Harmincötösök - taktikai megbeszélés félidőben

35 évesen az első félidő már elment, és nem állunk nyerésre. 

Mi akkor születtünk, amikor az optimistábbak úgy számoltak, már csak alig húsz évet kell várni a kommunizmus bukásáig. Mi nyolc évesek voltunk, amikor a kommunizmus megbukott. Mi a Ratkó-korszak gyermekeinek gyermekei vagyunk, akiket a nyolcvanas évek kádári aranykorában úgy vállaltak a szüleink, hogy beletörődtek abba: az oroszok nem mennek sehova, a Vasfüggöny is marad a helyén, de cserébe elhitték, hogy a gulyáskommunizmus kondérja soha nem ürül ki, és örökké háromhatvan lesz a kenyér. Mi voltunk az utolsó baby boom-generáció, amely

ahhoz kevés volt, hogy megállítsa a népességfogyást, de ahhoz elég, hogy az iskolákban 35 fős "e", meg  "f" osztályokba járjunk, a problémás kölyköknek pedig még egy pofonnyi figyelem se jusson. 

Mi az óvodában még kaptunk egyik oldalon békegalambos, másik oldalon vörös csillagos, hurkapálcára tűzött izét, minket az óvónéni még azzal fenyített, mikor nem akartunk aludni a délutáni pihenőidőben, hogy "az úttörőknél majd fegyelmet tanultok!". De mi sohasem lettünk úttörők. Helyette a rockerek voltunk, rapperek, raverek, diszkósok és alterosok.

Nekünk már nem kellett kötelezően ugyanolyan piros nyakkendőben, és kék iskolaköpenyben járni - helyette lehettünk négy-ötféleképpen ugyanolyanok.

Mi még bakelitről hallgattuk a VUK-ot és az Andersen-meséket, de már kazettáról ordíttattuk Kozsót, a 2 Unlimitedet, Captain Jacket, Scatmant, aztán az Offspringet, a Tankcsapdát, a Kispált és Ganxsta Zoleet. Mi hifitornyot kértünk a szülinapunkra, de nem azért, mert a tizenöt négyzetméteres gyerekszobát nem hangosította be a Bécsből hozott magnó - hanem azért, hogy a nyitott ablaknál csutkára lehessen tekerni a volume-t, hadd hallja a szomszéd Zsolti is, aki egész nap a szar zenéjét nyomatja. 

Nekünk suli után külön program volt, hogy a környékre érkezett nyugati autók ablakához nyomva az orrunkat, fürkésszük a sebességmérőt. "Aztaaaa, ez 200-al megy, öregem! Hiába, nyugati autó!"

Mert minden menő volt, ami nyugati.

Mi a kilencvenes években is nyolcvanas években épült házakban laktunk, nyolcvanas években gyártott autókban ültünk apánk mögött, aki nyolcvanas évekbeli rock/pop/lakodalmas rock zenét tett be az autómagnóba. A tévében nyolcvanas évekbeli amerikai, német és brazil sorozatok mentek, és mi azt hittük, hogy '96-ban Németben még mindig menő a válltömés, Amerikában pedig a milliomosok dinnyésmercivel mennek a faborítású irodáikba. A világ legtermészetesebb dolgának éreztük, hogy a Friderikusz-showban ősz hajú ötvenes-hatvanas arcokként látjuk viszont azokat, akik két nappal korábban még fiatal színészek voltak a tévében.

Mi a kelet-európai kilencvenes években nőttünk fel - a nyugat-európai nyolcvanas évek levetett rongyai közt turkálva. 

Az idő állni látszott, de a föld közben nagyon is megindult a lábunk alatt. Amíg mi könnyeztünk, hogy "valami véget ért", a szüleink örültek, hogy negyven év után véget ért, és elkergették a kommunistákat. Amíg mi a Túr dö flancon tekertünk, a volt igazgató elvtárs, meg az ex-párttitkár nyaralót vettek a Balatonon a szüleink tizedáron eladott munkahelyének árából.

