Hogy harcolt Prónay Pál a nagy háborúban? – Ezen a héten született Limanova híres veteránja
Előjáróban: Alábbi cikkünk a 2017. november 4-én megjelent, azonos című írásunk átdolgozott, kiegészített, honlapunk új formátumához igazodó, néhol korrigált verziója. Az összeállítás célja nagyobb részben továbbra is a történelmi ismeretterjesztés, kisebb mértékben pedig a szórakoztatás. Kedves olvasóinkat arra kérjük, ennek szellemében merüljenek el az alábbi szövegben, köszönjük!
1874. november 2-án látta meg a napvilágot tótprónai és blatnicai Prónay Pál huszártiszt, az első világháború, a fehérterror, a Rongyos Gárda, a Nyugat-magyarországi felkelés, a Lajtabánság és Budapest ostromának ikonikus figurája, a két világháború közötti időszak hírhedt botrányhőse. Születése alkalmából kalandos életének kevésbé ismert szakaszával foglalkozunk, elveszett naplójának – pontosabban annak töredékei – tükrében.
Prónay Pál ifjúságáról és katonaéveiről sajnos nem sokat tudni, ami nagyrészt annak köszönhető, hogy három részből álló önéletírásának első kötete – ha minden igaz – a második világháború zűrzavarában elveszett.
A napló maradék két könyve ma a Politikatörténeti Intézet gyűjteményében található, illetve válogatott és erősen cenzúrázott formában 1963-ban látott napvilágot A határban a halál kaszál... címmel, a Kossuth Könyvkiadó gondozásában. Ezek a feljegyzések azonban csak 1918-tól veszik fel az izgalmas életű huszártiszt történetének fonalát.
Prónay első világháborús működéséről azonban szerencsére számos közvetett forrás maradt az utókorra, melyek nem egyszer konkrét idézeteket is tartalmaznak az elveszett naplókötetből.
Cikkünkhöz mi is ezek egy részét használtuk föl: ezredtörténetek, más katonák visszaemlékezései, anekdoták, történelmi tanulmányok és az eltűnt kötetből származó passzusok mentén próbáltuk megrajzolni Prónay Pál első világháborús portréját (vagy legalább annak vázlatát).
Öveket becsatolni, mert olyan útra indulunk, amelyen a szélesebb közvélemény utoljára a múlt század 30-as éveiben járt!
A katonai pályára készülő Prónay 1893-ban, önkéntesi évének leszolgálására a szombathelyi császári és királyi 11. huszárezredhez vonult be, amely 1912-ig állomásozott a városban, és ahol bátyja, a később szintén méltán híres hadfi, Prónay Gyula (ez idő tájt József főherceg szárnysegédje – a szerk.) ekkor még főhadnagyi rangban szolgált.
Egy évnyi szolgálat és a szükséges tanulmányok elvégzése után 20 éves korában avatták huszárhadnaggyá.
Végül 1911-ben vagy 1912-ben áthelyezték a Vilmos porosz trónörökös nevét viselő császári és királyi 13. jászkun huszárezredhez, melynek parancsnoka 1913-tól a későbbi kormányzó bátyja, vitéz nagybányai Horthy István ezredes lett.
A 13-asok, így Prónay is az ő vezetésével vonult hadba 1914-ben (csak érdekességként érdemes megemlíteni, hogy Horthy Istvánt 1914 augusztusában Tömöry Géza őrnagy váltott az egység élén, majd 1915 februárjától Prónay Gyula – immár ezredesi minőségben – vette át egy időre az ezredet).
Még a kommunisták sem tudták, hogy Prónaynak szobra áll Budapesten
Ugyan nem kifejezetten ő az alkotás témája, de a Városmajorban álló tábori vadászok első világháborús emlékművének egyik alakját – a stafétát szimbolikusan a fiatalabb bajtársnak átadó veteránt – róla mintázta Kisfaludi Strobl Zsigmond, 1941-ben.
A jobboldali alak eredetileg a csendőrökére emlékeztető, de a vadászzászlóaljak által is használt tollas kalapot viselt, ami a második világháború után tévesen "csendőrszoborként" tette célponttá az emlékművet sokak szemében. 1949-ben Polgár Dénes a Világosság elnevezésű, kommunista propagandalapban Miért áll még a tábori csendőr a Városmajorban? című cikkében az alábbi szavakkal támadta az alkotást:
"Néhány nappal ezelőtt lerombolták Nagyatádi Szabó István szobát is. De áll még a Városmajorban a tábori csendőrök emlékműve, holott világos, hogy a magyar népi demokrácia fővárosában csendőrszobroknak nem lehet helye. Más példákat is felsorolhatnánk. Ez a kérdés egyik része. Fontosabb azonban, megtörtént-e ugyanaz fordulat Budapest művészi díszítése terén, ami a politikában és a gazdasági életben? Gondoskodik-e a főváros vezetősége arról, hogy Budapest új szobrai a dolgozó népnek szóljanak és a dolgozók ezt meg is értsék?"
