Szóval tényleg az a helyzet, hogy a hétvégén, meg egy héttel korábban elhangzott beszédeknél hallottunk már sokkal jobbakat is. És igen, az én lelkesedésemnek sem tesz jót, hogy egy szoci képviselő fia, meg egy Gyurcsány-szektás macskaimitátor is ott van a főszervezők között. Halálosan unom az összefogás-mantrát is, amelynek április 8-án egy rakás objektív feltétele hiányzott még - és ezek közül messze nem a pártok közötti megegyezés lett volna a legfontosabb. Hanem az, hogy
létezzen egy olyan szavazótábor,
amely nem csak a kockás papíron, meg a hajszálpontosan kimatekozott elemzésekben hajlandó együtt voksolni, hanem a zord valóságban is. Ez pedig egészen eddig nem létezett.
Viszont éppen most alakul ki ezeken a tüntetéseken.
Politikai erőket ugyanis nem párnázott ajtók mögötti viszkizések, nem a média által közvetített üzengetések, de még csak nem is a szónoki emelvényről megfogalmazott felszólítások hívnak életre. Hanem az emberek gondolatai, érzései, reményei és félelmei. Ezek pedig csak most kezdenek összeállni az ellenzéki térfélen.
Mert ehhez el kellett bukni ezt a választást, és így kellett elbukni.
Ehhez kellett a kétharmad, kellettek a kisebb, helyi csalások, meg a nagy, országos csalás, amit NER-nek hívunk, kellett az ellenzéki pártok taktikai, stratégiai csődje - és kellenek ezek a tüntetések. Ahol olyan emberek állnak ki valamiért, vagy valami ellen, akiket pár éve még kordonnal kellett volna elválasztani, hogy ne menjenek ölre. Együtt vonulnak, együtt kiabálnak, skandálnak - és ami a legfontosabb: beszélgetnek. És e beszélgetésekből szépen, lassan kiderül, hogy
rengeteg dologban különbözünk, de alapvetően mégis csak összetartozunk. Nem a pártjaink, politikusaink, civil és nem civil megmondóembereink - hanem mi, ott a sokaságban.
Lehet kritizálni a szervezést és a beszédeket, lehet lamentálni azon, hogy az új választások kiírása, valódi közmédia kiharcolása, vagy az összellenzéki egység megteremtése mennyire reális célkitűzések. El lehet rá lőni sok száz percnyi műsoridőt, sok ezer karakternyi szöveget. És közben lehet nagyon okosnak, nagyon függetlennek, nagyon objektívnak lenni, aztán elégedetten nyugovóra térni, hogy ma is milyen józanok és racionálisok voltunk. Csak, ha így teszünk - miként a magyar ellenzéki értelmiség jelentős része ma így tesz - akkor egyrészt elitista seggfejekké válunk, akik még azokkal is képtelenek fenntartások és szájhúzás nélkül azonosulni, akik éppen azért mennek utcára, hogy mi szabadon elmondhassuk a véleményünket. Másrészt nem látjuk a fától az erdőt, a színpadtól a tömeget.
Mert, miközben a kivetítőt bámulva fanyalgunk a valóban sokszor gyengécske monológokon, elfelejtünk körbe nézni.
A történelem ugyanis nem odafenn, a pódiumon zajlik, hanem odalenn a tömegben.
És nem, nem azért, mert ebből forradalom lesz. Nem lesz. Nem is kell, hogy legyen.
A pesti, debreceni, kecskeméti, szekszárdi és pécsi utcán ennél sokkal hatékonyabb fegyver kovácsolódik, amelynek eddig híján volt a kleptobolsevik rezsim ellenzéke: identitás.
A többes szám első személy, a hatalmasnak és mindenhatónak tűnők "Ők"-kel, szemben a "Mi" születik most ezeken a tüntetéseken. És ez minden pártpolitikai, választási taktikázás és stratégiagyártás nulladik feltétele. Ahhoz, hogy egyszer, valamikor bármilyen politikai erő Orbánék valódi kihívójává nőhesse ki magát, előbb kell egy tömeg, amely a feje fölé emeli. Egy tömeg, amely sokszínű, sokféle, sok irányból érkezik, de egyfelé tart. Ezt kell most megteremtenünk.
Úgyhogy menjetek tüntetni, vonuljatok, ordítsatok, és skandáljatok, hallassátok a hangotokat! Hallgassátok meg a beszédeket is, ha már ott vagytok.
De ne a színpadra figyeljétek - hanem egymásra.
A jövőt ti írjátok odalenn. Ezer zsibbadt vágyból csak ti teremthettek egy, erős akaratot. Aztán, ha ez megvan, hozzáláthatunk a harchoz, és akkor majd megtaláljuk hozzá a megfelelő eszközt, a megfelelő vezetőket is. Addig csak egymásra figyeljetek, és egymásra vigyázzatok. No, meg arra a többes szám első személyre, ami minket most "Mi"-vé tesz. Ha ezt nem csesszük el, bármi lehet. Ha elcsesszük, nem lesz semmi. Ugye nem csesszük el?
(Fotó: Béli Balázs/Alfahír)