- A Heti Válaszban egy páros interjú keretében volt az értelmiségi létről egy vitája Megadja Gábor eszmetörténésszel, a Közszolgálati Egyetem munkatársával, 888.hu nevű fideszes weboldal munkatársával. Nekem volt egy olyan érzésem, hogy a végére Megadja kilépett az értelmiségi nézőpontból, és a mennyiségi szempontokat helyezte a minőségi szempontok fölé. Gondolok itt arra, amikor a gazdasági növekedésről vagy a 3,3 millió népszavazáson részt vevő emberről beszélt, amelyre Ön is úgy reagált, hogy ami politikailag sikeres, az nem biztos, hogy helyes.
- A nagy katolikus konzervatív, Chesterton írta: "Right is right, even if nobody does it. Wrong is wrong even if everybody is wrong about it." Azaz: "A helyes, az helyes, még ha senki sem cselekszi. A rossz pedig rossz, még ha mindenki téved is felőle." Nekem az az érzésem van, hogy a kormányközeli értelmiségnek a cél érdekében ki lett adva, hogy ne viselkedjen, ne gondolkodjon értelmiségi módon. Megadja Gábort egyébként én nagyra becsülöm, függetlenül attól, hogy főleg mostanában miket mond és írogat.
- Inkább a "miket" vagy a "hogyan" a gond?
- Nézze, ha a politikai kommunikáció leegyszerűsítő, azt megértem, mert egy olyan közönséghez szól, amely arra van kondicionálva, hogy egyszerűen gondolkodjon. Politikai kultúránk olyan messze van az angol vagy holland mintáktól, mint Makó Jeruzsálemtől, és ennek mi, választópolgárok vagyunk a fő okai. De visszatérve a kérdésre: még azt is megértem, hogy a céljaik érdekében a politikai erők - mindegy, hogy az kormányzati vagy ellenzéki -, egyszerű sémákban gondolkoznak. De ha egy értelmiségi így kezd viselkedni, akkor egészen egyszerűen saját magát tagadja meg. Mintha egy hívő a sátánista koncerten érezné jól magát, mert ott tapasztalná meg igazán, hogy ő mennyire hívő. Vagy ilyenkor másik énje bújik elő? Nem tudom. Engem az zavart ebben a beszélgetésben, hogy egyfelől volt benne egy öngyűlölő magatartás - az értelmiségi, aki megtagadja az értelmiségi mivoltát -, másfelől azért, hogy úgy mondjam, megél belőle, hogy öngyűlöl. Márpedig önmagával meghasonlott értelmiségiek már többször is okoztak társadalmi feszültséget.
- És hol van a polgári Magyarország ideája?
- Ahogyan azt megtudtuk, lehet, hogy ez csak egy politikai termék volt, de számomra attól még egy jó és tartós termék lenne. Igény volna rá, közhelyesen szólva. Tudja, az, hogy legyünk összeszerelő-ország, hogy legyünk olcsó munkaerővel befektetőket csábító bérmunkás-ország, hogy legyünk provincialitásunkban gőgös, Mézga Gézák országa, az engem nem vonz. Ember és polgár lenni, ez sajnos kétszáz éve még mindig elérendő cél ennek a politikai közösségnek, mivel még mindig nem tartunk ott. Ezért ez nem termék, hanem program, Csokonai, Ady, Márai óta. De különben gyakran eszembe jut az is, hogy
ahogyan a polgári Magyarország csak egy politikai termék volt, úgy ma a haza megvédése, a keresztény értékekre hivatkozás, a sorosozás, az Uniónak való beszólogatás, a nemzeti szuverenitás hangoztatása is pontosan ugyanennyire politikai termék,
amit pontosan ugyanúgy kell komolyan venni a választóknak, mint a polgárosodás korábban hirdetett programját.
- De lehet, hogy az a baj vele, hogy keveseknek szól. Pedig a politika szinte minden lépését közvélemény-kutatásokkal előzi meg. Mintha csak az lenne a fontos, hogy mire fogékonyak az emberek.