A bolsevik hatalomátvétel és az előző évek szobordöntögetései, és az ezek fölött örömködő, ugyanakkor ezeket továbbra is keveslő firkálmány után kész csoda, hogy Kisfaludi Strobl művén végül csupán a veteránt mintázó alak fejét cserélték le. Így a vadászcsákó helyett egyszerű tábori sapka került a szobor fejére, ám sajnos az emlékművön történtek egyéb változtatások is. Ahogy Prohászka László A magyar tábori vadászzászlóaljak első világháborús hősi emlékjelei című kiváló tanulmányában írja:
"Tegyük hozzá: nemcsak fejcsere történt. Levésték a talapzat elő- és hátoldaláról a feliratokat, eltávolították a hátoldalon lévő tizenkét vadászkürt alól a – jelentős részben trianoni határon kívüli – helyőrségneveket, sőt, még a kürtök közepén lévő zászlóalj-számozást is. A sapkacsere mellett ez lehetett az ára az emlékmű megmaradásának."
Ha a hatalom akkori birtokosai tudták volna, hogy a keménykötésű tiszt alakjához Prónay Pál állt modellt, és a szoborról továbbra is az ő acélos vonásai köszönnek vissza, bizonyára az egész emlékművet eltüntetik, biztos, ami biztos alapon, de szerencsére végül nem így történt.
A világháború 1914-es kitörése után a 13-as huszárokat a keleti frontra vezényelték. A Dernyey (Szlavnich) György által jegyzett ezredtörténetből kiváló képet kaphatunk róla, milyen viszontagságokkal kellett megküzdenie a magyar huszároknak, Prónay Pál neve pedig már a kezdetektől feltűnik.
Legelőször akkor, amikor augusztusban a keleti frontra jellemző felvonulási nehézségek – a kiépített utak hiánya, a mocsaras terep és az esős-havas időjárás – miatt az ezred lóállománya összekeveredett, illetve fizikailag leromlott. Ennek következtében pedig 235 huszár gyalogszerrel volt kénytelen folytatni az útját.
Ezekből a katonákból pedig az ekkor már főhadnagy Prónay parancsnoksága alatt szerveztek új egységet, mely a katonai trénnél – az utánpótlási vonalnál – látott el feladatokat, elsősorban a beteg lovak ápolását, de gyalogos kiegészítő osztagként is számítottak rájuk.
Prónay részben ennek is köszönhette, hogy a gyalogsági harcban legalább akkora jártasságra tett szert, mint a nyeregben való hadakozás terén.
Az 1914. november 11. – december 17. közötti krakkói hadműveletekből ő is aktívan kivette a részét: felderítő különítményeivel a front legveszélyesebb szakaszait járta, szinte állandóan a tűzvonalban volt.
Vakmerősége már ekkor is megmutatkozott; Kozma Miklós Egy csapattiszt naplója 1914-1918. című visszaemlékezésében így ír Prónay november elején, a San folyón megkísérelt, katasztrofális kudarccal végződő áttörésnél tanúsított magatartásáról:
"Szemben látom az orosz fedezékek vonalát. A Sanon túl a dombon, Kustrawa mellett, orosz tüzérségi állás. A faluban mozgás. Sygielkinél is fedezékek.
Délelőtt alszom egyet, egykor lövöldözésre ébredek. Körülnézek, hogy mi van, hát jön a tizenhármasok felől Prónay kapitány, vállán kockás nagykendővel, kezében karabéllyal. Sétálva lépeget a vízparton, időnként megáll és lő."
Prónay 1914. november 19-én a 3. század megsebesült parancsnokától immár századosi rangban vette át az alakulat irányítását.
A legnagyszabásúbb harci tevékenység, melyben Prónay Pál részt vett, az 1914. november 28. és december 18. közötti limanovai ütközet volt. Itteni helytállása tette megkérdőjelezhetetlenné hősiességét és alapozta meg kiváló, már-már balladába illő katonai hírnevét.
A hadművelet részleteit és a szemben álló felek erőviszonyait kiválóan mutatják be az alábbi videók:
Prónay Pál ekkor már az 1. század parancsnokaként vett részt a harcokban, és Julier Ferenc nyugalmazott ezredes, a Tanácsköztársaság Vörös Hadseregének utolsó parancsnoka, ismert magyar katonai történetíró a következő, a felvonulás nehézségeit bemutató naplórészletet idézi tőle a limanovai csatáról szóló történelmi munkájában (Julier egyébként 1937 júniusában személyesen is bejárta az egykori csatamezőt, hogy autentikusabb képet kapjon a helyi viszonyokról, útjára többek között Prónay is elkísérte, aki személyes beszámolóival is hozzájárult az ütközet valósághű leírásához):
"7 órakor menetelés Gostwica-ra. Ott a 13. és 10. huszárezred Brzezna felé gyalogharchoz lóról száll. Tüzérségünk Podegrodzie-nél vonul fel, holott Gostwica-tól nyugatra jó állásra találhatna, ahonnan a templomtól a Neu Sandez-nél tüziállásban levő, délnek tüzelő orosz ágyúkat, amelyeket szabad szemmel látok, oldalozni lehetne. (...)"
"Az 1. század feladata lóháton Brzezna-tól nyugatra a kozákokat elkergetni, azokat el is űztük. (...) 18 órakor parancs, hogy az ezred Golkowice-n beszállásol. Csak 22 óra 30 perckor érkeznek meg konyháink, zab pedig nincs."
Prónay századát december 6-án már elővédi szerepben találjuk, 7-én délelőtt pedig – 30 huszárral és 2 géppuskával – felderítőként az ellenséges orosz haderő mozgását kellett föltérképezniük egy Dlugolekától északra eső magaslatról.
