- Azt javaslom, először talán kezdjük azzal, hogy hogyan is állt össze a Szfinx!
- A nyolcvanas években működött Debrecenben egy IPK (Ifjúság Politikai Klub) nevű hely, ahová beengedték a rockzenét, vagyis ez tekinthető a bölcsőnek. Vince Béla, a későbbi rocksuli igazgatója volt a vezetője, aki támogatta az amatőr zenekarokat, fellépési lehetőséget is biztosított nekik. Minden pénteken vagy szombaton volt ott buli, amelyeken olyan bandákkal lehetett találkozni, mint például a Vörös Kakas, ami a Tankcsapda egyik elődzenekara volt. Ők a blues műfajban voltak nagy spílerek. Vagy ott volt a Rockverzió, ahonnan a majdani Szfinx ritmusszekciója – Monok Tamás basszusgitáros, és Volosinovszki ’Cini’ János – jött, valamint a Múzeum nevű csapat, ahonnan pedig Sándor ’Günter’ János, és Ecsedi ’USA’ János, a két gitáros érkezett. Ők a rock/metal stílus két húzózenekarának számítottak. Már akkoriban is nagyon komolyan zenéltek, Judas Priestet, Thin Lizzyt is játszottak, tehát feldolgozásban is olyan csapatokat választottak, ahol minőségi muzsikálás folyt. Tulajdonképpen ezek az emberkék mindkét csapatból kilógtak, ezért idővel egyesítették erőiket. Azt, hogy kinek a fejéből pattant ki az ötlet, azt nem tudom, mert először nem én voltam az énekes. Az biztos, hogy közülük hárman is egy lakótelepen laktak, és szerintem elkezdték egymást masszírozni, hogy mi lenne, ha megint együtt játszanának, mert nekik már régebben is volt egy közös projektjük. A billentyűs – USA egyetemi évfolyamtársa –, Mucsi János lett (őt később Martinovics Ferenc váltotta), tehát mondhatjuk, hogy egy baráti társaság jött össze Szfinx néven.
Bogdándi István volt a csapat első énekese, mert én még katona voltam, ők meg már lépni akartak. De vele vagy nem voltak megelégedve, vagy más volt a koncepció, de emlékszem, hogy egyszer hazajöttem eltávra, és ott ült a szobámban Cini és USA, és megkérdezték, hogy mi lenne, ha újra Günterrel játszanék? Mert, mi annak idején közösen kezdtünk el zenélni… Azt válaszoltam, hogy rajtam nem múlik. De akkor még volt hat vagy nyolc hónapom hátra.
- A te belépésed után 1990-ben egy nem hivatalos, úgymond belső használatú demóval jelentkeztetek.
- Tulajdonképpen ez tekinthető az első szárnypróbálgatásnak. Ekkor voltunk először egy normális stúdióban, mert ezt megelőzően már csináltunk egy házi demót, amikor is egy kis négysávos magnóval kitelepült az egyik barátunk. Egy óvodának a termében vettünk fel néhány számot. (nevet) Az tehát még nem ez a minőség volt, mert semmiféle utómunkára nem volt lehetőség. A négy sáv nagyon kevés alternatívát adott, hiszen hattagú zenekar voltunk. Felvettük egyben a zenét sztereóban, tehát két sávra, és utána pedig egy-egy sávra az ének és a vokálok mentek, és kész! Annyi volt a keverés, hogy az ének és a zene arányát lehetett picit módosítani, javítani viszont semmin nem lehetett. De ez egy izgalmas dolog volt, kipróbáltuk, hogy milyen az, amikor nem koncerthelyzetben kell a dalokat eljátszani, hanem rögzítésre kerülnek.
Akkor még beengedtek fiatal rockzenekarokat a rádióba, így mi is „megmutathattuk” magunkat. Manapság már erre a legtöbb rádióban – főleg az országos sugárzású adókon – nincs lehetőség. Az, hogy bekopogtatsz x rádióhoz, hogy helló, lenne itt ez az új demónk, lejátszanátok? Az esélytelen! Maximum egy-két helyi adón rúghat labdába az ottani zenekar.
No, de térjünk vissza a mi kétszámos anyagunkhoz… Lejátszották ezt a Petőfi Rádióban, és ott ezt hallotta Enyedi Ernő, aki az E Stúdió tulajdonosa volt. Megállított minket a folyóson, és felajánlotta, hogy szívesen felvenne egy-két dalt velünk. Ez lett a Demo 1990 anyaga, amit a P.M.E. stúdióban rögzítettünk. Az őrült látomás mellett ezen kapott helyett A fiú túl gyorsan él című számunk, és ennek köszönhetjük, hogy Pesten is felkapták ránk a fejüket, mert bejutottunk a Petőfi Rádió egyik tehetségkutató műsorába.
