Nem volt ez másként legutóbb sem, amikor a barátaimmal egy hétvégét töltöttünk el az osztrák fővárosban, majd egy rövid kitérőre hazafele megálltunk Parndorfban is. Végig azzal viccelődtünk – nyilván némi túlzással -, hogy „Ausztria a magyaroké”, illetve hogy „Ausztriában elég, ha az ember csak magyarul tud”. Történt ugyanis, hogy egy apartmanházban szálltunk meg, ahol rögtön kiderült, a recepciós egy honfitársunk, aki az osztrák fővárosban keresi már jó néhány éve a kenyérrevalót. Lényegében Bécsben az első szó, ahogy kiszálltunk a kocsiból, magyar volt. Ezután is lépten-nyomon hazánk fiaiba és lányaiba botlottunk, mintha Bécset megszállták volna a magyar bevándorlók, vagy nem is a határon túl lennénk. De még ezután is meglepetésként hatott ránk késő este, amikor egy gyorsétteremben magyar dolgozókkal találkoztunk. Mint elmondták, egyáltalán nem bátorságból vagy kalandvágyból melóznak az osztrák fővárosban, hanem a jobb pénzkereseti lehetőség reménye vitte őket Ausztriába. A hétvége utolsó aktusaként aztán jutott egy kis idő bámészkodásra Parndorfban is, ahol az első kávézóban a pincérekről gyorsan kiderült, hogy bizony velük is a közös nyelven értjük egymást. Igaz, Parndorf esetében ez nem is annyira különleges. A település annak a Burgenland tartománynak a része, amelyet a I. világháború után csatoltak Ausztriához.
Ha már itt tartunk, akkor érdemes emlékeztetni arra is, hogy mielőtt 2015-ben Európára szabadult volna a migránsáradat, Burgenlandban még a magyar bevándorlóktól tartottak a leginkább, és az Osztrák Szabadságpárt például egy nem túl frappáns, jelképes határlezárással demonstrált. Az értelmi szerzője, Johann Tschürtz, az FPÖ helyi vezetője később arról beszélt a Magyar Nemzetnek: úgy alakítanák a jogi környezetet, hogy az osztrák cégeknek a legkevésbé se érje meg olcsó közép- és kelet-európai munkásokat alkalmazni. Bár az osztrák bevándorlási politika a migráció erősödésével, majd tetőzésével úgy változott, mint a kaméleon színe, Burgenlandban még mindig érzékeny téma a magyar munkaerő kérdése. Legalábbis erről tanúskodik, hogy a Budapestre látogató Alexander Van der Bellen osztrák államfővel érkező Hans Niessl, az Osztrák Szabadságpárttal két éve együtt kormányzó burgenlandi szociáldemokrata tartományfőnök továbbra is a magyar munkaerő miatt aggódik, amelynek beáramlása ellen fellépne. Ha túllépünk azon, hogy Ausztriának a migráció kapcsán nem a magyarok miatt kéne problémáznia, akkor azért van abban némi elgondolkodtató igazság is, amit Niessl egy interjúban mondott az Indexnek.
A szociáldemokrata politikus szerint ugyanis nem jó tendencia az, hogy miközben náluk is nőtt a munkanélküliség, a képzett munkaerő Nyugat-Magyarországról Ausztriába vándorol. Ez jórészt annak köszönhető, ahogy erre helyesen Niessl is rámutatott, hogy az osztrák és a magyar bérek között elég nagy a különbség. Míg Ausztriában kollektív szerződéssel akár 1500 eurót is lehet keresni, addig a magyar minimálbér 350 euró körül van. A politikus meg is jegyezte, hogy Burgenland félórás vonzáskörzetében egymillió ember él, akik 350 eurót keresnek, ami elég nagy kihívás a tartomány számára. Niessl ezirányú aggodalmát támasztja alá, hogy nő azoknak a magyaroknak a száma, akik a boldogulásukat Ausztriában keresnék.
A KSH adatai szerint már több mint 84 ezren dolgoznak, illetve több mint 70 ezren élnek kint a sógoroknál.
A számok nem tartalmazzák a feketén dolgozókat. Az elvándorlás természetesen nem csak Ausztriára korlátozódik, bőven jutnak magyarok Nyugat-Európa más országaira is. A kormány nem hajlandó komolyan venni a problémát, pedig Magyarország népességfogyásával összevetve az elvándorlás mértéke drámai jövőt jósol a magyarság számára. Pontosan erre figyelmeztetett a Jobbik, amikor szövetségeseivel útjára indította a béruniót célzó európai polgári kezdeményezést, és közös nyilatkozatot fogadtak el.
A kelet-közép-európai országok aláírói mind hangsúlyozták, hogy országaikban az átlagkereset töredéke a nyugat-európai béreknek. Ez a béregyenlőtlenség pedig „agyelszíváshoz” vezetett, vagyis a magasan képzett munkaerő folyamatosan Nyugat-Európába áramlik. A problémafelvetés nem csak politikai szinten létezik. Erre példa, hogy Kovács Árpád, a Költségvetési Tanács elnöke korábban a Világgazdaságnak szükségesnek nevezte a béremeléseket a humántőke megtartása érdekében. Azt is hozzátette, hogy az ország fenntartható gazdasági fejlődésének feltétele a képzett munkaerő megfelelő bérezése.
A magyarországi bérfeszültségek egyre súlyosbodó tüneteit erősíti, hogy az elmúlt időszakban a Magyar Köztisztviselők, Közalkalmazottak és Közszolgálati Dolgozók Szakszervezete, a Környezetvédelmi és Vízügyi Országos Szakszervezete, illetve a mentődolgozók is a magasabb bérek érdekében emelték fel szavukat.
És hogy mi a kormány válasza mindezekre?
Orbán Viktorék következetesen elutasítják a bérunió kérdését. Legutóbb a miniszterelnök csak annyit tudott kinyögni Vona Gábor parlamenti felszólalására, hogy „bérunióval magyar ember többet egy fillérrel sem keresett”, és inkább a magyar kormány intézkedéseire kell támaszkodni. Az egy cseppet sem zavarta Orbánt, hogy a bérunió még nem valósult meg, illetve pont annak a vitáját, a lehetőségét utasítja el, mert szerinte Magyarországon minden rendben van, és nőnek a bérek.
Az előbb említett elvándorlási adatok azonban ennek pont az ellenkezőjét bizonyítják. És ha a bérszínvonal alacsony marad, ha nem történik felzárkózás Nyugat-Európához, akkor még többen indulnak majd útnak, míg végül kiürül az ország. Nem marad semmi más, csak néhány kiskirály magánbirtoka, rozsdásodó kerítéssel körbekerítve, miközben Nyugat-Európában majd magyar péknél vásárolhatunk, magyar pincér hozza ki a kávénkat, magyar orvoshoz mehetünk, ha betegek vagyunk, aztán néhány évtized, és csak emléke marad annak, hogy a nagyszülők még tudtak magyarul.