Az orbánizmus egyre távolabb sodor a polgári Magyarországtól

Az egyre arrogánsabb hatalom a saját bukásának letéteményese. Interjú.

Brüsszelt kell megállítani, Orbán Viktort, vagy mindkettőt?

Attól függ, kinek a nézőpontjából szemléljük, illetve kinek mit szimbolizál Brüsszel, ki hogyan értékeli a kormány általános politikáját. Ha a többségi véleményeket vesszük alapul, kijelenthetjük, hogy a hagyományos értelemben vett jobboldali, illetve baloldali szavazók nem akarnak kvótarendszert, tehát ebben az értelemben inkább a magyar kormány álláspontját osztják. Az intézményes Európához való viszonynak azonban csupán egy – igaz, nem elhanyagolható – eleme a kötelező elosztási kvóták kérdése.

Az Orbán-rendszer retorikája, hatalomgyakorlási felfogása egyre inkább EU- és Nyugatellenes. Ezt pedig rendre igyekszik igazolni az unió egyébként szembetűnő agóniájával, működési problémáival.

A helyzet egyelőre nem fenyeget paradigmaváltással hazánk uniós elkötelezettségét tekintve, ám kétségtelenül rontja Magyarország nemzetközi megítélését, gyengíti érdekérvényesítő képességét. Különösen a szimbolikus kérdésekben való viták ártalmasak, mint például a CEU-ügy és a civil átláthatósági törvény. Ezek megvívása érdemben nem befolyásolja az ország helyzetét, ugyanakkor kevesebb „muníció” marad a valóban fontos kérdések befolyásolására, hiszen értékkonfliktusokban elidegenítjük potenciális szövetségeseinket, miközben pragmatikus együttműködésben volnánk érdekeltek.

Az orbánizmust meg kell állítani, mert egyre távolabb sodor minket a polgári Magyarország eszményétől – reális jövőkép helyett utópiává zsugorítva azt. Ezt ma már a jobboldali érzelmű, józan gondolkodású, kritikus értelmiség is belátja.

Az ellenségképzés mondhatni kötelező felhajtóerő a politikában. Így lett Soros Györgyből a Magyarországot fenyegető Szauron, Mészáros Lőrincből pedig az országot felfaló Orbán Viktor kisgömböce. Az nyeri a választást, aki rettenetesebb fenyegetéssel ijeszti meg a magyar választókat?

A szükségleteink hierarchiájában alapvető pozíciót foglal el a biztonság igénye. A pszichológia tudománya is visszaigazolja, hogy az emberi tudat érzékenyebben reagál a fenyegetettség érzésére, mint a legtöbb pozitív vagy kvázi-semleges üzenetre. Ez különösképpen igaz egy történetileg többszörösen traumatizált társadalomra, amelyik hozzászokott, hogy ami „kívülről” érkezik, az legtöbbször a szabadságát, az életmódját, de akár az egzisztenciáját is fenyegetheti. Az sem újdonság, hogy a válságmenedzselő, országvédő, „szabadságharcos” imázzsal rendelkező kormányok mögé a választók besorolnak. Főként akkor, ha ez a kormányzat képes egy virtuális válságkormányzást folytatni, ahol az életszínvonal, az egyre sürgetőbb ágazati reformok – úgy, mint az egészségügy, az oktatás –, a korrupció és az elvándorlás problémája helyett Soros és a migránsok válnak a közéleti diskurzusok meghatározó elemeivé.

Ez azonban veszélyes gyakorlat, hiszen egyrészt rombolja a politikai kultúrát, ellehetetleníti a valódi, racionális közéleti vitákat, és a figyelem fókuszát elvonja a lényegről, vagyis arról, hogy mennyire versenyképes, mennyire élhető, mennyire igazságos országban élünk.

A választást csupán a választópolgárok félelmeire alapozva nem lehet megnyerni, mégis a jelenlegi helyzetben elmondható, hogy a Fidesz-KDNP legfőbb célját, 2-2,5 milliós szavazótáborának egyben tartását ennek az üzenetnek a sulykolásával, és az ezt közvetítő propaganda-gépezetével látja biztosíthatónak.

Mit mondanak a közvélemény-kutatások, mi érdekli, mitől tartanak leginkább a magyarok?

Legutóbbi, májusi mérésünk is jól mutatja, miként keverednek a választók tudatában, és ennek megfelelően miként jelennek meg a társadalom „problématérképén” a hétköznapi tapasztalatok, illetve a médiából nyert információkból táplálkozó percepciók. A kutatás során a megkérdezettek legnagyobb arányban az egészségügyi és szociális ellátás helyzetét, a bevándorlási válság és terrorveszély kezelését említették, mint leginkább megoldásra váró problémákat, de hangsúlyosnak bizonyult még a korrupció, a munkanélküliség, a jövedelmi helyzet és az oktatási rendszer állapota is.

Ezeket a problémákat, választói igényeket csak ideig-óráig lehet ütni a Soros-kártyával, vagy besöpörni a migráció „varázsszőnyege” alá.

Ezzel természetesen nem azt állítom, hogy a migrációs válság és a terrorfenyegetettség ne jelentene valós veszélyt, kihívást. Csupán azt, hogy egy felelős kormánynak kommunikációs kormányzás, külső és belső ellenségképek keresése helyett inkább kormányoznia kellene, hogy a nemzetközi összevetésekben, versenyképességi rangsorokban, PISA-méréseken és jövedelmi térképen ne a leszakadók közé tartozzunk, hanem végre felzárkózó pályára álljon az ország. Vagyis csökkenjen a szegénység, a fiatalok és a képzett munkaerő kivándorlása.