A századparancsnok egy fenyvesben alakított ki fedezéket, és onnan kémlelte az oroszokat. Péterfalvi Molnár Dezső altábornagy Limanowa, magyar győzelem című könyvében idézi Prónay elveszett naplójának ide vágó részét:
"Nemcsak távcsővel, de szabadszemmel is meg lehetett állapítani, hogy a Neu Sandec előtti Chelmiec-től nyugatra orosz csapatok gyülekeznek és a műúton Kanina felé menetelnek. Oldalvédjük alig volt.
A Chelmiec-en innen mutatkozó kozákok pedig, akik a műúton haladó gyalogsággal egy magasságban lovagoltak, azonnal visszahúzódtak, mihelyt az én felderítő-huszárjaimat észrevették. (...)
Csapatainak zöme az úttól keletre takarásba húzódott és most megkezdték a felderítést azon erdősmagaslat felé, amelyben én a különítménnyel állottam (Pieklo 660 magaslati pont)."
"(...) Csakhamar megállapítottam, hogy az ellenség azért állt meg az úton, mert nem tudta, mi rejtőzik az én erdőmben. (...) A köztem és a műút közötti mintegy 2500 lépés széles terepsáv meglehetősen nyílt volt, alig nyújtott némi fedezést. Az idő már délfelé járt."
"Az ismételten előretörni akaró kozákokat távcsövespuskámból leadott eredményes lövésekkel 'illedelmes távolságban' tartottam."
Ekkor az oroszok cselhez folyamodtak, és két lengyel parasztasszonyt indítottak útra egy közeli tanyáról, tejeskannákkal, hogy kémleljék ki a magyar állásokat, de Prónay résen volt:
"Tisztában voltam vele, hogy az ellenség küldi őket felénk, kémkedés céljából. (...)
A hozzánk érkezett menyecskék nagy szóbőséggel magyarázgatták, hogy miért jöttek: egy az álláspontunktól néhány lépésnyire lakó rokonukat akarnák meglátogatni. Beszéd közben azonban igen érdeklődve fürkésztek jobbra-balra.
Csöppet sem jöttek zavarba és mindjárt felkínálták a tejet a velük tréfálkozó huszároknak. Miután a tej egy-kettőre elfogyott, ugyanazon az úton vissza akartak menni, amelyen jöttek, azzal, hogy még majd hoznak tejet."
"Nagyon meg voltak lepődve, amikor nem eresztettem el őket. Csak később, amikor a közeledő orosz gyalogság elől hátrafelé ki kellett térnem, adtam ki útjukat azzal, hogy most már mindent elmondhatnak a muszkáknak, amit tapasztaltak."
December 8-án délelőtt a századparancsnok megerősíttette az állásait, majd hamarosan összetűzésbe került az orosz elővéddel. Julier Ferencnek így mesélte a történteket:
"10 óra felé, mikor már a pára és a köd felszállt, kezdte meg előrenyomulását. Első rajvonalai kb. 1000 lépésre közeledtek felénk. (...)
Hatszáz lépésre megkezdtük a tüzelést az ellenséges rajvonalakra, tüzérségünk pedig jó eredménnyel gyúrta azokat hátulról, mire a rajvonalak egyszerre eltűntek. A muszka megállt és hasra vágódva, kezdte magát beásni. A harci zaj tehát elcsendesedett."
A századot hamarosan visszavonták az arcvonalból Limanovára, ahová még fényes nappal, de szerencsére takarásban indultak el, ennek köszönhető, hogy a folyamatos orosz ágyútűz nem találta el az egységet.
A városból a sötétség beálltával ismét az arcvonalba, a Jabloniec gerincére vezényelték Prónayt és embereit, ám már az ide való felvonulás sem volt zavartalan, hiszen az orosz nehéztüzérség folyamatosan lőtte a települést:
"Nem messze délkeletre tőlünk, a hegyoldalban elszórt házak körül egyszerre csak csoportosulás és nagy lárma támadt az ottan védőállásban levő derék 59.-es salzburgiak területén: szabad szemmel is látni lehetett (...), hogy a katonák agyba-főbe vernek és rugdosnak valakit, amíg mozdulatlanul el nem terül a földön."
"Később megtudtuk, hogy egy russzofil parasztot vertek-rúgtak agyon, akit tetten értek, amint hegyi házából Kanina felé az orosz tüzérségnek jeleket adott. Már rövid idő múlva ott duruzsoltak az orosz gránátok és shrapnelek fejünk fölött és szomszédságunkban (...)."
"(...) az orosz állandóan ágyúzta a várost, amelynek javítás alatt álló templomán még rajta voltak az állványok. Éppen amikor a templomtorony mellett elhaladtunk, egy orosz gránát belevágott az állványokba, amelyek erre éktelen csörömpöléssel széthullottak és lovainkat lármájukkal agyonbolondították."
"Az ellenség a műutat erősen tűz alá fogta és mi vágtában mentünk Tömöry után, mert az úton nem igen lehetett lépést lovagolni."
Az 1. század 45 katonájából Prónay csak 30-at tudott magával vinni az akcióhoz, mert a többiek máshol teljesítettek szolgálatot. Az elveszett napló tanúsága szerint a századparancsnok a magaslathoz érve tudta meg, hogy milyen embert próbáló feladatra jelölték ki az ő egységét is:
"Tömöry a Jabloniec északi lábánál intézkedett velünk: Feladatunk, hogy a Jabloniec védőszakaszt megerősítsük. A lehető legnagyobb számmal kell tűzharchoz lóról szállni. (...)
