A tökéletes gyilkos - Blöff és seggfejek a mozivásznon

Nagyon nehéz dolog jó krimit vagy thrillert írni, rendezni pedig pláne. Magyar viszonylatban ez eddig sajnos nem is nagyon sikerült, és minden mozilátogató legnagyobb bánatára, tovább kell várnunk a megfelelő alkotásra. De miért vétette el Pacskovszky József filmje, A tökéletes gyilkos, a célt?

Egyetlen filmnek sem tesz jót, ha a néző egy kicsit sem ismer magára benne, ha a konkrét cselekményben nem is, legalább valamelyik karakterben, vagy az atmoszférában. A tökéletes gyilkos sajnos már az első félórában elhasal ezen a banánhéjon, pedig az már a kezdő képkockákon is látszik: az alkotók nagyon szerettek volna minőségi munkát kiadni a kezükből.

Azonban többszáz milliós állami támogatással a hátuk mögött illett volna jobban teljesíteni.

Kezdjük a jó dolgokkal - Ne aggódjunk, nem lesz maratoni a lista

A film egyik legnagyobb erénye a mesterien megkomponált látványvilág. Gózon Francisco operatőr feltűnő magabiztossággal kezeli a kamerát, legyen szó a sejtelmes, álomszerű jelenetekről, az akció és az éjszakai felvételek oroszlánrészéről vagy a kissé talán túlhasznált félközelikről és premier plánokról. A legtöbbször mindent és mindenkit úgy látunk, ahogy és amennyire kell, a színvilág pedig annak ellenére is káprázatos, hogy a két órás játékidő nagyja sötét, félhomályos, ködös-esős, és ezzel elkomorított helyszíneken zajlik.

A másik feltűnően jó hangulati elem a zene. Bacsó Kristófnak sikerült a műfajhoz abszolút illő dallamokat komponálnia: akadnak a fokozatos feszültségnövelésre alkalmas futamok, és van bombasztikus, dráma és akció alá való, kitűnő zongorajáték is. Kár, hogy ezek többnyire rosszul időzítve jelennek meg, alkalmazásuk pedig épp a legfontosabb esetben, a fináléban sikerült kirívóan amatőrre. De ha már itt tartunk, a dilettáns húzásokat érdemes inkább összességükben vizsgálni.

A lábon lőtt koncepció

Hiába jók a fenti alkotóelemek, a végtermék messze elmarad az ígért élménytől. Nem tudom, hogy a forgatókönyvet is jegyző rendező, vagy a történetírásban szintén segédkező testvére, Pacskovszky Zsolt volt-e a hunyó, de a valahogy nagyon nem sikerült koherens egésszé gyúrni a történetet, elmesélni pedig még annyira sem.

A gondok már az alapötletnél megjelennek: adott két gyilkosság, az egyik egy sok évvel ezelőtti, a főszereplőt személyesen érintő eset, a másik pedig egy aktuális bűncselekmény. A kettőben a Hőricz Nóra Lili által a körülményekhez képest tűrhetően alakított Petra személye a közös. Természetesen azt nem tudjuk, tényleg ő ölte-e meg a főhős lányát, vagy a holtan talált török üzletembert. Ahogy az egy tisztességes krimitől elvárható lenne, itt kezdődne a találgatás és a kirakós darabok összeillesztése.

Igen ám, de az alkotók rögtön vétettek egy alapvető szarvashibát: a karakterek közül senki sem a cselekedeteivel vagy a motivációival lesz gyanús, hanem csakis azért, mert a rendező/forgatókönyvíró azt mondta, illetve mert az összes szóba jöhető alak egy oltári nagy seggfej.

Zéró motiváció, nulla élmény

Bizony, a szereplők közül egész konkrétan senki sem szimpatikus: se a főszereplő Kamenárt nyugdíjas Harrison Fordként, némi Bajor Imrébe hajló ripacssággal alakító László Zsolt, se a legjobb barát szerepében minden átélés nélkül rutinozó Szabó Győző, se a kisebbségi nyomozót előadó Nagypál Gábor, akinek a legmeghatározóbb karakterjegye az, hogy ő bizony cigány, se az indokolatlanul homoszexuális, agresszor főrendőr, Szabó Kimmel Tamás, se a már említett, femme fatale-nak harmat gyenge Petrát játszó Hőricz Nóra Lili. Az már csak a hab a tortán, hogy a Szervét Tibor által játszott karakter nevét - Zengő - a Port.hu-n kell megnézni, mert a filmben el sem hangzik, ahogy az sem derül ki, mit keres ő egyáltalán a történetben és mit is kéne tudni róla.

A szimpátia teljes hiánya pedig minden reményt megöl arra, hogy az embert egy kicsit is érdekelje az életszerűtlen dialógusok között bukdácsoló, fölösleges melodrámával elővezetett szereplők sorsa, nemhogy amiatt izguljon, ki lehet az elkövető.

Így aztán a végső "meglepetés" is teljes érdektelenségbe fullad, bár ehhez nem csak a narratíva hibái járulnak hozzá.

Ritmuszavarok

A film kompozícióján-ritmikáján egyszerűen képtelenség kiigazodni: a legeleje egy hatalmas, trailer-töltelék blöff, az első óra visszaemlékezéses betétekkel teleonanizált expozícióhalmaz, sok-sok felesleges történéssel, megjegyezhetetlen mellékszereplőkkel és időrabló mellékszálakkal.

A második óra villámvágásokkal operáló, elkapkodott "nyomozósdival" húzza az ember agyát, majd megkapjuk a Bourne-filmek pocsék mímelését, egy eléggé összecsapott katarzissal, amiben sajnos vajmi kevés izgalom akad. Majd egy olyan, értelmetlenül hosszúra nyújtott bejezés következik, amit még a Gyűrűk ura is megirigyelt volna.

Nagyon zavaró, hogy a film olyan jeleneteket nem fejt ki bővebben, melyekre nagyon is szükség lenne az élvezhetőséghez és az érthetőséghez, a töltelékeken viszont a kelleténél sokkal többet időzik. Legnagyobb bűne mégis az, hogy olyan dolgokat rág a néző szájába, amiket inkább mutatnia kéne, és olyan dolgok képi megjelenítésével bíbelődik hosszú-hosszú perceket, amik elintézhetőek lennének egy félmondatban.

Ítélet

Van egy olyan érzésem, hogy túlságosan szerettem volna, hogy végre legyen egy jó magyar krimi-thriller, ami kellően izgalmas, eredeti, többször is megéri végignézni és a promócióhoz híven, tényleg hajaz a skandináv krimikre.

Ehelyett kaptam egy, a kelleténél sokkal, de sokkal hosszabb Tűzvonalban epizódot, ami talán kicsit depisebbre sikeredett a szokottnál, és ugyan Stohl Buci legalább nincsen benne, pénzt biztos nem adnék érte.

Kár, hogy a Magyar Nemzeti Filmalap nem volt ilyen finnyás, és képesek voltak 450 millió forinttal megtolni a produkciót. Igazából nem is ezt sajnálom az alkotóktól, hanem, hogy nem voltak tudtak élni a lehetőséggel, és ekkora költségvetésből végül egy jól kinéző, de legfeljebb közepes próbálkozásra futotta. Talán majd legközelebb.

Láttál valami izgalmasat?
Küldd be nekünk!

Friss