- A módszertanilag hamis, alákérdezős és jogkövetkezményekkel nem járó konzultációkra gondol? Ez az a fajta igényfelkeltés, amihez becsületes és önmaga mércéjének megfelelni akaró ember nem adja a nevét. Én azt látom, hogy kialakult egy "jó értelmiség" és egy "rossz értelmiség". Vannak, akik megmondják a tutit a kormánynak, hogy hogyan néz ki a társadalom és hogyan kell vele kommunikálni. Vannak köztük nagyon okos, kiváló emberek. És vannak, akik szerint a valóság ennél összetettebb és így a kommunikációnak is összetettebbnek kellene lennie. Nem feltétlenül kellene lemenni mindig kutyába, mert Esterházy Pétert idézve, "egy bizonyos szint fölött nem süllyedünk egy bizonyos szint alá."
- Van a kormányközeli értelmiség és az "ellenséges"?
- Én egy katolikus egyetem oktatójaként nem lehetek, nem is vagyok "kormányértelmiségi", és a felsőoktatásban dolgozók többsége sem az, hanem hangsúlyosan közalkalmazott. Nem kiszolgáló személyzet. Ebben nincs semmi rossz, mert az oktatói szabadság a köteles tiszteleten, vagy elvárható lojalitáson túl más szabadságokat is magában rejthet, amire a politika nem formálhat igényt.
"Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra" – írta Weöres Sándor, és ez egy értelmiséginek elég irányelv.
Viszont most úgy tűnik, mintha ezek az öngyűlölő vélemények azt akarnák sugallani, hogy a kormányt tűzön-vízen át támogató értelmiségen kívül csak a sok rossz, paleo- és neomarxizmusban szocializálódott ember van, aki csak a társadalmi dekonstrukcióban tud gondolkozni, akinek csak az a célja, hogy hogyan lehet megbuktatni egy úgynevezett konzervatív kormányzatot. Ez egyfelől igaztalan vád és másfelől megalapozatlan önkép; ráadásul ezzel a sarkítással csak elidegenítik az értelmiséget, amely emiatt megpróbál másfele tájékozódni.
- De talán azt, hogy hamis ez a törésvonal, pont az értelmiségnek kellene a legjobban látnia...
- Az elmúlt két év során rengeteg emberrel találkoztam, aki meghasonlott. Régi, elkötelezett, konzervatív, ha úgy tetszik, jobboldali szavazók voltak, és most azt érzik, hogy képviselet néküliek. Amihez kötődtek, az mintha cserben hagyta volna őket. "Hová forduljon az ember, ha nem tartozik a harcosok közé és nem elégedetlen, bár nem elégedett?" – kérdezhetjük József Attilával. Lehet, hogy ez az elbizonytalanodás szondázással nem mérhető, lehet, hogy statisztikai hibahatáron belül van - bár ezt nem hiszem -, de én nem tartom célravezetőnek azt a stratégiát, hogy a "sajátjainkkal" szemben bármi megengedhető, mert "úgyis minket fognak választani". Ez nettó cinizmus. Mintha a szüleimmel kapcsolatban azt mondanám, hogy velük szemben minden gaztettet elkövethetek, mert úgyis szeretnek, úgyis támogatni fogják a fiukat, úgyis meg fognak bocsájtani, stb. Azok, akik szűkre szabják az értelmiség mozgásterét egzisztenciálisan, intézményi és véleménynyilvánítási szabadságában, azok ne csodálkozzanak, ha ez az értelmiség nem lesz ezért hálás.
- Csak közben megfordult a folyamat, azért lehet ezt megtenni. Most már nem az értelmiség választ magának politikai erőt, hanem a pártok alakítanak ki maguknak értelmiségi holdudvart.