A Jobbik egyértelműen a bérunió megvalósításának célját tette kampánya zászlóshajójává. Bár a kezdeményezést eddig többnyire elhallgatás övezte, a bérfeszültségek problémája egész Európában téma. Lehet-e ellensúlyozni az európai bérekről szóló vitával a migráció és a kvóták kérdéskörét?

Ha a téma fontosságából indulunk ki, akkor mondhatjuk, hogy méltán tarthat igényt a közérdeklődésre a bérunió néven ismertté vált kezdeményezés, hiszen elsősorban azzal a céllal csatlakoztunk az Európai Unióhoz, hogy Magyarország módosabb, polgárosodottabb ország legyen. Ezt azonban akadályozza az a fajta gazdasági feszültség, ami Kelet és Nyugat, bizonyos mértékig Észak és Dél között indukálódik, illetve ami olcsó – adott esetben elszívható – munkaerőt, és tőkeerős, valódi versenyt támasztó nemzetgazdasági szereplők nélküli felvevőpiacot lát Kelet-Közép-Európa államaiban. Persze joggal felvethető ilyenkor, hogy az egyes tagállamok átlagos bérszínvonala, a vásárlóerő-paritáson számolt jövedelemszintek közelítése nehezen elképzelhető a gazdasági teljesítmény, a termelékenység közelítése nélkül, és hogy a területi különbségeket országon belül is mérsékelni kellene.

Ugyanakkor az „egyenlő munkáért egyenlő bért” elvének alapértékek közé foglalása véleményem szerint egy olyan alapvetés, amit a gazdasági felzárkózást, szociális kohéziót is zászlajára tűző európai közös piac és intézményes politikai struktúra nem hagyhat figyelmen kívül, amennyiben az integráció tartós fennmaradásában érdekelt.

Ez a nettó befizető országoknak is érdeke, hiszen – miként Günter Öttinger német EU-biztos is rávilágított – ők is haszonélvezői, nettó kedvezményezettjei az unió strukturális és kohéziós fejlesztési politikájának. Ami a tematizáció kérdését illeti, a kormánypárti média elhallgatási kísérlete, ferdítései miatt a bérunió üzenetének továbbadása, kibontása jóval nehezebb feladat, mint a migráció és a kvóták kérdésének napirenden tartása. Ugyanakkor érdemes kiemelni, hogy a Jobbik kezdeményezésének megítélése méréseink szerint az összes választói csoportban – így a kormánypártok szavazóinak körében is – rendkívül népszerűnek bizonyult.

A kormány abban érdekelt, hogy a számára fontos kérdésekkel, vitákkal tematizálja a választók figyelmét. Ebben eddig nem is vallott kudarcot, és ehhez nagyban hozzájárult az agresszíven terjeszkedő médiabirodalma, miközben az ellenzéki sajtó nem egységes, illetve nem is igazán párthoz, vagy pártokhoz köthető. Sajtóbirodalom nélkül van egyáltalán esélye bármelyik ellenzéki pártnak, hogy a maga számára kedvező irányba terelje a közbeszédet, ellopva a show-t a kormánytól?

A mediatizált tömegdemokráciák korát éljük, így a médiaerőtér megléte kulcsfontosságú tényező, ugyanakkor a nyilvánosságnak vannak alternatív csatornái is – külön érdemes kiemelni az online tartalmakat, közösségi médiafelületeket, illetve a politikai marketing hagyományos eszközeit, így a mostanában sokat emlegetett óriásplakát-kampányt is. A tematizáció szempontjából sokat számít a nagy elérést produkáló, véleményformáló médiumok tevékenysége, pártpolitikai befolyásoltsága, ugyanakkor egy aktuális, közérthető, a társadalmat megmozgató, véleményalkotásra és artikulálásra késztető problémafelvetés, kezdeményezés – mint amilyen az olimpiaellenes aláírásgyűjtés is volt – a kormányzati médiatúlsúly ellenére – bármennyire is olajozottan működik – képes megakasztani a propagandagépezet fogaskerekeit, utat nyitva az alternatív véleményeknek. A fő kérdés a narratívagyártás, vagyis az, mely szereplők rendelkeznek egy kiforrott, koherens valóságértelmezéssel, ehhez milyen eseményeket, személyeket, jelenségeket társítanak, képesek-e mintát, tudati paneleket adni a választóiknak, esetleg egyfajta mítoszrendszert alkotni, amibe minden újabb fejlemény beilleszthető, akár történeti visszatekintésben is igazolható. Ehhez nélkülözhetetlen a választók közvetlen elérése, meggyőzése.

Ami az ország számára ugyan felettébb káros, az ellenzék számára mégis politikai értelemben reménykeltő lehet, hogy egyre inkább úgy tűnik, a jelenlegi kormány prominens szereplői kezdenek elszakadni a társadalmi valóságtól, egyre kevésbé mutatnak egyeztetési szándékot az ellenzékkel, a civil szférával, a szakmai és hivatásrendi szervezetekkel. Egyre jobban elhiszik a saját propagandájukat. Egy gondolatilag meddővé vált, a társadalmi visszacsatolásokra igényt nem tartó, adaptivitási és önkorrekciós képességében meggyengült, a valós társadalmi folyamatoktól elrugaszkodott, a közérdek helyett magánérdekeket középpontba helyező, egyre arrogánsabb hatalom a saját bukásának letéteményese.