Az orosz nagy erővel jön előre Limanova felé, amiben nekünk, huszároknak kell őt megakadályoznunk (...) az állást az utolsó emberig tartanunk kell, amíg segítséget nem kapunk."
Ezt követően megkezdődött az állások elfoglalása, alig kőhajításnyira az ellenségtől. Prónay erre így emlékezett vissza 1937-ben:
"Pokrócot, pár tarisznyát mindenki gyorsan lerántott a lóról, kardok a nyeregben maradtak, a köpenyek és menték úgyis rajta voltak minden emberen. Libasorban nekivágtunk jobbra az országúttól az erdős dombnak felfelé, ahova egy Landsturmtiszt vezetett."
"A dombtetőhöz közeledve, vezetőnk a legnagyobb csendet parancsolta, mert az orosz egész közel volt, a fiatalos sűrű fenyőerdőben lehetett is hallani túloldalról ásóik nyikorgását és cövekelések zaját.
A dombtető és a gerinc, melyre felértünk, hellyel-közzel meg volt erődítve primitív lövészárkokkal és vékony, gyenge mellvédekkel."
"De a domb déli lejtőjén, hová századommal később kerültem, a védelem szempontjából egy kapavágás sem történt. Végre megálltunk a jobbszárnyon mint tartalék.
Leültünk pihenni és hajnalhasadtáig vártunk, (...) míg csak valami műszaki tiszt meg nem jelent, aki aztán kijelölte nekünk a megszállandó vonalat."
Másnap kora délután az oroszok a 9-es huszárok állásait támadták. Bár Prónay nem tudott csapatával beavatkozni a küzdelembe, távcsöves puskájával ritkította a rohamozó kozákokat. Később azonban ők sem maradtak ki a csetepatéból, erre így emlékezett vissza a huszártiszt:
"Márton, aki feljebb volt, mint én és jobban látott, figyelmeztetett, hogy most már az ellenség támadásra készül.
A néhány felbukkanó oroszt lelőttük. Távcsöves M.-Schönaueremet nagyszerűen használhattam nagyobb távolságra ott, ahol kilövésem volt ebben a fiatal lábas erdőben."
"Ezután az ellenség a sűrű fenyővágásokon keresztül csak hason csúszva próbálta állásainkat megközelíteni.
Majd irtóztató gépfegyver és puskatűzzel szórta le fedezékeinket egy félórán keresztül, közbe-közbe kannibáli lármával hurrá-hurrázott, de azért nem kelt fel, hanem 10 lépésre tőlünk továbbra is fekve maradt.
Ágyúik pedig túllőttek rajtunk. Miután a muszka kétszer-háromszor ugyanezt a manővert megpróbálta, de nem jutott előre, elcsendesedett (...) támadásait nem is ismételte meg, csupán tüzérsége lövöldözött össze-vissza."
A lógós cselákok megismerkednek a bikacsökkel
A kalandos nap után a kimerült századot ismét visszavonták pihenőre, ám a környékbeli faluban töltött éjszaka nem várt fordulatot hozott: a 13-asok a rendkívül rossz hírnévnek örvendő cseh ezredek egyikének elmaradt szakaszába botlottak. Prónay elveszett naplójában így írt az esetről:
"Mi 13.-as huszárok éjfél után félhárom tájban gyalog érkeztünk a Jabloniec-ről Limanová-n át Zamiescie-re, ahol lovainkat már elszállásolták. Századom (...) legénysége röviddel megérkezésünk után azzal a panaszos jelentéssel jött elém, hogy a faluban már 2 hét óta egy rendetlenkedő cselákcsapat tanyázik, amelynek emberei egy egész házat lefoglaltak a maguk számára és sem a lovaknak, sem a huszároknak nem adnak helyet.
A háziak és a szomszédok pedig mind panaszkodnak, hogy a cselákcsapat az összes baromfit és egész krumplijukat megzabálta már. Állítólag tiszt a parancsnokuk.
Nekem sem kellett több! Miután a 'Tilos a bemenet!' krétrafeliratú szobaajtón bekopogtattam, de sem feleletet nem kaptam, sem ajtót nem nyitottak: azt rájuk törettem, mire az egész nagyszobabeli társaság ijedten ugrált fel a szalmáról, amelyen a fűtött szobában levetkőzve, teljes kényelemben feküdtek eddig.
Miután egyikük sem tudta igazolni, hogy miért van még itt, mikor pedig ezredük régen elkerült erről a vidékről, kiejtésükről pedig rögtön láttam, hogy csak valamelyik cselákezrednek lehetnek ellógott emberei: most már a mindig kezemügyében levő bikacsökre került a sor. Egy pillanat alatt kivertem őket az udvarra, ahol búcsúztatóul a feldühödt huszárok patkós csizmasarkával is megismerkedtek.
Volt köztük egy szurtos, szakállas alak, aki váltig azt hangoztatta, hogy 'ő tiszt', de csak pantalló meg nadrágtartó volt rajta. Ennek is alaposan kijutott."
Másnap, december 10-én az eligazításon Prónayt is szembesítették a hadi helyzet súlyosságával, erre az akkori százados így emlékezett vissza:
"Spilka százados halkan kiadta Bernoláknak (2. század) és nekem a felülről kapott parancsot:
"Beérkezett hírek szerint az oroszok Limanowa birtokáért döntő támadást akarnak intézni. Mindenki lássa el magát élelemmel és lőszerrel, az 1. század balra, a 2. század pedig jobbra az úttól, erősítse meg a védelmi vonalat, amelyet az utolsó emberig tartani kell, mert a háború kimenetele és a Monarchia helyzete függ ettől a csatától."
