Hogy ez a felfújt lufi mikor pukkad ki, még nem látszik. Macron egyelőre fürdik a gondosan előkészített és megtervezett imázsát megtapsoló népszerűségben. Magabiztosság és elszántság látszik rajta. Rögtön a szoknyájához rohant és kebelbarátja lett Angela Merkel német kancellárnak. Bájosan és melegen üdvözölte a másik népszerű politikai celebet, a közösségi médiát mesterien használó Justin Trudeau kanadai miniszterelnököt. Satuba merte fogni Donald Trump amerikai elnök kezét, majd nem volt rest Vlagyimir Putyin mellett állva kiosztani az állítólagos orosz propagandagépezetet.
Macron az ügyeletes jó fiú. Méretre szabott drága öltönyében, gondosan rövidre nyírt sérójával, teli fogsoros mosolyával ő szimbolizálja most a liberális Nyugat megmentő szuperhősét. Pedig valójában nem mond semmi újat leharcolt elődjei vagy a brüsszeli elefántcsonttoronyban észtosztó, régi motoros kollégáihoz képest.
Macron ugyanazt a politikát testesíti meg – csak újracsomagolva -, mint azok az európai politikusok, akik nem tudtak, és most sem tudnak szembenézni, illetve megoldást nyújtani Európa legégetőbb problémáira.
A francia elnökválasztás második fordulója előtti vitában a Nemzeti Front jelöltje, Marine Le Pen arra figyelmeztetett, hogy ha Macron nyerne, akkor Angela Merkel meghosszabbított kezeként irányítaná Franciaországot, kiszolgáltatva azt a globalizmusnak, a bevándorlásnak és a nagytőkések akaratának. Le Pen azt a frappáns kijelentést tette, hogy az ország vezetője így is, úgy is nő lesz. Vagy Ő, „vagy Merkel asszony lesz az, ez az igazság”. És valóban így is lett.
Macron a merkeli kottából játszik, a régi nótát fújja: szolidaritásról, meg demokráciáról papol (mondjuk utóbbi esetében nem ártana tükörbe nézni és elgondolkodni a francia választási rendszer torzító korlátairól), együttműködésre hívja fel a figyelmet, egy „védelmező Európa” és a konszolidáció szükségességét sürgeti, hogy aztán a kontinenst át lehessen vezetni „a globalizáció következő szakaszába”. A szokásos sallangok, amelyeket nem egyszer hallhattunk már más, a valóságtól elrugaszkodott politikusok szájából.
Macronnak nincs valós programja, csak marketingje. Nincs megoldási javaslata a migrációra, azon kívül, amit a liberális elit folyamatosan mantráz, vagyis az uniós tagállamok egyenlő arányban vállaljanak kötelezettséget a bevándorlók befogadására. Ez egyrészt kivitelezhetetlen, másrészt elfogadhatatlan, és nem állítja meg azt a népvándorlási folyamatot, amelynek köszönhetően az elkövetkezendő években százezrek, de akár milliók is Európába indulhatnak a világ elmaradottabb, de népességbumm elé néző részeiről a jobb élet reményében. Macront azonban nem ez érdekli, hanem sokkal inkább Kelet-Európa ostorozásával és megbüntetésével van elfoglalva.
A francia titán legnagyobb problémája nem az, hogy Európa nem tud mit kezdeni a már határain belül összetömörülő migránstömegekkel, nem az, hogy az integráció Franciaországban és a befogadó nyugat-európai országokban is megbukott, hanem a kelet-európai munkavállalók visszaszorítása. Nagyon úgy tűnik, hogy Macron hátrébb sorolja a kelet-európaiakat, még a bevándorlókhoz képest is. Egy lapinterjúban kijelentette, hogy a brit uniós tagság megszüntetése, a Brexit is annak köszönhető, hogy „a kelet-európai munkások elvették a brit állásokat”. Éppen ezért szerinte fontos a szociális dömping visszaszorítása Franciaországban. Bár a kelet-európai országok vezetőinek célozta mondanivalóját, de lényegében az egész régiót megsértette, amikor pénznyelőként állította be Európa keleti felét, és úgy fogalmazott: „Európa nem szupermarket, hanem sorsközösség.”
Ezzel mintha azt mondta volna, hogy Kelet-Európa csak kolonc az Európai Unió számára. Egy kéregető koldus, aki élősködik a kontinens testén.
De az új fiú a porcelánboltban tekintettel lehetne arra, hogy ha nincs Kelet-Európa, akkor Nyugat-Európát már elsöpörte volna a migránsáradat. Nem beszélve arról, hogy a kelet-európai tagállamok nem ingyenélő tagjai az Uniónak.
Ugyanakkor érdemes lenne azt is megvizsgálni, mit lehetne tenni annak érdekében, hogy eltűnjenek Európában a bérkülönbségek, amelyek a Nyugat felé űzik a kelet-európai munkavállalókat. Merthogy az Unió idáig semmit nem tett azért, hogy minden tagország számára egyenlő feltételeket biztosítson.
Az ujjal mutogatás, a vádaskodás, a pökhendi letorkolás és megbélyegzés nem vezet megoldáshoz, csak az ellentéteket mélyíti nyugat és kelet között.
Ennek ellenpéldája volt az a történelmi tett, amikor márciusban Budapesten útjára indult nyolc kelet-közép-európai ország képviselőinek összefogásával a béruniót célzó polgári kezdeményezés, amely azt szeretné elérni, hogy megszüntessék az unióban a béregyenlőtlenségeket, megakadályozva ezzel a munkaerő elvándorlását a régióból. Májusban az Európai Bizottság zöld utat adott az aláírásgyűjtésnek a kezdeményezés támogatására. Ha összegyűlik az egymillió aláírás, és a Bizottság, illetve az Európai Parlament elég kerül a téma, akkor ott lesz a lehetőség, hogy Nyugat-Európa a kezdeményezés mellé álljon. Ott lesz az alkalom Macron számára is, hogy a politikai pozőrködés helyett bizonyítsa: valóban hisz a sorsközösségben, és érdekelt egy igazságosabb Uniót létrehozásában.