Az amerikai futball lenyomja a magyar NB1-et

Mi az, ami hiányzik a magyar labdarúgásból? Mi az, ami hiányzik az NB1-es mérkőzésekről?

Már rég nem járok NB1-es mérkőzésekre. Nincs hangulat, nincs szurkolás, nincs teljesítmény... Közben pedig öntik a százmilliókat, milliárdokat a magyar labdarúgásba. Közhely ezt leírni, de attól még így van. A tavalyi Európa-bajnokság néhány hétre feledtette az emberrel, hogy is áll valójában a mi focink. De az ünneplés elcsendesedése, az euforikus pillanatok után a felvirágzás elmaradt. Vagyis maradt minden a régiben. Az egyre csökkenő nézőszámok a magyar labdarúgás nézhetetlenségét igazolják.

Szombaton azonban hosszú idő után úgy éreztem, hogy mindent megkaptam azért a 3000 ezer forintért, amit kifizettem a magyar amerikaifutball-válogatott mérkőzésére.

A Hidegkúti Nándor Stadion nem a legnagyobb és nem is a legszebb, de legalább úgy érezte az ember, hogy valami nívós sporteseményen van. A stadion megtelt kicsikkel, nagyokkal, fiatalokkal, idősekkel, családokkal, párokkal, baráti társaságokkal. Egyedül csak a vendégszektorban láthatott üres foltokat az ember.

Nem volt ordenáré üvöltözés sem, vagy atomrészeg dajdajozás. Mindenki azért érkezett, hogy kulturáltan szórakozzon, jól érezze magát és szurkoljon a magyar válogatottnak. A mérkőzés kezdete előtt a nemzeti himnuszokat mindenki csendben, felállva hallgatta végig. Nem volt füttyszó, nem volt bekiabálás, nem volt „szar Szlovákiázás”. Ez aztán az egész meccs alatt sem volt jellemző. Sőt, ha megsérült valaki az ellenfél csapatából, azt szolidárisan megtapsolta a közönség. Sportszerűség uralkodott a lelátókon és a pályán is. Eközben az ember láthatta, érezhette, hogy a játékosok küzdenek, harcolnak. Rengeteg egyéni teljesítmény tette hangulatossá az egész mérkőzést. Ez végre valami olyan volt, mint amilyennek egy sportmérkőzést képzelne el az ember, amelyre szívesen vált jegyet, amelyre szívesen ellátogat hétvégente.

Azt már csak a végén vettem észre: a mérkőzésre nem voltak kivezényelve rendőrszázadok, meg vízágyúk, hogy biztosítsák azt. De nem is volt szükség lekordonozott „kiemelt biztonságúvá tenni” az eseményt. Magyarország győzelme után (amely megkoronázta az egész élményt), a szurkolók kulturáltan, dobálózás, ordítozás és csörömpölés nélkül indultak haza. És állítom, ez így lett volna akkor is, ha Szlovákia nyeri meg a mérkőzést.