Ezt követően, december 11-én, a csata döntő napjának hajnalán a 13-asok felváltották a fedezéküket idő előtt elhagyó 10-es huszárokat az arcvonalban. Prónayék ezzel az orosz támadás kellős közepébe csöppentek:
"Jobbra az országúttól fenn a dombon, ahonnan a tízesek jöttek, egyszerre élénk puskaropogás hallatszott, majd az egész frontszakaszon nem lehetett egyebet látni, az országúttól fel a hegytetőig, mint csak puskacsövek tüzének villanását.
Különösen a Landsturm-zászlóalj Werndl-puskái szolgáltatták e tekintetben a tűzijátékot a koromsötétségben, melyben a golyók össze-vissza fütyültek és röpködtek. Századomat gyorsan összeszedtem, mert nyilvánvaló volt, hogy az orosz támadni fog."
"Kiérve a tetőre, a századot az országút árkában takarásban hagyva, küldöncömmel előre rohantam, hogy némileg tájékozódjak a helyzetről.
Az országút keleti lejtőjén lefelé haladva, csak a torkolattüzek után ítélhettem meg körülbelül az állások fekvését és hollétét.
De ekkor már az általános koncertbe beleszóltak mindkétrészről a géppuskák és az oroszok "Urrá"-ja, s vad lármája is."
Prónay ezt követően elérte az első vonalat, ahol végre tájékoztatást kapott arról, hol kell állást foglalnia, ám ahogy a magaslat északi lábánál, az út mentén elhelyezte az embereit, egyből két orosz rohamot kellett visszavernie:
"Ebben az éktelen lármában, golyózáporban, az országút árkának szélén levő vastag nyárfái mögé ugrottam, melyeknél egy képkereszt féle van, és ahol közvetlen mellettem, balra az úttól árokszerű fedezékből is figyeltek.
Ezek a mieink voltak, de (...) szemben velem az országút másik árkában ugyancsak ropogtak a fegyverek és erősen"Urráz"-tak (...).
"Én Schönauer puskámat, mely mindig hű kísérőm volt az egész háborúban, főleg ezekre, azután egy géppuskafészek felé irányítottam.
Ez a pokoli lárma egy negyedóráig tartott."
"Az oroszok itt lent nem tudtak előre jutni, visszavertük őket.
Fent a dombon azonban, amit csak a csata után tudtam meg, több helyen behatoltak árkainkba és pedig ott, ahonnét a 10. huszárok időelőtt távoztak."
Prónay elmondása szerint csak napkelte után szembesült vele, mennyire előnytelen állásokat és fedezékeket próbál tartani embereivel:
"A már meglevő födözékek alakja és helye lehetetlenül volt megválasztva, az országúttól balra eső tereprész siralmas volt. A helyzet tarthatatlanságát csak akkor észlelhettem teljes egészében, mikor a téli köd és pára felszállt, a nap pedig kisütött.
Az a fedezék, amelyben én 15-öd magammal (...) helyezkedtem el, lehetetlen alkotmány volt. Maga az árok talán 60 cm mély, fölötte pedig alacsony srapneltető laposodott (alig lehetett a lőrésekben a fegyvert használni).
A födözék alig volt 10 méter hosszú, de a többi lövészárkok nagyobbrészt szintén hasonló méretűek voltak (...)."
Az ellenség hamarosan még nyomatékosabbá tette, milyen kilátástalan helyzetben is vannak a 13-asok:
"Az orosz támadásait, majd rajtaütésszerű tüzelését sáncaink ellen akkor kezdte újból, mikor már világos volt és kitisztult, mert akkor már tüzérségével is beavatkozhatott.
Mikor ágyúlövedékei is felénk jöttek, még jobban éreztem, hogy milyen pokolban voltam embereimmel. Az orosz domináló helyzetéből (...) engem (...), mert szabadszemmel is látott, 12 cm-es lövegekkel vett tűz alá."
Az összecsapást nagyon érzékletesen adja vissza a Molnár Dezső által hosszan idézett naplórészlet, ami talán a leghosszabb fennmaradt, egybefüggő részlet Prónay elveszett kötetéből (terjedelmi okokból mi is csak szemelvényeket közlünk belőle – szerk.):
"Silány fedezékeink lassanként zsúfolásig megteltek katonáinkkal, akiknek egyike-másika – a férgese – nem várta be a felénk zúgó orosz ágyúlövedék bevágását, hanem a fedezékből vad kétségbeesésben kiugorva, északkelet felé a (...) patakvonalra iramodik el.
(...) a nyúlszívűeknek ez az önkényes meghátrálása rendszerint halállal végződött: (...) a védőállásból kiugrasztott csatárokkal a rögtön nagyhevesen nekikeső orosz géppuskák és gyalogságuk gyorstüze végez és számosan holtan vagy súlyosan megsebesülve terülnek el a védőállás mögötti havas szántásokon.
Az orosz géppuskás és tüzér minden megmozdulásunkra nyomban reagált. Fedezékünkből csak életveszéllyel lehetett kívül körülnézni, mert rögtön sűrűn odaszórtak tüzükkel, viszont mi csak akkor tüzelhettünk, ha jobbra a műúttól az erdőszélen néha egy-egy muszkafejet megpillantottunk.
