Két ember - és a megtestesült Ige, az emberré lett Isten. Két elkeseredett, dühös és rettegő nyomorult - és egy harmadik, aki várja az Írás beteljesülését. Két gazember, aki egész életében csak másoknak ártott, másokat bántott, mindig azt remélve, hogy ők elkerülik azt a végzetet, amit annyi más szerencsétlennek kimértek eddig: a kínhalált. És a harmadik, aki, mióta emberré lett, csak szolgált, segített és tanított. Gyógyított, feltámasztott, feloldozott.
És mindvégig tudta, hogy ezen a földön ez lesz a jutalma: kínhalál.
Áll a tömeg a három kereszt tövében. Röhögnek, gúnyolódnak, gyalázkodnak. De nem a két latorra köpik a mocskolódó szavakat - hanem a harmadikra. Arról a kettőről tudják, hogy rosszabb náluk, hogy olyanokat tettek, amikre ők sohasem vetemednének. Most megkapják, ami jár, ez a világ rendje, nincs mit hozzátenni. De az a harmadik ott, középen: annak megbocsáthatatlan a bűne. Olyanokat tett, amikre nekik soha nem volt bátorságuk: tiszta és önzetlen volt. Nem csodálatot várt, hanem alázatot kért, nem saját bűntelenségét harsogta az ég felé, hanem mások bűnének bocsánatáért könyörgött.
Jobb merészelt lenni, mint ők - és ennél halálosabb vétket a tömeg nem ismer.
Látja a két gyilkos, hogy nem őket gyalázzák odalentről, hanem ezt a názáreti bolondot. Az egyszerű, jóravaló, tisztességes emberek, akik között gyerekkoruk óta sunyítva kellett járniuk, áldozatra lesve, és aztán gyorsan eltűnve. Akik megvetették, semmibe vették őket, akik elől annyi keserves éven át kellett bujkálni - most, hogy a kezükre kerültek, nem őket köpdösik - hanem a harmadikat.
És végre, egyszer a kisiklott, eltékozolt, félrelökött, nyomorult pária-életük legvégén: egyek lehetnek velük.
Rákezdenek hát ők is: "Ha Isten fia vagy, miért nem ment meg téged az Atyád?" "Tégy csodát, szállj le a keresztről!", "Hol van a sereged, Izráel királya?" És rekedt, kelepelő hangon, hörögve felnevetnek. Vér is buggyan fel a röhögéssel, de ki bánja már!
Végre egyszer ők is a NÉP közé tartoznak, egyet akarnak velük, és együtt mutatnak rá a nép ellenségére!
Repkednek a válogatott szitkok és a bő nyálú köpések, gurgulázik a hahotázás. És akkor a Názáreti felnéz az égre.
Na, most! Ha valóban ő a Messiás, most lesújt a villám, most darabokra hullik a kereszt, meglakol a kezeit mosó Pilátus, a halált követelő Kajafás, a feszitsdmeget ordító tömeg!
De az ég csendes marad, a kereszt állva marad, és nem bűnhődik senki sem. Csak a harmadik szólal meg középen:
"Uram, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!"
Még, hogy nem tudjuk! Mit képzel ez a kis nyikhaj! Hogy alávalók, önzőek, és irigyek vagyunk, az rendben van, elvégre van nálunk sokkal rosszabb, itt ez a két rohadék mellette. De, hogy hülyék vagyunk?! Hogy mi, együtt, mindannyian nem tudjuk, mit cselekszünk?!
Ki ez az ember, hogy ostobának nevezze a NÉPET, amely oly egységesen állt ki Barabbás mellett, és küldte őt helyette a keresztre?!
Egyhangú döntés, közfelkiáltás volt, az emberek akarata! És ennek ez ennyi? Hogy nem tudjuk?!
Tajtékzik a tömeg, öklüket rázzák a farizeusok, hörögve röhög Gesztász a feszületen. Csak Diszmász marad csöndben. Nézi a Názáreti elgyötört arcát, fürkészi a tekintetét. Keresi a haragot, a gyűlöletet, a megvetést. De nem lát mást csak - szeretetet.
Irgalmas Isten: ez szereti őket! A halálba küldőit, a megkínzóit, a gyilkosait.
Igen, őt a rablógyilkost is, mellette. Akivel egy sorba helyezték, hogy megalázzák, hogy élete utolsó óráit is hitvány gazemberek közt töltse. És mégse gyűlöli őt - hanem szereti. Ez a barom Gesztász meg most is csak röhög.
Az Istent sem féled-e te? Hiszen te ugyanazon ítélet alatt vagy! És mi ugyan méltán; mert a mi cselekedetünknek méltó büntetését vesszük: ez pedig semmi méltatlan dolgot nem cselekedett.
- csattan fel Diszmász. És már nem érdekli a tömeg. Már nem akar a jóravaló, tisztességes nép része lenni, nem akar ujjal mutatni a nép ellenségére. Már tudja, hogy amit életében elrontott, ami aljasságot elkövetett, amennyi szenvedést okozott,
azt semmi nem teszi jóvá, az alól nincs feloldozás - talán csak ennek a furcsa fiúnak a szemében.
Talán csak abban az országban, amit ő hirdet, és amit most kigúnyol itt mindenki. Odafordul a Názáretihez, és átkiabál neki:
"Uram, emlékezz meg rólam, amikor eljössz a te országodban!"
És ő, akit egy perce még ordítva gyalázott, azt mondja:
"Bizony mondom néked: Ma velem leszel a paradicsomban."
A római százados még kockát vet a ruhájára, Nikodémus, a halálos ítéletet kimondó bíróság Krisztus-hívő tagja, fejét leszegve hallgat, Péter megtagadja őt, tanítványai életüket féltve bujkálnak. És akkor egy pszichopata rablógyilkos felismeri a Megváltót, és hangosan "Uramnak" nevezi.
Itt, és ekkor, a legsötétebb, vértől mocskos, halálhörgéssel zörgő pokoli pillanatban kezdődik a Megváltás.
Ott függünk a kereszten mind, Krisztus jobbján és balján. Alattunk ott hullámzik a tömeg, és naponta ordítja a feszítsdmeget, óránként kiált Barabbást, és minden percben kiröhögi a szeretetet, a tisztaságot, a könyörületet. Latrok, bűnösök vagyunk, egytől egyig. És minden nap, minden órában, minden percben döntenünk kell: együtt ordítunk és röhögünk a többivel, vagy összeszedjük minden bátorságunkat, maradék emberségünket, előkotorjuk a lelkünk legmélyére száműzött igazságot, és odafordulhatunk a megkínzott, leköpött Messiáshoz:
"Uram, emlékezz meg rólam, amikor eljössz a te országodban!"
És ő mindannyiunknak azt feleli:
"Bizony mondom néked: Ma velem leszel a paradicsomban."