- Ahogyan azt talán már közhelyként fogalmazhatjuk meg: a politika foglyaivá váltunk. Mert annak függvényeként lesz valakiből elismert értelmiségi és kormánykitüntetett, magándíjazott, hivatkozott szakember, tekintély, hogy politikailag hogyan illeszkedik be. Ez rettenetes. Csak persze lehet, hogy a politika már önmagának is foglya. A politikusok már lehet, hogy egy olyan rendszer alkotóelemei, amiből nem tudnak kilépni, és kénytelenek egymás kezét fogni, vagy mosni... Ma már nem értelmiségiként viselkednek, nem önállóan, felelősen gondolkodókként viselkednek, hanem csoportban. Tart díszhalat?
- Nem.
- Tudja, vannak a tubifex kukacok. Csomó értelmetlen lény, egy nagy rózsaszín halmaz. De ha az ember kicsit megüti a dobozt, az összes egyszerre rándul össze. Ilyennek látom én a politika világát. Akik benne vannak, tisztelet a kivételnek, tubifex kukacként léteznek. Nincs önálló tudatuk, mert ha nem egyszerre mozdulnak, akkor elvesznek. Nem kockáztatnak. Senki nem akar haleledel lenni.
- Az értelmiség kockáztat?
- Nem, mert ma osztályellenség, nemzetáruló, vagy bármi, aminek tanácsos félni, ha nem akar igazodni. Nem, mert nincsenek tartalékai. Nem, mert mondjuk a minősített része állami egyetemi állásokban van, vagy kutatóintézetekben. Vagy ha nem abban, akkor mennyi garancia van arra, hogy egy politikától független magánegyetemen dolgozhasson? Ugyanakkor vannak más képviselői is az értelmiségnek: számos vállalkozó, vagy közalkalmazott, például közoktatásban dolgozó tanár. És akinek ugyan van véleménye, de az egyetemi oktatóhoz-kutatóhoz hasonlóan frusztrálódik, ha azt látja, hogy üzletileg vagy munkavállalói szemmel kockázatos lenne kimondani, amit gondol.
- Ez viszont így elég betonbiztosnak tűnik. A politikus örökre csoportdinamikában fog mozogni, az értelmiség meg örökre magában fortyog?
- Ez részben alkati dolog. A legalább lélekben független értelmiségi az el nem kötelezettségét akkor sem adja fel, ha ez inkább csak látszat. A függetlenségét ócsárolni viszont tőrőlmetszett cinizmus, ami képmutatással vádolja az értelmiséget, hogy ezáltal lejárathassa. Varázstalanítsa, mítoszaitól megfosztva lerángassa maga mellé a sárba. Holott a függetlensége meghatározó jellemzője. A politikusnak meg talán nincs ilyen elkülönülési igénye. Sajnos. Attól, hogy valakinek lelkiismereti kérdésekben az adott frakciótól eltérő módon kellene szavaznia, és nem teheti, szükségszerűen meghasonlik önmagával. A döntéshozatalt egy autonóm emberi tevékenység részének kellene tekinteni. A polgári Magyarország persze hogy egy döglött termék akkor, amikor már a mintaadó elittől, a politikusoktól azt a magatartást látja az ember, hogy nem szuverén módon döntenek.
- Jó példa erre az, amikor Bayer Zsolt marhának nevezte a pápát, Hollik István pedig KDNP-s politikusként sem volt képes kimondani azt, hogy ezt elítéli. Pedig elvileg számára a vallási kérdéseknek pláne fontosabbaknak kellene lenniük a politikai érdeknél... Apropó, milyen újságot szorongat?
- Vasútra vártam, ott adták ezt a szórólapot, a Lokált. Ebben olyan tendenciózus agymosás működik, amin én csak sírva nevetek - persze, mert tudom, hogy hova tegyem. A kukába, ahova való. Sok ember viszont nem lesz képes különbséget tenni a jó és a rossz, az igaz és a hamis közt. Azt talán érzi, hogy amit ebben a politikai kultúrában nagyon tagadnak, az biztos, hogy épp ellenkezőleg: igaz. Ha valamiről nagyon erőteljesen beszélnek, akkor biztos, hogy valami másról terelik el a figyelmet. Pont úgy, mint régen...