Az orosz gyújtógránáttal felgyújtotta a mögöttünk levő korcsmaépületet, rövidesen összelőtte a pajtát és széjjellőtte Böszörményi főhadnagy géppuskásszakaszát is. (...) Az égő korcsmaépületek füstje levágódott a földre, úgyhogy a teljes kilátást lehetetlenné tette számunkra."
Prónay hamarosan minden eddiginél közelebbről nézhetett farkasszemet a halállal:
"Előzőleg, mintegy izeltetőül már mi is kaptunk néhány shrapnelt és gránátot, mikor azonban észrevették, hogy fedezékemből még mindig tüzelnek, tehát ez a védőrség még töretlenerejü: ettől fogva az orosz egész erejével kifejezetten csak mireánk pályázott.
A nekünk szánt nehéz lydit-gránátok hol közvetlenül fedezékünk előtt, hol mögöttünk csapódtak be a fagyos homokba, azt magasra felvágták, míg a homokeső a fejünkre nem hullott.
Embereim 6-7 jól irányzott orosz lövés után már nagyon nézegettek hátrafelé, de megfenyegettem őket, hogy lelövöm, aki a fedezéket parancsom nélkül el merészelné hagyni."
"Különösen egy 10.-es cigány honvédbaka okozott sok bajt. Borzasztóan félt, s amikor még csak messze távról a levegőben zúgott az ágyúlövedék: már sírt és rimánkodott, amikor pedig közelebb-távolabb robbant: ilyenkor kiütött homlokán a verejték és kínjában hangosan imádkozott."
"Többszörös szökéskísérleteit úgy hiúsítottam meg, hogy valahányszor az árokból ki akart ugrani, hogy megszaladjon, köpenyege sarkánál fogva visszarántottam.
Végül, mert minden szép szó és bátorítás kárbaveszett, alaposan elnadrágoltam és végül az árokba hosszában lefektetve (...) hárman ráültünk, hogy meg ne mukkanhasson. Puskáját és lövőszerét én vettem át és kezeltem, mert Schönauer-puskámhoz már alig volt töltényem."
"10 óra délelőtt – fentről, a Jabloniec gerinctető felől megint erős tüzelés és „urá-urá”-zás lett hallható. (Megjegyzés: a harmadik orosz tömegtámadás, a "13.-as front" ellen.) Tudtommal ez volt az utolsóelőtti orosz nagytámadás, de az időpontot illetőleg tévedhetek.
Ezután csak itt-ott szólalt meg az orosz ágyú és géppuska, az én frontszakaszomon pedig meglehetős csend uralkodott. Ezt arra használtuk fel, hogy végre lélekzethez jutva, kissé kipihenjük magunkat."
A szünet azonban nem tartott sokáig:
"Az orosznak azután volt rá gondja, hogy elmenjen az étvágyam: bizonyos idő múlva újból tűz alá vette fedezékünket és gránátjai gázaitól megint émelygett a gyomrom.
Ezúttal pontosabban tüzelt, mint először, mert lövedékei nemcsak mindközelebb vágódtak be mifelénk, hanem hatodik lövése fedezékünk jobb sarka alá fúródott be, a gránátrobbanás okozta tölcsér egy pillanat alatt rombadöntötte az egész rozoga építmény felét, amely 5 emberemet maga alá temette (...).
Szerencsére egyikünk sem sérült meg, csak a gránátlégnyomástól kábultunk el többé-kevésbé valamennyien és egész nap zúgott a fülünk."
Miután a fedezék túl szűkös lett 15 embernek, Prónay hátra parancsolta emberei felét, így rajta kívül csupán 5 katona maradt a szétlőtt állásban, ám legnagyobb szerencséjükre az oroszok azt hitték, hogy mindenki elhagyta az állást, így tovább már nem tüzeltek rájuk.
Prónay a következőképp írta le a harcteret:
"A műúttól balra eső terepen egészen Mordarká-ig sehol élő embert nem láttam, csupán elhányt felszerelési cikkek és hullák sötétlettek a havas mezőn."
A honvéd állásrészben 10 óra után már csak a százados maradt a néhány huszárral és honvéddel, a századparancsnok pedig nem tudta, hogy az oroszok idő közben visszanyomták a Monarchia seregeit Limanova felé. Nemsokára azonban világossá vált előtte, hogy mekkora a veszedelem:
"(...) jobbra tőlem, a gerinctetőn, a ritkás nyirjeserdő szegélyén végre járó-kelő embereket pillantottam meg, akik az erdőből kijőve, a szürkeruhás alakokhoz szaladtak, majd onnét megint az erdőbe siettek vissza. Mivel ez a jelenet többször megismétlődött, nem tudtam, mit gondoljak a dologról (...).
De (...) a (...) reménykedésem hiú ábrándnak bizonyult: keserves csalódás ért, amikor egyszeriben tisztázódott előttem a helyzet.
Ugyanis az erdőből a műúton keresztül, kényelmesen sétálva egy erősebb orosz csoport jött felénk s közel a műúthoz, az én védőfedezékemmel szemben álló, kissé előbbre telepített saját fedezékünknél, tehát velem átellenben a csoport megállott és a puska szuronyos végét lefelé tartva, belekiabáltak valamit a fedezékbe és közben szuronyos puskájukkal lefelé döfködtek valaki felé, hogy megtudják, hulla van-e odabent vagy sebesült?
Most már nagyjában tisztában voltam a helyzettel: a járkáló emberek hullarabló, fosztogató oroszok, bár egyenruhájuk színe a szembesütő nap miatt nem volt pontosan kivehető. Határozottan és gyorsan kellett cselekednem, különben elfognak bennünket."