Ez a kazetta még nem kapott hivatalos terjesztést, hanem koncertszervezőknek adogattuk, rádiók, újságok, fanzine-ok számára küldtünk belőle, kiadóknál házaltunk vele. Szó volt folytatásról is, de az – itt most hadd ne részletezzem, hogy milyen okok és ki miatt – nem jött létre. De ennek az anyagnak köszönhetően ismerkedtünk meg Pityivel (Cserháti István, ex-P.Mobil, P.Box billentyűs – a szerk.), aki aztán fő támogatója és menedzsere lett a zenekarnak. Ezután jött a híressé vált R’n’R Crew hatszámos anyagunk…
- Aminek – többek között – az az érdekessége, hogy négy magyar nyelvű szerzemény mellett két dal angolul szerepel rajta, amelyek fordítása az indexes Sixx (Varga Attila) nevéhez fűződik.
- Igen, akkor ő még Debrecenben élt. És mivel jó barátságban voltunk, őt kértük fel, hogy írjon már egy-két témát, amikor kiderült, hogy nem lett kész mindegyik dalhoz magyar szöveg, ezért kellene két angol is.
- Ez az anyag igen jó kritikákat kapott.
- Igen, a Hammerben például az Év demójaként emlegették, keretes írás jelent meg róla, szuperlatívuszokban beszéltek a zenekarról. Ez egy óriási lökést adott az ismertté válásunkhoz, hirtelen megnövekedtek a koncertfelkéréseink is, és ahová lehetett, el is mentünk. Kétkazettás magnóval sokszorosítottuk a demót, amik fénymásolt borítóval jelentek meg. Szerintem kb. olyan háromezer példány körül fogyott el belőle!
- A koncertrepertoárotok hogyan nézett ki ekkortájt?
- Mi már a kezdetektől egy nagyjából két órás programmal tudtunk színpadra állni. A saját dalaink mellett rengeteg feldolgozást is betanultunk. Cini, a dobosunk egyszer megszámolta ezeket, és száz feletti szám jött ki. Nyilván ezek között volt olyan, ami kapufa volt, mert vagy nem jött be a közönségnél, vagy nem állt az én hangomhoz, énekstílusomhoz közel, ezért nem játszottuk, de az éppen aktuális külföldi nótákat toltuk rendesen. Abban az időszakban a rockzene markánsan jelent volt az MTV-n, vagy a Sky Channel műsoraiban, így nem volt nehéz ezekkel rajongókat verbuválni.
- A saját dalaitokkal sem vallottatok szégyent, mert elég szép eredményeket értetek el különböző tehetségkutatókon, vetélkedőkön, egyéb megmérettetéseken is. Ezeket fel tudnánk eleveníteni?
- Természetesen. Ez egy igen mozgalmas időszak volt. Az 1990-es balatonboglári Pop Gála egy érdekes történet, mert úgy rendezték az egész fesztivált – vagy hogyan nevezzem, mert ténylegesen ez egy esztrádműsor volt –, hogy egy éppen aktuális sztárocska mellé választottak feltörekvő zenekarokat. Volt például Sárközi Anita, aztán vagy a Pa-dö-dö vagy az R-Go, erre már nem emlékszem, hogy ki után jöttünk… (nevet) Szóval volt ott vagy harminc ifjú titán, és mellettük a nagyok, és nem osztottak ki első, második, vagy harmadik helyet, hanem ezek helyett öt Rajt Díjat kaptak a legjobbak, mert azt mondták, hogy nem tudnak dönteni a sok csapat közül. Úgyhogy ezt kapta meg a Republic, a Perfect Name, az A.D. Stúdió, az Árkádok, és mi. Másnap meg indultunk Ausztriába, mert egy debreceni tehetségkutatón korábban egy osztrák fellépést nyertünk, ami az ottani, dorbirni rocksuliban volt. Egyébként ennek a mintájára alakult meg aztán Debrecenben, majd később Pesten és Cegléden is a magyar rocksuli. Emlékszem, hogy a döntő utáni éjszaka a Balaton partján aludtunk hálózsákokban, és mellettünk pár méterre ott kutyázott Slamó a No zenekarával, mert ők is szabad ég alatt éjszakáztak, pedig akkor már sztár kategóriába tartoztak. Akkoriban bőszen éltük a rock and rollt! (nevet)
