2017. 07. 16. 11:59

„De amíg él, el nem felejti, hogy a múltat ki nem tépheti szívéből…”

Kissé rendhagyó bevezetésként egy kis tájékoztatás azok felé, akik csak kapkodják a fejüket, hogy hogyhogy működhet pár napig két Edda az országban (sehogy!), illetve, hogy mi is az a Zártosztály, és mi köze Pataky Attilához... A bulvármédia késő tavasszal telekürtölte az országot, hogy mekkora botrány van, Pataky és Slamovits nélküli Bakancsos Edda koncertek szerveződnek. Jó szokásukhoz híven természetesen túltolták a biciklit, mert szó sem volt ilyenről. A sztori marha egyszerű: még 2013-ban, egy felkérést követően összeállt pár zenész – Mirkovics Gábor, Csillag Endre, és Donászy Tibor –, akik az Edda ötös és hatos lemezének dalait szerezték, vagy azokat feljátszották, illetve akkoriban előadták, és mivel Attis és Gömöry Zsolt nem vállalták a fellépést, ezért Sipos Péter énekessel a fronton, és Lázár Zsigmonddal a billentyűknél – a Gyere őrült nóta alapján Zártosztály néven – adtak egy bulit. Ez olyannyira jól sikerült, hogy azóta is, évente egyszer-kétszer újra színpadra állnak. Az újítás a dologban annyi, hogy 2015-ben néhány szám erejéig már Barta Alfonz billentyűs, illetve tavaly nyáron egy rövid blokkban Zselencz László basszusgitáros is csatlakozott hozzájuk. Mivel mindkét koncert újfent kedvező fogadtatásra talált, idén még tovább gondolták a történetet, és még plusz négy egykori Edda tagot kerestek meg. Attis és Göme ismételt meghívása az időhiány miatt lehetetlen küldetés volt (elég ránézni az Edda koncertnaptárára, köszönik szépen, nagyon jól vannak), Slamó pedig már hosszabb ideje külföldön tartózkodik, jelenleg nem aktív zenész, ezért nem társult a csapathoz. Így jött tehát létre a július 13-ai Zártosztály és a Bakancsos Edda dalokkal fellépett alkalmi formáció koncertje Miskolcon, rá két napra pedig a Barba Negra Trackben megrendezett buli. Mi az Acélvárosban megtartott rendezvényen jártunk.

Az érdeklődésre nem lehetett panasz, szinte kidagadt az Ady Endre Művelődési Ház oldala, azaz full teltház várta a muzsikusokat. A szervezők a termet, a széksorokat félig elbontva, részben küzdőteresre változtatták, így mindenki a számára legmegfelelőbb módon elhelyezkedve várhatta a kezdést.

A zenészek egy nagyon rövid intrót követően, mindenféle felesleges felhajtást mellőzve sétáltak színpadra, és azonnal rá is tapostak a képzeletbeli gázpedálra, de számomra kb. az első három-négy számig volt valami furcsa az előadásban. Egy icipici bizonytalanságot vagy nem is tudom mit éreztem, amit vagy a brutál energikus bekezdés (Éhes asszony, Megfulladok, Velem kiáltsatok) vagy a világot jelentő deszkák felett tetőző irtó kellemetlen meleg, netán a felfokozott várakozás generálta feszültség okozott, de utána (képletesen) megtört a jég, és egy felszabadult örömünnepé vált az esemény.

A művész urak nem bíztak semmit a véletlenre, az első felvonásban a Gyémánt-lemezes korszak szerzeményei kerültek terítékre, így értelemszerűen a basszusgitárt Mirkovics Gábor akasztotta a nyakába, a dobok mögé Hirleman Bertalan ült, a billentyűs hangszereket pedig Lázár Zsigmond vette kezelésbe. Az időutazás tehát sikeresen elkezdődött, majd később – hatalmas ovációt kiváltva ezzel – Fortuna László vette át a dobütőket, Zselencz László váltott a négyhúros poszton, és színpadra lépett a Floridából hazautazott, 60. születésnapját itthon (is) megünneplő Barta Alfonz. Ezáltal a folytatásban az első három album dalai, a Bakancsos Edda által megismert nóták felelevenítésére került sor. A két formáció között Csillag Endre gitáros, valamint frontemberként Sipos Péter volt a kapocs.

A program utolsó harmadát nyitó Elhagyom a várost előadásához a még korábbi éra tagjai álltak össze: Darázs István énekes, Róna György basszusgitáros, és Csapó György dobos társult be Talfi és Csuka mellé, és természetesen egy hatalmas közös éneklésbe torkollott a méltán híressé vált blues nóta megidézése.

Az előtte elővett Érzés-nél, bevallom férfiasan, jó néhány könnycseppet elmorzsoltam, annyira beütött a dal, de a „mostohagyerek” harmadik albumról az Óh, azok az éjszakák is elhangzott. A másik katartikus pillanat számomra – és hatalmas piros pont, hogy a műsor legutolsó blokkjába beszerkesztették – a Keselyű előadása volt. Mindig is hatalmas kedvencem volt ez az akkori Edda egyik – mind megszólalásában, mind mondanivalójában – legzordabb száma, minden elismerésem érte!

Persze volt Éjjel érkezem, Változó idők, Gyere őrült, Ünnep, A torony, Kínoz egy ének, Álom, Álmodtam egy világot, és A hűtlen is… hadd ne soroljam fel a komplett setlistet, elérhető a neten. Előzetesen 22 dalt ígértek, és mindet megkaptuk.

