Végtelenül untató az egész.
Ez a mai kis kiszámítható, vérszegény komédia pont azért volt szörnyű, mert az elejétől a végéig tudtuk, hogy mi lesz a vége, maradva az előző hasonlatnál: úgy éreztem magam, mint 2006-ban 2005-ben amikor már a felvezető körben tudtuk, hogy szegény Schumacher megnyeri a futamot.
Nem baj, ettől még nagyon jókat lehetett szunyókálni a harmadik körtől kezdve, nyilván a fél ország hasonlóan hasznosan töltötte a vasárnap délutánjait, mint én.
Sajnos azonban hétfő délelőtt volt, én meg dolgoztam. Meg azok is ott bent.
Mondanám, hogy vásári komédiát csináltak a köztársasági elnöki pozícióból, ha komolyan vehető lett volna valaha is az állítólag nemzetegyesítő szerepkör. Mivel azonban minden, csak nem az, ezért aztán súlyához méltóan választották maguknak újra Áder Jánost: így.
Nézem a még újságíró szemmel is tökismeretlen fideszes képviselő urakat és hölgyeket, ahogyan szorgalmas, kissé izgatott hévvel emelgetik kezüket a gombokra, gondosan ügyelve, nehogy elrontsanak valamit a kompjúteren, emelik a kezüket szavazásra - kicsit magasabbra, mint a szintén tökismeretlen padtársuk, és csodálom, hogy tudnak legalább olyan kedvesen gyermeki örömmel örülni egy-egy ügyesebb simicskázásnak, vagy sorosozásnak, mint az átlag bérkommentelő eme cikk után. Vagy éppen ma, amikor kicsit kapkodva, de az öltönyre azért vigyázva felugranak és tapsolnak az újraválasztott tisztségnek, úgy téve, mintha nekik, valamint annak, aminek tapsolnak, lenne bármilyen jelentősége.
Betöltik a szerepüket, hétről-hétre.
Mintha ők maguk sem tudnák, hogy ugyanolyan bazári komédia az egész, ami pontosan annyira hiteles és annyira komolyan vehető, mint a Kádár-rendszer látszatparlamentjének szürke és persze hasonlóan tökismeretlen elvtársai.
Nézem ezeket az urakat és hölgyeket, ahogyan megélik saját komolyságukba, súlyukba, teljesítményükbe vetett vak és annál hamisabb hitüket, nézem, milyen szépen és gyorsan visszaöregedtek ezek az egykor fiatalok és demokraták a kényelmes, láb- és naftalinszagú kádári pangásba. Nézem, s közben azon agyalok, hogy milyen nagy igény is van ebben az országban erre a szervilis, kiszámítható és végtelenül lojális, tapsolva egymásra kacsintó TSZ-elnök/KISZ-titkár világra: ahol jól megfér egymás mellett az élete javát már megszolgált, tapasztalt és persze névtelenséget kérő források szerint elismert szakértő politikus, illetve a két lábon járó öltönyként még alakítható szaktudású, erkölcsű és persze kellően éhes ifjú pártkatona.
Mivel rájöttek, hogy megváltoztatni nem tudják a pangás világáért érzett ellenállhatatlan rajongást, hát meglovagolták azt, és csináltak maguknak egy másikat. Vagy ugyanolyat.
Mint ma.