Az 1991-es és ’92-es Tokaji Rocktábor pedig egyszerűen feledhetetlen. Oda az ország feltörekvő zenekarai lettek összetoborozva. Előzetesen demókat kellett küldeni, és ezek közül szelektálták ki, hogy milyen bandák vehetnek részt a táborban. Igen neves előadók voltak a tanárok, a teljesség igénye nélkül például Alapi István volt a gitártanár, Balázs Fecó a billentyűsökkel foglalkozott, az énekeseknek Pataky Attila és Takáts Tamás tartott előadást, úgyhogy elmondható, hogy az akkor spiccen lévő nagy együttesek képviselőitől hallhattunk szakmai képzést. Én a saját területemről tudok mesélni, ahol nem csak énektechnikai leckéket kaptunk, hanem a színpadi előadás, megjelenés témakörében is sok hasznos dolgot megtudhattunk. Demófelvételeket készíthettünk, valamint Tokaj főterén minden este koncertek zajlottak, a végén pedig volt egy gála, ahol kihirdették a győztes zenekarokat, megnevezték a legjobb zenészeket, akik mind díjakat kaptak. Itt az egyik óriási sztori az volt, hogy a Metallica akkor megjelenő fekete albumáról mi eljátszottuk ezen a gálán az Enter Sandman-t. A főtér körbe volt kerítve kétméteres táblákkal, mert ugye csak az jöhetett be a koncertre, akinek jegye volt. Kifelé viszont az egész város hallotta a zenét, és amikor elkezdtük a számot, csak azt láttuk, hogy a kordonok mindenhol bedőlnek, és özönlik be a nép a színpad elé, magyarul egybenyílt az egész város. A rendezők nem is tudtak ellene semmit csinálni. Hatalmas őrület volt!
- Fogadni mernék rá, hogy nem csak szakmáztatok a táborban…
- Persze! (nevet) Mivel Tokaj volt a helyszín, egész héten ment a bulizás. De közben természetesen aktív munka is folyt, eljárogattunk az előadásokra, ismerkedtünk, bandáztunk a többi zenekarral. Ilyen volt például a Sing Sing, akik előző évben megnyerték ezt a vetélkedőt, ott mutatták meg magukat nagyobb nyilvánosság előtt. Vagy a Szilánkok nevű csapat, ahol a Csányi testvérek játszottak, akik később megalapították a Black-Out-ot. Aztán a Panama, az Exit. Vagy a Hooligans-ék – még Ramses zenekarként –, de ők nem voltak bentlakók, mert szerencsiek lévén mindig hazajártak aludni. Nagyon jó műhelymunka folyt, értékes kapcsolatok születtek.
- A fentiekből kiderül, hogy a szakma kedvelt titeket – Tokajból is szinte az összes díjat ti hoztátok el –, a közönség azonban mennyire volt vevő az általatok játszott muzsikára?
- Ekkor még a közönségnél is maximálisan betalált a Szfinx, egyre többen jöttek a bulikra, sokat játszottunk. A Tankcsapdával is voltunk közös turnén, az is hozott egy pár rajongót, de ott inkább azt tapasztaltuk, hogy az ő közönségük egy kicsit másabb stílusban mozog. Ettől függetlenül a legtöbb helyen sikerült magunk mellé állítanunk őket. Nyilván voltak olyan radikális punk rajongók, akiknek nem tetszettünk, de nem ez volt a jellemző.
Az volt a szerencse, hogy a zenénkkel, ami ösztönösen jött belőlünk, pont beletaláltunk abba az érába, amikor ezek a kinti zenekarok mindenhol taroltak. Az úgynevezett hajbandák, hard rock csapatok akkor toppon voltak. Az előbb már említett különböző zenei csatornák ezekkel az együttesekkel voltak tele. Nekem egyébként még mindig a nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején működő zenekarok, az akkor megjelentetett lemezek a kedvenceim, az akkori zeneiség és hangulat az, amit a sajátomnak is tudhatok. Nekünk tehát nem kellett felvenni semmiféle pózt. A dalok, amiket megcsináltunk, nyilván magukon hordozták az akkori kor jelentősebb csapatainak hatásait, de tényleg ez jött belőlünk, nem kellett semmilyen hullámra felkapaszkodnunk, mert alapból annak a tetején voltunk. Aztán persze, amikor ez a zenei környezet megváltozott, akkor ez a hullám maga alá is temetett minket.
- Ne szaladjunk ennyire előre, hiszen 1993-ban még megjelent az első nagylemezetek a Vad játszma, ami hamisítatlan amerikai hard rockot tartalmazott, kimagasló minőségben. Meggyőző kiállással, professzionális produkciót adtatok elő. Hogy sikerült ezt ennyire rövid idő alatt ilyen szintre felhozni?