Amíg mi intőt kaptunk, mert az osztálykiránduláson a vonaton ordítottuk, hogy "eleged van már e kibaszott világból!" - addig a szüleinknek tényleg elege lett, mert kirúgták őket a tizedáron eladott munkahelyükről.

Mi a Szomorú szamuráj meséjét hallgattuk - ők Horn Gyuláét, és visszahozták a kommunistákat. Mi Ganxstáékkal kérdeztük, hogy ki a fasza gyerek? - a szüleink meg elhitték, hogy Orbán Viktor, és ismét elkergették a kommunistákat. 

Nekünk azt mondták, a lehetőségek korának gyermekei vagyunk, akik bármit elérhetnek, csak akarniuk kell. És mi akartuk. És még nálunk is jobban akarták a szüleink: "Neked csak egy dolgod van, hogy tanulj, apád, meg anyád kihajtja, ami kell." Ki is hajtották. A lelküket, a belüket is. Mikor suliba indultunk, már munkában voltak, mikor hazaértünk, még dolgoztak. Hétvégén fusizás, maszekolás, magánóra adás, magánkönyvelés. Ki mihez értett, ki mivel tudott még kipréselni magából egy új bőrkabátot, egy havi tandíjat, plusz ötezer zsepbénzt.

A szüleinknek a mi korunkban már több gyereke volt, de még éltek az ő szüleik is. Nekünk legfeljebb egy gyerekünk van, vagy még annyi sem - de sokan már eltemettük apánkat, vagy anyánkat, vagy mindkettőt.

Háborús generációkban volt talán csak annyi árva, meg félárva, mint a mi nemzedékünkben. 

Nekünk azt mondták, a szabadság korának gyermekei vagyunk, akik azt mondanak, és hisznek, amit akarnak. Aztán apánk visszaszólt a főnökének, és kirúgták, anyánk szakszervezetisként a "sajnálatos leépítések" listáján az első helyre ugrott, mi meg igazgatói intőt kaptunk a Nagy-Magyarországos pólóért. Mi az '56-os forradalom ötvenedik évfordulóján azt hittük, utcára mehetünk, követelhetünk és kérdezhetünk a hatalomtól - aztán válaszként könnygázt, viperát és gumilövedéket kaptunk. Mi hét éve azt hittük, most végre a mi generációnk ideje jött el, de kiderült, hogy

a régi kommunistákat ugyan kiszavaztuk végre a hatalomból - de a kommunizmus nélkülük is visszatér. 

A mi osztálytalálkozóinkra jó, ha az osztály fele eljön. A másik fele mosogat, felszolgál, szemetet hord, takarít Glasgow-ban, Dublinban, Hamburgban, meg Bécsben.

Közülünk nem az megy külföldre, akinek kalandvágya van - hanem az marad itthon.

Mi beleszülettünk a szocializmusba, aztán belenőttünk a kapitalizmusba. Az előbbitől csak a mázsás örökséget kaptuk, az utóbbitól csak a pofonokat. Mi huszonöt éves korunkig otthon éltünk, mert nem futotta albérletre sem. Aztán harminc felett valahogy összekapartunk egy lakást, de most már ötven éves korunk előtt meghalnunk is tilos - legalább tizenöt év van még hátra a hitelből.

Mi öt évesek voltunk, amikor a Pokolgép megírta a szüleinkről, hogyan lettek megátkozott nemzedék, huszonöt évesek, amikor Majka megírta rólunk. A kettő között két évtized telt el, de a szöveghez alig kellett valamit hozzátenni. Pont annyit, amennyit az a húsz év hozzátett Magyarországhoz: még több nyomort, még több igazságtalanságot, még több dühöt.

Most harmincöt évesek vagyunk. Húsz esztendő múlva a mi gyerekeinkről is ír majd valaki egy dalt.

Ennek a szövege még nincs meg, de gőzerővel dolgoznak rajta, azok, akik az elmúlt harmincöt évünket is írták. Ha nem vesszük végre a saját kezünkbe a tollat, minden eddiginél keserűbb nóta fog születni. 

A taktikai megbeszélésnek vége, kezdődik a második félidő. Ideje volna végre elkezdeni játszani...