- És akkor még az állandó harci készültségről nem is beszéltünk.
- Pedig szerintem az emberek túlnyomó többsége nem akar állandó háborús helyzetben élni. Elege van a szavazóknak abból, hogy "ha nem így gondolkodtok, akkor hülyék vagytok", és "hopp, itt egy újabb ellenség, nosza, győzzük le". Csakhogy harminc évünk ment el azzal, az előző negyven után, hogy "most azért rossz, hogy holnap jobb legyen". Az emberek harmóniára és rendre vágynak. A jelenlegi kommunikáció viszont azt sugallja, hogy folyamatosan harcolni kell a rend fenntartásáért.
- És aki megvéd minket a káosztól, azt szeretni kell.
- De a helyzetet ki idézi elő? Olyan problémákat oldanak meg, amelyeket jórészt ők generálnak. "Jót s jól! Ebben áll a nagy titok. Ezt ha nem érted, Szánts és vess, s hagyjad másnak az áldozatot."
- Ön a Pázmány Bölcsészettudományi Karán volt dékán. Vannak, akik azt szokták mondani, hogy minek annyi bölcsészt képezni.
- Először is, mert ezt a legolcsóbb kiképezni, másodszor, mert erre van tömegigény. Egyébként meg ez egy hosszabb távú befektetés: egy bölcsésznek, vagy egy társadalomtudományban jártas embernek kialakulnak igényei. Például fokozottabb fogyasztási igénye a kultúrjavak iránt. Ez bevételt termel - hiszen megadóztatható -, és foglalkoztat is közben, hiszen ezeket az igényeket egy másik bölcsész, például egy történész, egy író, egy művész vagy zenész fogja tudni kielégíteni. Ha ezeket az embereket nem termeljük újra, akkor hiába lesz például operaházunk, legfeljebb Parragh László és baráti köre fog operabált rendezni évente egyszer. De mit csinálunk azokkal, akik ott dolgoznak?
- Biztos rávágnák sokan, hogy menjenek el gyárakba dolgozni.
- Csakhogy például ott az autóipar, ahol a munkafolyamatok 60%-a automatizálva van. És ez tovább fog erősödni a jövőben. A robotika fogja felváltani az emberi munkát az összeszerelő ágazatokban. És akkor mit csinálunk a – fogalmazzunk pozitívan – szabadidőnkkel? Az értelmiségképzés arról is szól, hogy önfoglalkoztatásra neveljük az embereket. Ez is egy fontos szempont. A bölcsészek olyan értékeket hoznak létre, amelyek nem kvantifikálhatók. Egy restaurátor például meglévő kultúrjavakat hoz rendbe. Ki lehet azt fejezni forintosítva, hogy milyen új értéket hozott létre? Vagy ott van a Seuso-kincsek kérdése. Vagy a latin kultúra örökségével való foglalkozás. Vagy Szabó T. Anna, Dragomán György, vagy más kortárs költők, írók munkái, akiknek a könyvei nem mondhatóak akkora kasszasikernek, mint a Harry Potter, mégis kell, hogy ilyenek készüljenek. Mert ez a kultúra. Magyar viszonyok között ráadásul óriási dolog még az a példányszám is, amiben elkelnek. De ezeket, akárhogy is igyekszünk, nem tudjuk megfogalmazni pénzben. Rahmanyinov Vocalise-e vajon megvehető harminc ezüstért?
- Én magam is az említett karon végeztem, nem is akarok kibújni a bőrömből, de az ördög ügyvédjeként azért megkérdezem: lehet minőségi képzést folytatni ilyen sok jelentkező és hallgató mellett?