Az est folyamán egyértelműen lejött a színpadról a zenészek egymás iránt érzett megbecsülése, az esemény különlegességéből adódó kiemelt figyelem, de a felhőtlen jókedv is, valamint az a zenei alázat, ami manapság már egyre több énekesnél, muzsikusnál sajnos hiánycikk. A több mint kétórás előadásban akadt ugyan néha egy-egy minimális megbicsaklás, becsúszott egy-két apró technikai malőr, de ezek semmit nem rontottak az összhatáson. A régi dalok, és az azokat interpretálók mindent vittek. Az ikonokká érett „öregeket” jó volt nézni, ahogy görcs nélkül, teljesen feloldódva – jólesően fürödve a megérdemelt figyelemben és sikerben – újra együtt játszanak, pedig az ős-tagság többségénél egészségügyi problémák nehezítették a fellépést, ezért is adtak elő csak egyetlen számot.

Talfi és Zsöci magabiztosan és rettentő feelingesen hozta a legendás témákat, mindkettőjük annyira beletette anno a saját stílusát a dalokba, hogy valóban velük volt az igazi újra átélni a jóval több mint három évtizedes emlékeket. Ők önálló énekesi szerepkörben is bemutatkoztak, hibátlan teljesítményt nyújtva.

Tüsi is varázsolt rendesen, sokaknak szerintem most eshetett le, hogy mekkora formában van. De ő a mai napig is vagy három-négy formációban tolja, tehát aktív zenészként dobolta végig a teljes repertoár kétharmadát, mindemellett – fejmikrofonnal felszerelkezve – a vokálokból is alaposan kivette a részét.

A Mobilmániás elfoglaltságai miatt a bulikat nem vállaló Donászy Tibor posztján játszó – jelenleg a nemzetközi tagságú Sainted Sinners-ben doboló – Hirleman Berci és a Zártosztály megalakulása óta a billentyűs hangszerekkel zsonglőrködő Lázár Zsiga nagyjából a program harmadában volt színpadon, de húzós, illetve hangulatos játékukkal sokat hozzátettek a hallottakhoz.

Zserbó újfent bebizonyította, hogy a színpadon van igazán elemében, hihetetlen ahogy több stílust is felmutató basszusozásával – de már megjelenésével is – hozza a tipikus rocksztár fazont, tanítani lehetne.

Sipi egyszerűen hengerelt. Nagyon jól állnak neki az Edda dalok, tökéletes választás volt a megalakuláskor. Felkészülten, ezáltal teljesen felnőve a feladathoz tette a dolgát. A Patakyt hangilag már-már teljesen megidéző éneklésébe hála Istennek azért önmagát is jócskán beletette, olyannyira, hogy néhány átkötő szövegnél, felkonfnál a „mirigyes” énje is előjött, sokszor okozva ezzel derültséget. Ami még rendkívül szimpatikus volt, az a többiek felé irányult – tiszta szívből jövő – tiszteletadása és szerénysége, valószínű, hogy az ő számára is egy életre szóló élmény lehetett ilyen kaliberű és múltú zenészek körében játszani.

És a főorvos úr… Csukára mondták már, hogy vadállat, meg, hogy ufó, én nem is tudom milyen jelzőket lehetne még ráaggatni, az biztos, hogy szenzációs, ahogy gitározik. Abszolút nem túlzás, hogy együtt él, együtt lélegzik a hangszerével, az előadott zene minden apró rezdülése kivetül rá és játékára, és teszi mindezt valami hihetetlen könnyedséggel és végig fülig érő szájjal. Az este folyamán is jó néhányszor úgy elsült a keze, hogy csak lestünk ki a fejünkből.

A ráadásban a Minden sarkon álltam már és a Kölyköd voltam érkezett, utóbbiban mindenki színpadon állt, de aztán annyira nem akart még hazamenni a kemény mag, hogy Zsöci vezetésével, Talfi orgona aláfestésével – kiegészülve Dudival, Tüsivel és Sipivel – még újra megszólalt az Álmodtam egy világot egy rövid részlete. Ez annyira spontán történt, hogy a nézősereg egy része már az utcán szívta a cigijét vagy a friss levegőt.
 
A buli után olvastam olyat, hogy a lojális miskolci közönség miatt könnyű dolga volt a zenekarnak a babérok learatásában, de szerintem meg pont, hogy nem. A teremben ugyanis jócskán voltak olyanok, akik a klasszikus Eddán nőttek fel, sokat jártak anno a Művek koncertjeire, így egy picit Csukának, de legfőképpen Sipinek „bizonyítani” kellett a hazai pályás – középkorú, és a még idősebb – kritikus tekintetek, fülek előtt. A villanegyed azonnal vette a lapot, de a küzdőtéren tombolók mellett a hátrébb állók, és a széksorokban ülők is elégedetten bólogattak, a koncert végén pedig az egész terem egy emberként, vastapssal nyilvánította ki véleményét a produkció iránt. Ezt hívják bombasikernek, nem?

 

Az biztos, hogy kivételes eseménynek voltunk tanúi, nem túlzás, hogy rocktörténeti pillanatokat élhettünk át. Bízom benne, hogy lesz még ilyenben részünk – mert ugye nem volt A játék véget ér. Ha mégsem, én biztos, ami biztos alapon jó mélyen elraktároztam az ezen az estén hallottakat, látottakat, mert valóban nagybetűs Élmény volt! Köszönet érte az összes résztvevőnek!

A koncertet követően egy bő órás dedikálásra, közös fotózkodásra is volt lehetőség, így valóban semmi hiányérzet nem maradhatott a rajongókban. És a végére egy jó hír: az eddig csak tervként felvázolt lehetőség biztossá vált, DVD készül a két buli anyagából!

fotók: Szűcs Árpád