebeszélem magamnak, de több számban is nekem a korai Edda dalok (az első két album) egy-két Slamovits riffje villan be, persze csak hangulatilag. („Boldogság felügyelő”, „Minden történet”, „Ez az a nap”). Végül is Cicó is az érzelmek embere, egy ösztönös és egyéni látásmóddal rendelkező művész, a konzervmegoldásokat messze elkerülő (nem is ismerő?) gitáros.
„Mindenki azt mondja, hogy a Nomad tíz-tizenkét éves zenekar, de én úgy gondolom, hogy az első, még Fodival (Fodor Zoltán ex-énekes, a szerk.) készült album az egy más történet. Én onnantól datálom a bandát, amikor tagja lettem, ugyanis akkor még arról is szó volt, hogy a nevünk is más lesz, mivel az előző felállásból csak Cicó maradt. Úgy volt, hogy Kuvasz leszünk, nekem ez nagyon tetszett is, de aztán a többség leszavazta. Cicó felhívta Fodit, hogy mégis vinnénk tovább a nevet, ő pedig rábólintott.”
Az ismertető végére azért egy negatívumot is előcitálok, a címadó dal (egy nemszeretem zenekar énekesének előadásmódjára igen hajazó) beszélős, rappes betétje miatt még mindig idegen a számomra, de jó negyvenes (na oké, inkább már az ötven felé kacsingató) firkászként engedtessék meg nekem ennyi kritikai él. Ettől függetlenül tízpontos az album!
Január 23-án, hétfőn kora este Tabon egy exkluzív akusztikus esten lehet elcsípni a fiúkat, a 2017-es turné első néhány helyszíne pedig pár napja már megjelent a Facebook-oldalukon.
A teljes album meghallgatható a zenekar YouTube csatornáján.