- Mindenki nagy elánnal, és alapos felkészültséggel érkezett a zenekarba, és az is sokat dobott az előadásunkon, hogy rajtam kívül még hárman énekeltek, nem is akárhogyan. Günter mellett Monok Tominak is nagyon jó hangja volt, és a billentyűsünk, Martinovics Fecó is énekelt. Úgyhogy a feldolgozásainkban az amerikai csapatokra jellemző vokálokat élőben is tudtuk prezentálni, kifejezetten jó minőségben. Brutálisan sokat próbáltunk, de ez kellett is, mert amikor már elindult úgy a zenekar, hogy nagyjából mindenki ebből tudott megélni, akkor volt úgy, hogy hetente négy-öt bulink is volt. Bármit el tudtunk játszani, olyan nótákat is, amiben két gitár volt, olyan dalokat is, amiben szinti volt. A Metallica-tól, Guns N’ Roses-tól kezdve a White Lion-ig, a Bon Jovi-ig.
- Apró közbevetésként, van egy kakukktojás az antológián hallható Vad játszma számai közt, egy friss szerzemény. Ez miért így jelent meg?
- Egyszerűen azért, mert Tomi akkor dobta át ezt az ötletet, amikor már a maszterelés is megvolt, hogy nem lehetne-e valahová besuvasztani ezt a részt. Hát, mondom, a legjobbkor… De nekem is nagyon megtetszett, a többiek is rábólintottak, és akkor úgy gondoltuk, hogy jó, legyen valami friss történet is ezen a lemezen.
- Ezen az albumon még a rock n’ roll életérzést kidomborító szövegek vannak túlsúlyban. Mennyire éltétek meg ezt a mindennapokban?
- Az utcán is a rojtos bőrdzseki, tépett farmer, veszkócsizma volt rajtunk, mondjuk, a hajunkat nem tupíroztuk, csak a bulikon vagy a fotózásokon, de nagyon nem kellett átlényegülnünk, civilben is így jártunk. Ahogy már mondtam, nagykanállal ettük az életet! (nevet)
- Ki írta a dalokat, ki jegyezte a szövegeket?
- Igazából nem foglalkoztunk ezzel. Az összes szöveget én írtam, a zenék háromnegyed részét a Vad játszma esetében Günter hozta. Ott, már mint szerzőpáros tevékenykedtünk együtt. Ez a mai napig is így van, mert a P.Box-ban is így dolgozunk, nagyon egyformán gondolkodunk zenei téren. Az alapötleteket tehát ő hozta, és azokat formáltuk közösen véglegesre, de például USA-nak is volt egy dala ezen az albumon. A Húzd! esetében a keményebb témákért Monok Tomi felelt.
- Többször is végigturnéztátok az országot, úgy tűnt, hogy nagyon megy a szekér.
- Igen, a Vad játszma megjelenése után szinte folyamatosan turnéztunk. Akkor kezdtek a fesztiválok is kibontakozni, ott voltunk például a Sziget elindulásánál, vagy az EFOTT-on, de a Vekeri-tavi fesztiválon – ami akkor még Tolerancia fesztivál néven futott – is sokat játszottunk. Nyáron megvoltak ezek a körök, tavasszal és ősszel pedig jártuk a klubokat. Akkor ennek volt egy viszonylag jól működő hálózata.
- A turnés fellépések már önálló bulik voltak, és nektek voltak előzenekaraitok, vagy társultatok valakikhez és úgy indultatok útra?
- A már említett Tankcsapdás turné volt az, ahol előzenekarként játszottunk, az összes többin pedig már mi voltunk a fő produkció, és különböző csapatok léptek fel előttünk. Például az egyik kanyarban a debreceni President, majd a hajdúszoboszlói Projekt, később pedig a Hearty Laugh nevű komlói banda volt az előzenekarunk.
Akkor még el lehetett menni az egyetemi klubokba, és ezek arról szóltak, hogy rockzenekarok léphettek fel. És ott ugye hétköznap is lehetett játszani. Az elején Pityitől béreltünk egy buszt, később pedig Monok Tomi – vállalkozáshoz vett – buszával jártunk. És tulajdonképpen abban éltünk. Sokszor ott aludtunk a buszban, vagy mellette a parkolóban, esetleg az adott klubban – raklapokon, billiárdasztalon – jó esetben rajongóknál, barátnőknél. Szállást nem foglaltunk, mert az már nem jött ki a gázsiból. Volt úgy, hogy a zenekar háromféle helyen aludt, kinek hol sikerült éppen ezt valahogy összehozni. Amikor már egy kicsit jobban ment, akkor jöhetett a kollégium, vagy esetleg a panzió, olcsóbb helyek.
- Soha nem fordult meg a fejetekben, hogy felköltözzetek a fővárosba?