Ám Prónay Pált nem olyan fából faragták, aki csak úgy szó nélkül otthagyja az ellenséget:
"(...) búcsúzóul puskámmal nyugodtan célbavettem a legmagasabb termetű oroszt, aki társaival együtt gyanútlanul továbbfolytatta fedezékeink kikutatását és a hullarablást, a többi embereim pedig sortüzet adtak le a rablókra.
Arról még meggyőződtem, hogy az én termetes muszkám, amilyen hosszú volt, úgy bukott bele a lövészárokba, de embereimmel együtt most már kint is voltam keserves emlékű lövészárkunkból és futva futottunk a nehéz homokú talajban, hegynek felfelé (...)."
De az ellenség sem maradt adós: a századost és embereit nem csak öldöklő géppuskatűz, hanem tüzérségi lövedékek is kísérték a visszavonulás során. Prónay téli bundáját több helyen is kilyukasztották az orosz golyók, de komolyabb kárt nem tettek:
"Isten csodája, hogy különben mindannyian szerencsésen és sértetlenül értünk oda első etappunkhoz (...). Nemsokára tovább kellett futnunk, mert az orosz tüzérség megint heves tűz alá vette a korcsma tájékát.
Második megállásunkat az észak felé következő újabb terephullámon tartottuk, ahol egy elhagyott géppuskánkra akadtunk, azt összes alkatrészeivel együtt felkaptuk a vállunkra és így jelentősen megterhelve, tovább futottunk északkeleti irányban a patak felé.
A géppuska csöve az én vállamra került, ami megsebesüléstől mentett meg, mert egy fölöttünk robbant shrapnel szilánkja a géppuska csövéről visszapattant."
"Újból összeverődött 15 emberemmel, amint megint lélegzethez jutottunk, Limanová-tól közvetlenül délre ismét védőállást foglaltam és feszült figyelemmel lestem most már az első orosz járőrök megjelenését a műúton és a Jabloniec-gerincen (...).
Az orosz azonban – csodák csodája! – egyáltalán nem mutatkozott sehol sem, aminek okát nem tudtam magamnak megmagyarázni, mivel hiszen a műút mentén semmiféle csapatunk nem állott többé ellene és (...) nagyobb ellenállás nélkül nyugodtan bevonulhatott volna Limanová-ra."
Prónay ekkor még nem sejtette, hogy megérkezett a régóta várt gyalogos erősítés, a Golcow magaslatnál végrehajtott bekerítő hadművelet miatt pedig a cári csapatok dél körül megfutamodtak, ezért 50, különböző szétugrasztott alakulatokból összefogdosott emberrel védőállást foglalt Limanova déli részén. Csak később, a hadsereg parancsnokságon tudta meg, hogy elmúlt a közvetlen veszély. Naplójában így sajnálkozott tájékozatlansága miatt:
"A Jabloniec táján délelőtt ll óra körül még velem szemben állott orosz csapatrészek a látszat szerint csak hullafosztogató, s talán szabadrablásra felhatalmazott utóvédcsapatok lehettek.
Kár, hogy lovaim már délben nem voltak kéznél: a visszavonulásra kényszerített 15. orosz hadosztályt nagy sikerrel üldözhettük volna (...)."
A virtusos Prónay mélységesen felháborodott, amikor a parancsnokság nem hagyta, hogy a kimerült és jelentős veszteségeket szenvedett huszárezredek is részt vegyenek a visszavonuló ellenség üldözésében,
"mikor pedig az üldözés emberemlékezet óta elsősorban mindig a lovastesteknek volt a feladata".
Az orosz nehéztüzérség még jó ideig lőtte a várost, további áldozatokat szedve a hátravonuló csapatok, sebesültek és hadifoglyok közül.
Prónay Pál idézett naplóbejegyzése a borzalmas csatamező felkavaró leírásával ér véget:
"A Jabloniec körüli csatateret rengeteg orosz halott borította. A halottakat általában mind kifosztották. Nemcsak az orosz utóvédek voltak hullafosztogatók, hanem ilyen a környékbeli lakosság között is akadt."
"Katonáink ily polgári hiénákat nem egy ízben tetten érve, a bűnösöket menten kivégezték."
"A csatatér későbbi bejárásánál láttam: több halott huszár keze már csak a karabély csövét szorította, míg a tusa a verekedéskor szilánkokra tört."
A 13-as huszárok vesztesége a limanovai ütközetben 70 százalékos volt:
A jászkun huszárok ezredtörténetében Prónay Pál a kitüntetésre felterjesztettek jegyzékében is szerepel limanovai hősiessége miatt:
"Prónay Pál kapitány. Mint önálló parancsnok személyes bátorságával és körültekintéssel ismételten kitüntette magát. 1914 XII. 11-én, Limanowa-nál századának kis részével és néhány gyalogossal kézitusában visszavert két orosz zászlóalj által végrehajtott támadást. A kevés, neki alárendelt legénység ügyes elhelyezésével és körültekintéssel sikerült Prónay kapitánynak egy a szomszéd szakaszba benyomult ellenséget visszavonulásra kényszeríteni."
Az ezredtörténet tanúsága szerint Prónay 1915. május 11-én, a Dnyeszer menti harcokban immár, mint a 4. század parancsnoka, egy támadás során sebesült meg első ízben komolyabban:
Ezzel Prónay hosszabb időre vissza is került a hátországba.
