"Nézem a Dunát, és hagyom folyni"

Megint előadássorozat indult a Ferencesek templomában, Budapesten. Tele voltak a sorok, mindenki Barsi Balázs, a ferences atya jellegzetes, tüzes, lélekemelő beszédéért jött.

„Kemény beszéd ez. Ki hallhatja?” – jut eszünkbe, akik már elszoktunk a felemelt hangú, indulatos szónoklatoktól.  Kemény, és mégis végtelenül lágy. Barsi Balázs felfedezetlen magasságig visz minket, ha tudjuk követni. Persze, mindig tágítja a perspektívát, mélyít a lelkünkön, ezért szeretjük hallgatni. Kihívást ad tehát: épít és mélyít.

A ferences atya az Isteni szeretet végtelenségéből és feltétlenségéből indult ki, majd kiemelte a keresztény hit e világban megnyilvánuló kiemelt jelentőségét: „A Hiszekegyben mi egy élő Istenről beszélünk. Nem pedig egy filozófiai gondolatsor utolsó megállapításáról, hogy van egy abszolútum.” Ugye, milyen csoda ez, amire Barsi rávilágít! Nem puszta gondolatról, hanem gyakorló, élő szeretetről van szó. Hallatlan fontos! Semmit nem érünk a gondolatokkal önmagában. De az élő Isten már valóság, hisz „A távoli Istenből Emmanuel lett: »velünk az Isten.«”

Az előadás zömében a megtestesülés témáját járta körül, ezer és ezer szálon kapcsolódva mindennapi életünkbe. „Ezt meg lehet ragadni, ezt a titkot [a megtestesülést], de csak a partjainál. Tehát azt lehet megmondani, hogy a megtestesülés mi nem.”

A racionalizmussal, puszta ésszel szemben a ferences atya az értelmet állította „bekapcsolandóként”, így vezetve rá minket az ima mélységi gyakorlásához, a „hétköznapi” csodák világából merítve hozzá értelmes – nem ész~(!) – érveket: „Két embernek a kapcsolatában is: Nem lehet ésszel megérteni, ami történik. Ha ésszel meg lehetne érteni, akkor matematikával le lehetne írni azt, hogy mi a szeretet. És nem lehet leírni. De el lehet fogadni. És itt jön az értelem.” […] „a szeretetről, annak a mélységéről az ész, a fizika, matematika, biológia semmit nem tud…Semmit. Mert két ember szabad. És ami szabad, azt nem lehet kutatni ésszel.”

A csendről is sok gondolattal gazdagodtunk. „Persze, egyfajta csend is kell. Az imádásnak a csendje. A karácsonynak a csendje. Ugyanaz, mint az Oltáriszentség csendje, ha bemegyünk egy templomba. Ugyanaz, mint a Golgota csendje, vagy a sír, az üres sír csendje. Ugyanaz, amikor két ember szereti egymást. Szerelmesek. De szentül szerelmesek. A személy a fontos. Az a valaki, és fölcserélhetetlen! Ott is egyszercsak beáll egy csönd. Ez a csend kell, hogy Isten jelenlétét megragadjuk.”  Mai világunk egy nagy hiányossága, hogy nincsen csend. Pedig mennyire kell az az embernek! Mindig beszélünk, zenélünk… stb. Csak csendben nem maradunk… Pedig ha egyszer-kétszer sikerül, milyen jó is az!

Ezek és az előadás további mondatai alapján Barsi egy egészen kereszténységet tár elénk, mint ami első körben az ember látókörébe kerül. Eszerint, azt hiszem, ha tudnánk, a kereszténységnek micsoda „meditációs” lehetőségei vannak, mennyi mindent ad ez a szemlélődés, talán nem néznénk le olyan méltatlanul a ma divatossá váló keleti vallásokkal szemben. Ehhez, a keresztény szemlélődéshez, sok támpontot adott a legutóbbi vasárnap Barsi Balázs. Egy családról mesélt, akik Kisorosziban egy parasztházat újítottak fel, amelynek gyönyörű, a Dunára nyíló panorámája van. A férj egy nap kiült a hársfa alá az udvarra, s felesége kérdezte:

- Hol vagy?
- Itt ülök a hársfa alatt.
- Mit csinálsz?
- Szemlélődök.
- Hát az meg micsoda?
- Nézem a Dunát, és hagyom folyni.

„Testvérek! Pilinszky, Ady, József Attila megirigyelhette volna ezt a mondatot. […] A szeretetben van egy ilyen elcsöndesülés. És hogyha ez kimarad a teológiából, akkor az mindig mérgezett teológia” - mondja Barsi.