- Nem, mert láttuk, hogy a Tankcsapda is remekül elvan így, sikereket arat, ezért úgy gondoltuk, hogy ezt mi is meg tudjuk csinálni. Egy darabig fej-fej mellett is haladtunk, aztán ők már egy lépéssel előrébb jártak, mint mi. Ez egyrészt a menedzselésüknek, másrészt a stílusuknak volt köszönhető, hiszen amikor jött a hardcore meg a grunge hullám, akkor mi teljesen padlóra kerültünk, ők viszont ügyesen beillesztették az utóbbi hatásait a zenéjükbe, így nemhogy túlélték, hanem még tök jól is jöttek ki ebből a szituációból. Onnantól rendesen el is húztak a magyar zenei mezőnytől, és a mai napig is ott vannak, ahol lenniük kell. Mert én úgy gondolom, hogy megérdemlik.
Szóval, maradtunk Debrecenben, viszont ez azzal járt, hogy nekem sűrűn fel kellett mennem Pestre. Ezt úgy oldottuk meg, hogy mivel Tomi a vállalkozása miatt hetente járt áruért a fővárosba, én beültem mellé a buszba. Ekkor intéztem a kazetta eladásokat, kiadókkal tárgyalgattam, rádióinterjúkat adtam, stb. Otthonról meg naponta négy-öt órákat telefonálgattam, mert egy harminc-negyvenállomásos tavaszi és őszi turnét – plakátok, jegyszedők, megfelelő technika, gázsi intézése, logisztikai egyeztetések, stb. – így tudtam összehozni. Úgyhogy, szinte 0-24-ben Szfinx-nek kellett lennem, hogy működjön a dolog.
- Pityi hogyan és miként lett a Szfinx fő támogatója, menedzsere?
- Ezt onnan kell kezdenem, hogy amikor ő kiszállt a P.Box-ból, akkor leköltözött Debrecenbe. A családdal csináltak egy pizzériát, és mi azért figyeltünk fel rá, mert ennek a logója igen hasonlított a zenekar egykori logójára, valamint az volt a neve, hogy Pizza Box. Egyszer aztán bementünk, és jött ki Pityi felszolgálónak beöltözve, bajusz nélkül! Megkérdeztük, hogy ő az a bizonyos Cserháti István? Nyilván nem tagadta le, úgyhogy erre közöltük vele, hogy nekünk van egy zenekarunk, esetleg meghallgatna-e minket? Persze, menjünk majd el hozzá. Így indult a kapcsolatunk. Természetesen más bandák is felfedezték őt, mert aki a zenei pályán mozgott, szintén hamar kiszúrta a logót meg a nevet, úgyhogy sok csapat megkereste, ő meg szívesen foglalkozott velük, de minket választott. Eljött egyszer egy próbánkra, élőben is meghallgatott minket, elmondta a véleményét, majd egy pár hét múlva jelentkezett, hogy srácok, üljünk le beszélgetni! Elmondta, hogy mit lát a csapatban, miben tud segíteni, és onnantól elkezdett minket terelgetni.
Az első lemezt már az ő stúdiójában vettük fel. De volt egy kis gond… Tudniillik a Vad játszma anyaga már 1991-ben készen volt – van is egy pár átfedés a R’n’R Crew számaival –, de csúszott Pityi stúdiójának az építése, aztán magának a stúdiómagnónak a szervizelése is több hónap kiesést okozott, valamint az akkori terjesztésünk is elég gatya volt, így mire elkezdtük leturnézni az anyagot, addigra már beütött a krach. Mert a Pantera, a Biohazard, a Nirvana, és az Alice In Chains nevétől volt hangos a színtér. Teljesen átrendeződött a zenei piac, úgyhogy szinte egy légüres térbe érkeztünk ezzel a lemezanyaggal. Azt láttuk, hogy kevesebben vannak a bulijainkon, plusz azok is elkezdtek fikázni minket – most már bakancsban, arra húzott aerobik zokniban, térdben elvágott gyakorlógatyában – akik az előző évben még egy Poison vagy egy Alice Cooper nótára tomboltak az első sorban. Nem is értettem… Persze, én is meghallgattam az akkor menő bandákat, jó néhányat kifejezetten meg is szerettem, de akkor is bátran felvállaltam, hogy imádom mondjuk a Whitesnake-et vagy Ozzy-t.
- Ezzel el is érkeztünk a Húzd! című lemezetekig, ami már egy jóval súlyosabb megszólalással, masszívabb dalokkal, és komorabb szövegvilággal jelent meg, viszont a tőletek megszokott igényességgel, és technikai megoldásokkal készült. Mennyire volt ez az aktuális trendhez való idomulás és mennyire a saját arcotok?