Felépülve, 1916. március 5-én tért vissza ezredéhez a harctérre, és ismét az 1. század parancsnoka lett. Augusztus 2-án azonban megbetegedett, és ezúttal 1917. január 2-áig volt kórházban.
Ezeken az ezredtörténetben szereplő adatokon kívül azonban nem sokat tudni a limanova utáni katonai karrierjéről. Annyit biztosan tudunk, hogy 1918 júniusában harctéren nyújtott szolgálatait Bronz Vitézségi Éremmel ismerte el a hadvezetés, ám Prónay ennél jóval több kitüntetést is kapott, bár ezek pontos idejéről nincs túl sok információ.
Az 1963-ban kiadott naplójából csak az derül ki, hogy 1918. október 31-én, gróf Tisza István volt miniszterelnök meggyilkolásának napján, Bécsben érte az összeomlás. Azt ugyan nem tudni, miért tartózkodott a császárvárosban, vagy hogyan került oda, de annyi biztos, hogy történelmi szereplése csak ezek után kezdődött meg igazán.
Komáromi János, híres katonaíró így beszélte el Prónaynak a limanovai csata végén tanúsított vitézségét A nagy háború anekdotái című művében:
"A limanovai huszárok dulakodásában, 1914 decemberének első felében, részt vett Prónay Pál alezredes is. Ami itt következik, azt tiszttársaitól tudom, mert Prónay Pál soha nem beszél róla, hogy ott volt a huszárok legrémítőbb kézitusájában.
A véres marakodás harmadik reggelén, mikor az ezrednek csak néhány félig-tébolyult tisztje volt már életben, Prónay Pál véresen, leszakított inggel, kezében tábori ásóval lihegett a hevenyészett fedezékben. De nem saját vére volt az a vér. Ebben a pillanatban minden ponton visszafelé takarodtak az oroszok."
"Prónay Pál is felkapaszkodott a sánchányás tetejére, az ellenség után nézett keserűen és míg körülötte tisztek és huszárok feküdtek holtan, hogy fekete volt tőlük a domboldal, Pali bácsi annyit dörmögött magában az ellenség után:
– Taknyosok...
A megmaradt limanovai tisztek tudvalevően minden évben emlékünnepre jönnek össze az iszonyú évforduló alkalmából, de Prónay Pált soha sem látni közöttük.
Egyszer megkérdeztem tőle, mi az oka ennek a tüntető távolmaradásnak? Így felelt:
– Mit keresnék én ottan? Mi akkor valami tizenheten maradtunk életben tisztek, ámde ezek közül egy sem ünnepel soha. Ünnepelnek helyettünk azok a huszárok, akik soha ott nem voltak, de akiknek száma legalább ötszörösére nőtt meg húsz esztendő alatt... Hát ezért!"
Nem kizárt, hogy az elveszett naplókötet egyszer még előkerül valahonnan, de sajnos valószínűbb, hogy a jelenleginél pontosabb képet már nem fogunk kapni Prónay Pál életének korai szakaszáról.
Érdemes venni a fáradtságot, és átolvasni a cikkünkhöz felhasznált forrásokat (történelemrajongóknak nem csak a Prónayra vonatkozó részeket), hiszen azok olyan kordokumentumok, melyek a XX. század egyig legmeghatározóbb és legborzasztóbb generációs élményéről adnak hiteles tájékoztatást, amellett, hogy Prónay Pál alakját is némileg eltérő fénytörésben mutatják meg, mint azt a kommunista történetírás szerette láttatni (bár hősiessége semmiképp sem menti föl későbbi tettei alól).
Azok számára pedig, akiket a napló többi része is érdekel, mindenképp ajánljuk a már említett A határban a halál kaszál... című kötetet. Bár a szocialista államhatalom természetesen erősen cenzúrázott és tendenciózus formában adta közre a szöveget, melynek forrásértéke több helyen is megkérdőjelezhető, ám így is letehetetlen olvasmány.
A teljes naplókiadásra úgy tűnik sajnos továbbra is várni kell, de addig is reméljük, hogy a fenti összeállításunk, illetve a felsorolt források minőségi olvasnivalót nyújtanak az érdeklődők számára a XX. század e vitatott, ellentmondásos alakjával kapcsolatban.
Források:
- Julier Ferenc (1937): Limanowa. Budapest: Magyar Királyi Hadilevéltár
- Komáromi János (1936): A nagy háború anekdotái. Budapest: Genius Könyvkiadó Rt.
- Kozma Miklós(1931): Egy csapattiszt naplója 1914-1918. Budapest: Révai
- Péterfalvi Molnár Dezső (1932): Limanowa, magyar győzelem. Budapest: Magánkiadás
- Prohászka László (2017): A magyar tábori vadászzászlóaljak első világháborús hősi emlékjelei. In: Hadtörténelmi Közlemények, 130. évfolyam. Budapest: Hadtörténeti Intézet
- Nagy Háború Blog
1919. június 24. - Az első pesti srácok elfeledett szabadságharca
A héten volt száz éve, hogy 1919. június 24-ének kissé borongósan, hűvösen induló keddjén a magyar nemzeti gondolat képviselői sikertelenül fegyvert ragadtak a Tanácsköztársaság rémuralmával szemben. A budapesti nemzeti felkelés a legnagyobb szervezett katonai akció volt a vörös hatalommal szemben, melynek fényét a rossz időzítés és a felemás szervezés miatt eleve kódolt kudarc sem halványítja el.