Egy novemberi kedd van, Előd a határon szolgál. Botyi kiscsoportos, hazahozott valami vírust, amit én is elkaptam - kis késéssel. Reggel elvittem a gyerekeket oviba-bölcsibe, majd irány dolgozni, megbeszélés, háttéranyagok olvasása-készítése, bizottsági ülés, nyomás a gyerekekért, uzsonna a kocsiban, vinni őket úszni, Nimróddal addig értelmesen játszani, majd haza, vacsora, fürdés, mese, altatás. Észre sem vettem, és máris este kilenc óra, vége a napnak - gondolhatnám, de még rendezvényt kell szerveznem, több fontos levélre válaszolnom, és másnap délig interpellációt írnom.
Ekkorra már zavaróan lázas voltam, de nem engedhettem meg, hogy a sztereotípiák érvényesüljenek. Szinte hallottam a szokásos mondatokat:
"Dóri nyilván nem bírja egyedül, megbetegszik."
"Dóri nő, három gyereke van, persze, hogy nem tudja megcsinálni."
"Dórinak így is sok feladata van, érthető, ha nem készül el."
Mindezt csupán azért kapom (vagy kapjuk sokan), mert nő vagyok, mert anya vagyok. Ha én nem készülök el, az biztos azért van, mert nő vagyok. A férfiak sem mindig végzik el a feladatukat. Az persze nem azért van, mert férfiak... Rágódtam ezen kicsit, kerestem egy kis megértést, majd beletörődve végiggondoltam, hogyan tudom megoldani. Ahogy egy anyához illik. Merthogy másnap jön hozzám két értelmiségi és egy egyetemistákból álló csoport is. Ha nem lesz nagy dugó, akkor akár húsz percem is lehet a reggelimre - reménykedtem.
Mindent megcsinálok este, csak az interpellációt hagyom másnapra. Inkább pihenek, elvégre beteg vagyok, és már tizenegy óra, hatkor pedig kelés. Lefekszem. Éjfélkor jön Botyi, hogy menjek ki vele a mosdóba, és én megyek, hiszen anya vagyok. Ahogy ülök a földön mellette, érzem, hogy alig van erőm, mindjárt hányok a fáradtságtól, de a kisfiamat nem hagyhatom cserben. Hiszen anya vagyok. Most már nem a saját ágyába megy, hanem az enyémbe, és nyilván anya párnáján szeretne feküdni. Boldog vagyok ettől, csak azért fáradt is kicsit...
Egy óra múlva jön a nővére, így most már közöttük fekszem, hárman alszunk. Pödri a hajamat, úgy alszik el. Nemsokára a legkisebb is felébred, átmegyek hozzá, lefekszem az ágya mellé a szőnyegre. Nehezen alszik vissza, majdnem fél óra is eltelik, de azért megteszi. Közben a másik kettő észreveszi, hogy nem vagyok ott, felkelnek, utánam jönnek, de inkább visszamegyünk a másik szobába.
Végre reggel van. Igaz, hogy úgy kezdtem a napot, hogy kimerült voltam, de annyit legalább sikerült aludnom, hogy a lázam lement. A szokásos reggeli teendők a gyerekekkel, és még vészes dugó sem volt, így tényleg maradt húsz percem reggelizni - és közben az interpellációmat is meg tudtam írni. Ha nem tanítottak volna meg ennyi mindenre a gyerekeim, biztosan nem sikerült volna.