2017. 07. 19. 19:57

Megváltoztatni a világot: nem fantazmagória, hanem kötelesség

Korábban már írtam, miért baj, ha valaki folyamatosan saját önbizalomhiányának és sikertelenségeinek önkéntes foglya. Ma egy ettől nem túl távoli fejtegetéssel viszem tovább a lélek, és ezáltal az ember lehetőségeinek mániákus öncsonkításával foglalkozó eszmefuttatást.

Ahogy a kishitű, sikertelen és következésképpen irigy emberek közösségében halálos bűnnek számít, ha valaki tehetsége, szorgalma vagy bármilyen egyéb tulajdonsága révén kiemelkedik az átlagból, úgy az ilyen társaságok azt is képtelenek ellenérzések nélkül kezelni, ha valaki jobbá akarja tenni a világot.

Az energiavámpírok számára ugyanis nincs rosszabb, mint az általános életkörülmények javulása, mert az ő természetes közegük a válság, a konvenciók fellazulása, az anarchia.

Ez megy igazán a "dögöljön meg a szomszéd tehene is" mentalitáshoz, hiszen egy általános krach alatt, aki addig törekedett, teljesített és el is ért valamit az életben, ugyanott találhatja magát, ahol az, akinek csak siránkozásra és másra mutogatásra tellett erejéből - a lejtő alján.

Az utóbbi kategóriába tartozók számára nincs kéjesebb öröm, min amikor meglátják az általuk mindig a halálba szidott, vagyonáért irigyelt vállalkozót, amint ugyanolyan moslék macskakaját kénytelen hónap végén a CBA-s kosárba csúsztatni, amilyenre nekik eddig épphogy futotta.

Esetleg amikor kaján vigyorral, a függöny mögül leskelődve nevethet a nyugatra induló gyermekét búcsúztató szomszéd fájdalmán és könnyein.

Vagy amikor a szakmája miatt általuk megvetett értelmiségi ugyanabba a kontár gyorsfodrászatba kénytelen becsoszogni, mint ők, mert ott fele annyiért megtépik az embert, mint egy normális helyen.

De akkor ér csak fülig a szájuk igazán, ha meglátják a gyűlölt felettesüket másodállásért kuncsorogni valahol - abból lesz csak a legszaftosabb pletyka a kocsmában!

A romlás az ilyen figurák általános lételeme, a társadalmi szövet felbomlás pedig a megdicsőülésük. Nem véletlenül érezte magát száz esztendővel ezelőtt olyan vígan épp ez a söpredék, amíg a haza valamire való fiai a harctereken ontották vérüket egy minden addiginál öldöklőbb háborúban, hogy a vereség után még tovább lökjék az országot a pusztulás felé vörösre mázolt pünkösdi királyságukkal.

Most ugyanez a réteg tapsol a kormány minden szürreális intézkedéséhez, ami napról napra, óráról órára bontja le az igényesség, az erkölcs, a szellem és az emberi-társadalmi tartás és tudatosság utolsó bástyáját: a középosztályt és annak örökségét. És ők azok, akiket morzsákkal és filléres adományokkal is le lehet kenyerezni, hiszen sosem tudtak annyit saját erőből összekaparni, hogy ne tegyék le lojalitásuk minden morzsáját az első kézbe, ami előtte megdobja őket némi alamizsnával.

Az emberek egy része naiv csodálkozással teszi föl a kérdést az ilyen, különféle fórumokat és a közösségi médiát makacs döglegyekként ellepő, önkéntes pártkatonáknak: hogyhogy nem látjátok, hogy romlásba viszitek az országot; hogy nem tűnik föl, hogy egy olyan garnitúrát tartotok hatalomban, ami minden fejlődés és gyarapodás örökös gátja?

A válasz sajnos egyszerű - nekik nem is érdekük, hogy Magyarország elmozduljon a holtpontról.

Ha újra lehetőségek nyílnának az emberek előtt a hazájukban való boldogulásra, ha nem kéne Londonig szaladni egy emberibb, szebb jövő reményében, akkor ezek az emberek megint kénytelenek lennének megélni saját kudarcaik traumáját.

Hiszen a lehetőségekkel csak a náluk érdemesebbek és igyekvőbbek tudnának élni. Ők továbbra sem.

Gondoljuk el azt a megrázkódtatást, amikor a szomszédasszony "léhűtő hülyegyereke" hazatér nyugatról, és nem a segélyen áll neki élősködni, vagy utcaseprőnek megy, hanem rendes karriert építhet a szakmájában.

Vagy amikor a "felkapaszkodott" értelmiségi egy megbecsült és megfizetett tanári állásba mehet vissza.

Esetleg amikor egy átképzés után a "tökkelütött" kisfőnök középvezető lesz egy új magyar mezőgazdasági, vagy ipari üzemben.

Hát, még amikor az "ügyeskedő" kereskedő olyan új vállalkozást indít be, ami értelmes és jólfizetett munkát ad a fél városnak!

Ezek mind-mind méretes sókristályok a fényre kirángatott lelki-szellemi meztelen csigák testén. Hogy akarnának ők újra lekerülni az érdemek rangsorában az utolsó előtti, vagy éppen utolsó helyre, mikor szégyenük most olyan szépen beleolvad a tömegbe, sőt, talán még erénynek is tetszik!?

Ez ellen a jelenség ellen csak egy módon védekezhet a társadalom építő fele: ha nem engedünk a fásultságnak, nem engedjük, hogy ránk ragadjon ez a bűnös hozzáállás, ami szerint ha az ember egy igazságos, biztonságos, szabad és élhető Magyarországot szeretne, ahol nem fulladunk bele a fertőbe, akkor egy menthetetlen fantaszta, hiszen ilyen sohasem volt és nem is lehet!

Igenis lehet, de arra hiába várunk, hogy ők tegyenek érte.

Ezért nekünk muszáj küzdeni, ha kell nagyszabású, heroikus gesztusokkal, ha kell kis tettekkel, mert a gondolkodó, valóban erkölcsös és elvhű ember számára ez a kötelesség, ezt parancsolja a józan ész és a lelkiismeret.

A sikertelenség Stockholm-szindrómája - Egyéni, vagy kollektív béklyó?

Mindannyian ismerjük a saját kudarcaitól megkeseredett ember típusát a családunkból, a baráti körünkből, vagy legrosszabb esetben a tükörből. Alapvetően senki sem születik mindent fitymáló, a negatívumot tintahalként spriccelő, másokra mindenért irigy zsémbes zsáknak, de nagyon sokan teszünk érte, hogy legalább életünk egyes fázisaiban magunk is ilyenekké váljunk.