- Annyira nem volt kényszer, mert – ahogy már szó volt róla – ezek a zenék igencsak hatottak ránk. A Metallica, de főleg a Pantera megkerülhetetlen volt, ők azért egymás mellett haladtak egy-egy mezsgyén, de az az elegy, amit például Phil Anselmo elkövetett, hogy tiszta énekből minden erőlködés nélkül, lazán átment acsarkodásba, hát, attól azért leesett az ember álla, hogy így is lehet!? Megvolt benne az adrenalin emelő agresszivitás, de mellette pedig a dallamos rész is, lásd például a Cemetery Gates dalt. De a Machine Head vagy a Prong is egy igen szerethető, felső kategóriás előadás volt akkor. Komoly dolgok történtek a műfajban, és ezek természetesen hatottak ránk, nem is tudtuk volna megkerülni ezeket. És tulajdonképpen e miatt is történt aztán a szakítás a zenekar és Pityi között, mert ő azt mondta, hogy ezekkel a nótákkal már nem tud azonosulni. Nekünk meg el kellett döntenünk, hogy vagy görgetjük valahogy tovább az eddigi irányvonalban a bandát, vagy próbálunk egy kicsit belesimulni ebbe az új irányzatba, és ennek az eredménye lett a kicsit eklektikusra sikeredett Húzd! album. Erről a Nincs visszaút még inkább a régebbi anyagok felé kacsintgat, de a Kemény negyed, vagy a címadó, Húzd, csak húzd! már a zúzósabb tételek közé tartoztak. Nyilván a szövegeken is érezni a változást, és mivel lakótelepi gyerek vagyok, nekem is voltak ilyen-olyan élményeim, de a nagyon durva ötleteket nem ezekből merítettem.
- A Kemény negyedet ’94-ben, vagy ’95-ben írtad, manapság pedig már „elismert” no-go zónákról szólnak a hírek.
- Igen. Ami akkor még kicsit felnagyítva lett megírva, az ma már a kőkemény valóság. 2015-ben Svédországban is játszottunk az Omennel, és amiket ott meséltek, az egyszerűen felfoghatatlan.
Visszatérve, akkor inkább nekem kellett egy kicsit a szövegvilágban megerőszakolnom magam, de nagyjából azért tudtam azonosulni azokkal is. Aki nem ismerte korábbról a zenekart, az nem biztos, hogy tudta, hogy mi dallamosabb muzsikát játszottunk, egy jóval szellősebb mondanivalóval.
- A profizmus viszont ezekből a nótákból sem hiányzik, nem lett markánsan egyszerűbb a muzsikátok azáltal, hogy keményebb lett.
- Nem tudtuk magunkat szembeköpni, az biztos. Picit egyszerűsítettünk itt-ott, a gitárszólók sem a tekerésről szóltak, de bízom benne, hogy azért még most is kihallatszik, hogy felkészült zenészek alkották a bandát. És ma már úgy gondolom, hogy ha akkor egy kicsit kitartóbbak vagyunk, adunk magunknak két-három évet, akkor túl lehetett volna élni ezt az egészet.
- Ezek szerint nem voltatok elég türelmesek. Vagy más miatt lett vége a Szfinx-nek?
- Ha jól emlékszem, ’96-ban lejátszottuk a tavaszi turnét, és már le voltak szervezve az őszi állomások. Addigra a többiek elvégezték az egyetemet, jött a családalapítás, gyerekek érkeztek. Nagyjából annyi pénzt össze lehetett hozni a zenekarból, amennyit akkoriban egy munkahelyen kezdőként kapott az ember. A feleségek részéről viszont jött a nyomás, hogy keveset vannak otthon, meg, hogy ez egy nem biztos kereset, és többüknek a végzettségüknek megfelelő területen jó lehetőségeik adódtak, ezért azt mondták, hogy az őszi turnét nem tudják vállalni, esetleg csak a hétvégi bulikat. Nekem így egy kicsit elegem lett, mert bő féléves munkám volt a szervezésben, plusz, mivel mi Günterrel erre tettük fel az egész életünket, ezzel kihúzták a talpunk alól a szőnyeget. Úgyhogy azt mondtam, hogy oké, akkor nem csinálom.
- De akkor hogyan született az 1997-es próbatermi felvétel?
- Volt egy fellángolás… A Szfinxből kiszálltam, és megcsináltam az Aberra nevű formációt, ami aztán a későbbi P.Box ritmusszekcióját is adta. Megjelentettünk egy három számos demót. Azonban a többiek kitalálták, hogy csak folytatni kellene a Szfinx-et, beszéljük meg, és mivel nekem a velük közösen eltöltött időszak nagyon sokat jelentett, és mert nem voltunk igazán összeveszve, ezért felmelegítettük a dolgot. Írtunk pár dalt, adtunk néhány koncertet, de aztán beláttuk, hogy ez már nem az a történet, amivel huzamosabb ideig foglalkozni kellene. Nem tudta mindenki azt az időt, energiát beletenni, amivel működött volna.