- Azt szögezzük le, hogy a magyar felsőoktatás nem volt felkészülve ilyen mennyiségű ember befogadására a kilencvenes évek közepétől kezdve. Nem volt elég oktató, oktatási hely, és más elvárások születtek meg azzal, hogy már nem az elitet képzik az egyetemeken, hanem a kevésbé odavalókat is felveszik. Ennek is megvan a legitimitása, természetesen, bár az elitista szempont közelebb áll a szívemhez. De ha az volt a cél, hogy azért vegyünk fel sokakat, hogy ez legalább megtanítja kulturális értelemben késsel-villával enni azokat, akik nem hozták ezt magukkal otthonról, és cselekvő-gondolkodó entitásokká tudnak válni, az nem baj. Hiszen például vállalkozókká tudnak válni később, mert van egy önbizalmuk, véleményük a világról, nyelvismeretük. Még azért az árért is, hogy kifordul a felsőoktatás a helyéből. De nehogy már az értelmiséget tegyük azért felelőssé, mert hirtelen megnőtt a hallgatói létszám! Vagy azért, mert ezt követően azokat az embereket nem készítettük fel kellően a munkaerőpiaci elvárásokra... Soha nem ez volt a célja az egyetemi világnak, most meg számon kérik, hogy miért nem csinálja meg hatékonyabban az ötször annyi hallgató esetében, miközben az odavalók aránya húsz évvel ezelőtti mércéhez mérve nem változott. Egyébként is, miközben a munkaerőpiac rohamosan változik, amire ugyebár nehéz felkészíteni fiatalembereket, a tendencia az, hogy a munkavállalók folyamatosan képzik magukat: könyvelők, orvosok, tanárok… szóval, nem az alapdiploma a probléma, hanem a későbbi képzés hiánya.
- Vagy éppen a konfliktuskezelés kérdése. Egy tájékozottabb, összetettebb gondolkodásra képes ember talán a konfliktusait is könnyebben meg tudja oldani. De mintha a politikában nem látnánk ezt a képességet.
- Egy olyan világban, ahol házasságok sokszor azért bomlanak fel, mert a felek képtelenek a konfliktusok megoldására, ott a konfliktusok felnagyítására, azok mentén való politizálásra építeni a közbeszédet eléggé nagy és szomorú ellentmondás.
Azt várjuk, hogy a családok legyenek rendben, de közben azt is, hogy a társadalom vesse ki magából azokat, akiket éppen ellenségként mutatunk fel.
Újra és újra megosztjuk az embereket. Ez nem erkölcsös és nem is célravezető. És Önnek is igaza van, amikor azt mondja: ahogyan a politikai közbeszéd egyre silányabb, úgy válnak az igények is egyre kommerszebbé. Nem veszem le a felelősséget a multik szórakoztatóiparáról sem, de a politikáról sem szabad.
- Hiszen a politika is fogyasztókra építkezik.
- Ott, ahol a 600 forintos, minőségi virsli helyett a 300 forintos, dupla annyi, de rossz minőségű virslit veszik az emberek (és sokszor nem azért, mert a másikat nem tudnák megvenni), a politika felismerte, hogy nem kell minőséget képviselnie. Ismétlem: ez részben a mi sarunk is. De ebbe a helyzetbe beletörődni, ezt az alacsony igényt vállveregetve visszaigazolni: elfogadhatatlan.
- Ahogyan pedig a rossz minőségű virslinek lehetnek egészségügyi hatásai, úgy az olcsóvirsli-politikának is lehetnek káros szellemi-lelki hatásai.
- Pontosan. A politika hosszú távú, bölcs döntések rendszerét nélkülöző, egyszerű technikává változott. Pedig már József Attila is megmondta a gyönyörűséges "Hazám"-ban, hogy "S a hozzáértő, dolgozó nép okos gyülekezetében hányni-vetni meg száz bajunk". Mert csak ez visz előre, csak ez emel felelősségünk által polgárrá, ez nevel alázatra, a köz színe előtt megélt-megvallott keresztény erényekre.