Innen tértünk át a teremtés gyönyörűségére. Hogy az önmagában egy csoda! „Isten műveit nézni kell. Mint a szeretetnek a műveit.” […] „Együtt látni Isten műveit. És akkor olyan áttetsző ragyogás vesz körül minket, hogy nem tudjuk megosztani a hitetlenekkel. Mert önmagában bizonyít. A teremtés.” – mondja belülről fakadó, szenvedélyes, igazán együttérző szeretettel a ferences atya.

Egy ilyen cikkben lehetetlen leírni mindent, ami elhangzott, csak utalni lehet rá, ajánlva a teljes figyelemmel odaforduló hallgatást. Az előadás közepén az angyali üdvözlet drámája bontakozott ki szemeink előtt Barsi szavaira. „Mária Igen-je nélkül Isten nem lett volna Emmánul, velünk levő Isten.” „Így áll ez az asszony […] az élő Isten megvallásának lényegében, s nem lehetséges őt onnét eltávolítani.”– így idéz Barsi XVI. Benedek pápa Isten közel van hozzánk c. művéből, melyet felhasznált az előadásához. 

Az előadás egyik legkiemeltebb tanulsága viszont a következő volt:

A ferences atya arra mutatott rá, hogy mindig mindent mi akarunk intézni saját életünkben, mi akarunk jók lenni, mi akarunk dönteni, elintézni a dolgokat, stb. Nem hagyjuk, hogy Isten tegye meg velünk, amit ő akar, ami pedig az üdvösségünk. Nem mondjuk: „Legyen meg a te üdvözítő akaratod.” Nagy különbség! Ezzel ellentétben, egy igazán tiszta hozzáállás felmutatásához a Szűzanyát vette isteni például, aki csupán „nem egy a szentek közül, akit tisztelünk.”  Aki először meglepődik az angyal szavain, mert ő egy szolgálóleánynak nevezi és gondolja magát csupán. Akinek szavai, melyeket Gábriel arkangyalnak adott válaszként, az isteni akaratba való belegyezését tükrözik: „Legyen nekem a te akaratod szerint.” 

„Nem akart Isten kegyelme nélkül olyanná lenni, mint az Isten. Hanem Isten kegyelmével együttműködve akart élni. Igen, Testvéreim! Ez egy csodálatos mély titok. A bukott angyal arra kísérti Évát, hogy ha esztek a fa gyümölcséből, olyanok lesztek, mint az Isten. Az az érdekes: ez nagyon ravasz kísértés. Mert mit mond az Úr Jézus: Legyetek olyanok, mint az Isten. A mennyei atyátok. Hát akkor itt most mi a kísértés? Maga Jézus azt akarja, olyanok legyünk, mint az Atyaisten. És fiai is lesztek, ha úgy szerettek… Igen, de a módja… A módját rá kellett volna bízni Istenre. Nem! Egyetek belőle, szegjétek meg, és magatok tornásszátok fel magatokat Istenig! […] Nem az a kísértés, hogy Istenné lenni, Isten gyermekévé lenni, hiszen az volt Ádám és Éva csírájában. […] Hanem a mód, hogy hogyan.” A ferences atya Máriát emeli ki, aki Isten kezébe helyezte azt, hogy hogyan, szembeállítva a bűnbeeséssel. „Itt van Éva, meg Ádám. És ő kézbeveszi a dolgokat. Azt mondja, hogy ne te működj. Majd mi Istenné leszünk Mária pedig azt monda: Nem tudom, hogy hogyan, de én akarom a megtestesülést. Azt, amit Isten üzen.”

Majd még mélyebbre merészkedünk, ez már követhetetlen ha mégoly hosszúra nyíújtható cikkben is. A szemlélődés további keresztény mintáját kapjuk: 

„Az ember tudja egyedül, hogy van. És az ember tudja, hogy van ez a világ. Micsoda fönség! Az ember személy. Szabad. Tehát a szabadsága, a személye az nem az apámból és az anyámból van. Azt a két sejt egyesülésekor teremti az Isten.”

Ha valaki történetesen személyesen nem tud részt venni, az előző vasárnapi előadások mindegyikét megtalálja néhány napra elhangzása után videó formájában az interneten. Akár katolikusnak, akár nem katolikusnak szívből ajánljuk, hiszen minden előadás gazdagít egy-egy mélyről zengő, sokáig bennünk visszhangzó mondattal, félmondattal.

Watch video!

A múlt hét előtti például kiváltképp (de többek között) ezekkel, amelyek böjtidőben, a befelé, szívünk felé fordulás időszakában kiemelten jó táptalajra találnak:

„Nézem a Dunát, és hagyom folyni.”
„Isten műveit nézni kell. Mint a szeretetnek a műveit.”
„Nem tudom, hogy hogyan, de én akarom a megtestesülést.”

Időpont: minden böjti vasárnap 
 - 18:30-tól Szentmise
 - 19:00-től konferenciabeszéd (mise után)
Helyszín: Ferencesek temploma, Budapest