- Összesen két hivatalos klipetek jelent meg. Egy-egy dal mindkét lemezhez.
- Igen, a Vad játszmáról a címadó dalhoz, a második albumról pedig a Lolitához készült videó. Akkoriban elég költséges volt egy-egy klip legyártása, ma már jóval egyszerűbb a dolog, akár egy HD-s telefonnal is lehet felvételeket készíteni. Ott ki kellett fizetni egy komplett stábot, rendezőt, kellett egy szinopszis, stb. Nyilván megpróbáltuk egy minimális költségvetésből ezeket kihozni, és emiatt nem November Rain kategóriájú klipekről van szó, de szerintem ezek egy jó lenyomatai a korszaknak.
- A médiában milyen szereplési lehetőségeitek voltak?
- Szinte semmi. Azt hiszem, a Szív TV-ben volt a Rock Tükör, aztán Ferónál, a Rock Kalapácsban voltunk, és néhány olyan városi, helyi tévé foglalkozott velünk egyszer-egyszer, ahol koncerteztünk.
- A Lolita egy elég durva témájú dal, de úgy tudom, hogy száz százalékig valós alapja van a szövegének.
- Ez így van! Ahogy már említettem, a koncertek után bizony iszogattunk, csajoztunk, itt-ott aludtunk, és ezek az éjszakázások hajnalba nyúló bandázásokba, beszélgetésekbe is nyúltak a rajongókkal. És a Vad játszma utáni turnén egymástól független helyszíneken is találkoztunk olyanokkal, akik elmesélték, hogy a saját apjuk molesztálta őket, akár már kiskoruktól fogva, sőt egy-két esetben meg is erőszakolták ezeket a lányokat. Mi meg dumálgattuk egymás között a buszban, hogy ez meg mi, hogy lehet ilyen beteg állat valaki? Amikor azért meghallasz egy ilyet, azért ökölbe szorul a kezed. És úgy voltunk vele, hogy írunk erről egy dalt.
- Ezt a számot kiemelten kezeltétek, azért kapott klipet?
- Az első lemez esetében könnyű volt a választás, mert ott a címadó dal teljes egészében lefedte az életérzést, amit akkor képviseltünk. A második albumnál viszont ez volt az egyetlen lírai szerzemény, és mivel a rádiókba, tévékbe könnyebb volt egy lassú nótával bekerülni, mint egy kemény számmal, ezért választottuk ezt. De a mi esetünkben még ez sem jött össze, mert a szerkesztők nem szerették. Évekkel később beszélgettem az egyikükkel, és akkor elmondta, hogy magával a dallal, zenei értelemben semmi bajuk nem volt, viszont a szövegét nem igazán engedték volna ki az emberek háztartásába, mert, hogy nem erre kíváncsiak. Mondjuk, szerintem ez egy rossz szemlélet, mert miért nem lehet őszinte érzelmeket kiváltani az hallgatókból...?
- Időben ugorjunk már vissza egy hatalmasat, a mába, amikor is kezünkben lehet a Szfinx antológia. Ennek a kiadványnak a létrejötte kinek, minek köszönhető?
- Mindkét másik zenekarommal a Hammer Records-nál vagyok, és Hartmann Kristóf, a kiadó igazgatója már korábban is említette nekem, hogy mivel már elindította több más kilencvenes évekbeli banda albumainak a kiadását, a Szfinx lemezeket is nagyon szívesen megjelentetné, szedjük már össze ehhez az anyagokat. És ez találkozott azzal, hogy mi a zenekarral már régóta szerettünk volna egy reunion bulit összehozni, így meg is volt az apropó. Ez utóbbi ötlet egyébként onnan jött, hogy tíz éve, amikor Günterrel negyven évesek voltunk, csináltunk egy olyan koncertet, ahol az összes formációnktól eljátszottunk dalokat. Ezáltal azon a Kori-Günter 40 nevezetű bulin volt egy Szfinx blokk is, ami nagyon jó sült el. Szóval, azóta kapacitáltuk a többieket, hogy jó lenne egy teljes műsor is ebből az érából.
Aztán jött egy felkérés Fejes Tomitól, a Tankcsapda dobosától, hogy a Roncsbárban nagyon szívesen látna minket, rábólintottunk, és tavaly, húsvét vasárnap sikerült is megcsinálni ezt a bulit. Na, ekkor mondtam Kristófnak, hogy ha tényleg ki akarja adni a Szfinx anyagait, és van rá kapacitása, akkor vágjunk bele, itt az alkalom.
- A korongokon hallható kazettaalbum anyagok az eredeti megszólalásban kerültek fel, vagy hozzányúltatok valamilyen szinten?
