Daruka Mihály elnézést kér, hogy kicsit megvárakoztatott minket. A papírmalomban sok most a munka. Igen, nem olvasta félre: papírmalomban. Vizsolyban ugyanis Szentírást nyomtatnak. Méghozzá éppen úgy, ahogyan 427 esztendővel ezelőtt Károli (Daruka úr egyből kijavít: Károlyi! - és tényleg) Gáspárék. Vizsoly akkor sem volt világváros - és éppen ezért bujtatta el ide a cenzúra elől Rákóczi Zsigmond a tudós fordítókat és a szorgos nyomdászokat.
1589-ben Magyarországon a Bibliát lefordítani - pláne sokszorosítani - nem volt veszélytelen dolog. A három részre szakadt ország nyugati és északi harmadában a buzgó katolikus Habsburg-ház uralkodott - élén a dinasztia történetének legbigottabb uralkodójával, Rudolffal. Róma pedig ekkoriban még a latinon kívül minden más Szentírás-változatot az eretneknek tartott lutheri tanok hordozójának tekintett és üldözött. Károlyiéknak még sikerült, ami az elején szinte lehetetlennek tűnt. Kevesebb, mint másfél év alatt kétmillió oldalt nyomtattak ki.
Daruka Mihály és társai a reformáció 500-ik évfordulójára pontosan ugyanerre készülnek. Most nincs inkvizíció - mégis irgalmatlanul kemény fába vágták a fejszéjüket. A XXI. század cenzúrája a pénz, és ezt talán még nehezebb kijátszani, mint a a korábbi századok cenzorait. 2017-ben középkori nyomdatechnikai feltételeket teremteni, betűt önteni, rongyból merített papírt készíteni, majd ezt kötetté összefűzni - ez egy multicégnek is becsületére válna. A helyi és országos hatalmasságok támogatása nélkül, állami százmilliók és nagy, profi apparátus nélkül véghezvinni egy ilyen hatalmas munkát reménytelen vállalkozás - lenne, ha Vizsolyon ma nem éppen úgy megszállottak dolgoznának a Szentírás nyomtatásán, ahogyan fél évezreddel ezelőtt.
Mihályon és feleségén kívül összesen 19-en vesznek részt a munkában - és aligha lehet náluk lelkesebb csapatot találni széles a hazában. Pedig a vezetőjük tíz esztendővel ezelőtt gyüttmentként érkezett a faluba. Éppen akkoriban ment tönkre korábban virágzó vállalkozása, s a rádióban hallotta azt, amivel mi is szembesültünk: évente több tízezer turista érkezik az első magyar Szentírás szülőföldjére - ám a faluban nem lehet meginni még egy kávét sem. Úgy döntött, vendéglőt nyit a településen. Ma már Isten akaratának tudja be, hogy éppen azt a házat vette meg, amelyben a Bibliát nyomtatták. Az étterem azóta megnyílt, ám e felfedezés nyomán ráébredt: ő nem kávét főzni érkezett Vizsolyba.
"Nincs még egy ország Európában, ahol 2017-ben is nyomda működik pontosan ott, ahol az első anyanyelvű Bibliát nyomtatták."
- büszkélkedik Mihály. S, ahogy mesél a hősi múltról, és annak feltámasztásáról, szinte izzik minden szava. Nincsenek mellékes, csak úgy odavetett mondatai. Csupa lelkesedés, csupa tűz az egész ember. Egyetlen percnyi kételynek, egyetlen félmondatnyi elbizonytalanodásnak nincs helye: 2017. október 31-re az első magyar Szentírást igenis ki fogják nyomtatni kétszáz példányban.
Az elmúlt években a média is felfigyelt a munkájukra, számos újságnak, tévének és rádiónak nyilatkozott már. Hivatalos helyről eddig legfeljebb csak szép szavakat és ígéreteket kapott - támogatást egy vasat se. Ám jó néhány szenvedélyes gyűjtő már jelentkezett, akik megengedhetik maguknak, hogy könyvtárukat egy minden ízében tökéletes Vizsolyi Biblia másolattal gazdagítsák. Mára összegyűlt annyi megrendelés, amennyi fedezi a munkálatok költségeit.
De ez így még mindig reménytelen küldetés volna, ha Mihály maroknyi csapata nem hinne annyira az ügyben - s persze magukban és egymásban is. Mert ez a kettő mára elválaszthatatlanul összefonódott.
"Itt már nem is az a legfontosabb, hogy ezt megcsináljuk. Hanem az, hogy kivel."
- árulja el Daruka.
A 19 emberből összesen két magyar van, a többiek helyi cigányok. Többségüknek korábban nem, vagy alig volt rendes, rendszeres munkát követelő, és rendszeres jövedelmet biztosító munkahelye. Kezdetben nem is volt egyszerű dolga velük, de a lelkesedése hamar átragadt a többiekre is.
"Én az elején leszögeztem: a normál beszédhangnál hangosabban egy szót se szólok, nem veszekszem, nem kiabálok. De aki kitart mellettem végig, annak a nevét beleírom mind a kétszáz Bibliába. Most már úgy kell hazazavarni őket a munkaidő végén."
- avat be minket motivációs módszerébe.
A papírmerítőbe belépve megcsap minket a hőség, odabenn szinte vágni lehet a sűrű párát. Nem könnyű kenyér ez, és csupa nő dolgozik itt - de csak mosolygós arcokat látunk. Az egyik asszony a lelkemre köti, hogy írjam meg:
"Ebben a faluban először a a Főnök veszi emberszámba cigányokat. Kenyeret ad sok szegény embernek, én abból taníttatom a gyerekemet, amit itt keresek."
A "Főnök" hozzáteszi: ezeknek az embereknek az életben nem mondta senki, hogy hasznosak, hogy értékes munkát képesek végezni. Ő hitt bennük, és nem okoztak csalódást. 
"Vajon korábban hány cigány ember nevét írták bele egy Szentírás kötetbe? Ennek a súlyát ők is érzik, tudják, hogy értelme, célja van a munkájuknak
- mutat rá.
Daruka Mihály azonban akkor sem fog hátra dőlni, ha az utolsó Biblia elkészül októberben. Komoly tervei vannak. A faluban élményparkot tervez, ahol az ősi mesterségeket mutatnák be. Ám ez nem csak turistalátványosság lesz. A péknek, a mézeskalácsosnak, vagy a kovácsnak álló helyiek egész évben dolgozni fognak, és tényleg a mesterségükből fognak megélni. Csak a keresletet kell megtalálni a termékekre, és már gőzerővel dolgozik is rajta, hogy megtalálja.
Ez még őrültebb ötletnek tűnik, mint a biblianyomtatás. De Daruka Mihályt hallgatva egyszerűen nem lehet nem hinni abban, hogy mindez valóra válik. Tolulnak az ember szájára a kifogások, az ellenérvek, a megfontolt realizmus kételyei. De aztán rá kell jönnünk, hogy Daruka Mihály nagyokat álmodik ugyan, de nagyon is két lábbal jár a földön - csak közben a tekintetét az égre emeli. És onnan valami olyasmit kap, ami javíthatatlan optimistává teszi.
Úgy indulunk haza, hogy nem ittunk kávét. Mégsem vagyunk álmosak. Sokkal erősebb anyagot kaptunk Vizsolyban, mint a koffein - hitet és reményt.