- Még olyan szinten sem nyúltunk hozzájuk, hogy digitális maszteringet sem kaptak. Kipróbáltuk néhány dalnál, de aztán úgy döntöttünk, hogy a mai hangzás nem illik ezekhez a nótákhoz. Egyedül a DAT kazettán lévő felvételek dinamikáján emeltünk kissé.
- Milyen volt a fogadtatása ennek a kiadványnak?
- Igazából nagy feneket nem kerítettünk neki, lehet, hogy még reklámot sem kapott, de ott a reunion bulin rengeteget eladtunk belőle, és mi azóta a P.Box koncerteken is áruljuk, és ott is fogyogat.
- És ugye, megkerülhetetlen a kérdés: azt a bizonyos márciusi bulit rögzítettétek?
- Hát, persze, hogy nem! (nevet) Ez is tipikus Szfinxes dolog… Mivel nekem kellett egyedül intéznem, szerveznem mindent, ez már nem fért bele. Egyébként hihetetlen volt a csapat, az a „baj”, hogy egyeseknél annyira túltengett a jókedv, hogy egyszerűen nem lehetett velük szót érteni. A próbákat is nagyon nehéz volt összehozni, aztán meg minden egyes összejövetel sztorizásokba fulladt. Annyi közös élmény került elő minden egyes alkalommal, hogy fetrengtünk a röhögéstől. Úgyhogy addig-addig szarakodtunk, hogy az utolsó pillanatban már nem tudtunk olyat találni, aki felvette volna a képanyagát a bulinak. A hang viszont megvan, azzal meglátjuk, hogy mi lesz…
- Azt azért gyorsan kijelentettétek, hogy biztos nem lesz semmiféle hosszú távú folytatás.
- Ez így van! Egyrészt, az én részemről ott van ugye három formáció, úgyhogy még egy banda már sok lenne. Másrészt, a többiek a civil, polgári életben szép karriert futottak be, felelősségteljes beosztásban dolgoznak elég komoly cégeknél, tehát az nem fér bele, hogy menjünk le újra kutyába, és kezdjük el az országot járni. De soha ne mondd, hogy soha…
Az idei Campus fesztiválra meghívták a csapatot, ahol július 22-én a Nádudvari Gastro színpadon fogunk játszani, valamint szeptember 23-án is lesz egy bulink, a debreceni Hall-ban megrendezésre kerülő, Günterrel közös 50 éves szülinapi koncerten – az Omen, a P.Box, és az Acoustic Gallery társaságában – is fellép a Szfinx. Lehet, hogy a továbbiakban is elvállalunk majd egy-egy felkérést, de folyamatosan működő zenekarként abszolút nem gondolunk magunkra.
- Neked, mint azóta is a szakmában lévő énekesnek, mi a véleményed 2017-ben ezekről a dalokról és lemezekről, és számodra mit jelentett anno, illetve mit jelent most a Szfinx?
- Hogyha nem lennék rá büszke, akkor nem mentem volna bele a koncertekbe, és abba, hogy újra kiadjuk ezeket az anyagokat. Nyilván, azt azért figyelembe kell venni, hogy én akkor egy huszonéves gyerek voltam, igen csak más dolgok érdekeltek, mint most. A bulizáson, piáláson, csajozáson, koncerteken kívül nagyjából semmi más. Erről szólt az életem, a szövegeim is ezen témák körül forogtak. Persze, azért előkerültek izgalmasabb, komolyabb, mélyebb értelmű gondolatok is, ilyenek a Félelem, vagy az Amnézia, mert voltak ott mindenféle kalandok mindenféle cuccokkal, amiből ezek az ötletek kibukkantak. És ugye, a Húzd! albumon meg még komorabb lett a szövegvilág. De van olyan is, mint például a Haláltábor, aminek a szövegét ma már nem írnám meg… Az akkor, konkrétan a Schindler listája hatására született, mert akárhogy is nézzük, az a film nagyon jól meg van csinálva. Az az empátia, amivel akkor rendelkeztem, hozta elő belőlem a szöveget, amit a moziból hazafelé, a villamoson írtam meg. Ma már a P.Box egyes szövegeiből kiviláglik – és aki tud olvasni a sorok között, az érti –, hogy másként gondolkodom egy-két dologról, mint húsz-huszonöt évvel ezelőtt.
De visszatérve az eredeti kérdéshez, mindig is büszke voltam rá, hogy ebben a zenekarban énekeltem, akármennyire is úgy gondolom, hogy sokkal több volt benne, mint amennyit sikerült elérni. Az életem egyik legszebb periódusa volt az a szűk egy évtized, kicsit belekóstolhattam a rocksztár életmódba. Az akkor szerzett élményeket senki nem veheti el tőlem.