Feminista Rambo-sztori a sivatagban? - Az év eddigi legerősebb filmje A bosszú

Képzeljük el a Félelem és reszketés Las Vegasban, a Neon démon és a Köpök a sírodra tökéletes elegyét! Ha megvagyunk ezzel a nem túl egyszerű agytornával, akkor az egészet lötyböljük föl egy minimális feminizmussal, adjunk hozzá több hektoliter vért - á la Grindhouse -, és meg is kapjuk Coralie Fargeat francia rendezőnő 2017-es, nálunk most debütáló exploitation filmjét.

Még mielőtt belemegyünk az alkotás erényeinek boncolgatásába, rögtön az elején le kell szögeznünk valamit: aki hiperrealizmust vár A bosszútól, az inkább váltson jegyet a legújabb Marvel-filmre, mert az kevésbé lesz képtelenség. Ugyanígy jár az is, aki valamilyenféle ideológiai szemüveggel próbálja szemlélni a történetet, és ez alapján próbál bármiféle tanulságot levonni a való életre vonatkozóan (annak ellenére, hogy a filmben nagyon is akad társadalomkritika). Ez nem egy dokumentumfilm, és nem is egy audiovizuális pamflet.

A film mondanivalója az irreálisan erős, de mégis naivan egyszerű női főszereplő és a groteszkül eltúlzott férfi antagonisták ellentétére épít, ezt pörgeti túl és teszi sokrétűvé. A két nem fizikaivá torzított harca, a nemi erőszak és a bosszúállás adja a történet gerincét, de a címben használt kérdőjelet épp az indokolja, hogy ezek egyikét sem szabad a kelleténél jobban túldimenzionálni. Hibázik tehát, aki valamiféle feminista kardcsörtetésként értelmezi a művet, mert ennyi erővel a már említett Köpök a sírodra is lehetne nőjogi opusz, de mégsem az (jelen esetben ráadásul a női főszereplő idomain hosszan időző bemutatásmód sem ezt a narratívát erősíti). Ezt szem előtt tartva nézzük, miért is érdemes jegyet váltani A bosszúra!

Négy kicsi vadász

A cselekmény középpontjában egy balul elsült szerelmi és vadászkaland áll: Richard (Kevin Janssens), a kőgazdag üzletember egy titkos légyottra viszi szeretőjét, Jent (Matilda Lutz) sivatagi villájába, ahová két barátját várja a szokásos évi, stresszlevezető vadászatukra.

A szenvedélyes örömökbe azonban belerondít a két másik szereplő, Stan (Vincent Colombe) és Dimitri (Guillaume Bouchéde) idő előtti felbukkanása, mivel házigazdájuk nem szerette volna orrukra kötni a felesége háta mögött folytatott viszonyt.

A dögös és bevállalós Jen az átmulatott nap végére hamar az érdeklődés középpontjában találja magát, és nem fél kacérkodni a hipermaszkulinitás két lábon járó karikatúráiként megjelenített férfiakkal. A tragédia akkor bontja ki véráztatta szárnyait, amikor másnap az egyik vendég képtelen lesz türtőztetni magát, és Richard távollétében megerőszakolja a Los Angelesbe vágyó, hírnévre áhítozó lányt.

Innentől nehéz a poénok lelövése nélkül beszélni a cselekményről, és bár a végkifejlet önmagában nem jelent hatalmas megfejtést, az odáig vezető út minden millimétere olyan izgalmakat tartogat, amire nagyon régen nem láthatott példát a magyar közönség, épp ezért vétek lenne előre elrontani az élményt.

Idegtépő gyönyörűség

Nem túlzás azt mondani, hogy a néző a film 108 perce alatt sokszor fogja azon kapni magát, hogy mindjárt letekeri a helyéről a szék karfáját:

hol ámulatában, hol izgalmában, hol az undortól, hol pedig a félelemtől.

Fargeat olyan magabiztos atmoszférateremtéssel dolgozik, amit nagyon kevés rendezőnél figyelhetünk meg, a különböző filmes műfajok - horror, thriller, akció - elemeinek keverésével valósággal sokkolja a befogadó érzékszerveit és egy másodpercre sem kegyelmez.

Már az első kockáktól kezdve gyönyörűen érvényesül a párját ritkító kameramunka és a mesteri szintű vizuális szimbolizmus, ami egyfolytában feljebb és feljebb tekeri sztori feszültségszintjét.

Mindezt úgy, hogy a rendező az egész történetmesélést egyfajta túlhúzott, pszichedelikus naturalizmusba öltözteti, amit akár Tarantino is megirigyelhetne (amellett, hogy az epikus mennyiségű vérözönt Fargeat is megbízhatóan szállítja).

Minden beállításnak, minden képi gesztusnak jelentősége van, szinte nincs olyan jelenet, ami önmagában állna, minden mozzanatnak megvan a párja vagy ellentéte, amivel kiválóan rímelnek egymásra. A képi nyelv többnyire mégsem lesz didaktikus, fárasztó vagy banális, ahol pedig mégis ez a helyzet, ott a remek kivitelezés könnyen képes feledtetni a tökéletlenséget.

Fontos kiemelni, hogy a film részletgazdag, sokszor célzatosan kellemetlen plasztikussággal dolgozik, ami főleg a véres jelenetek hatásfokát emeli köbre azzal, hogy a rendező olyan mozzanatokra kényszeríti a figyelmet, melyekről normál esetben elkapnánk a tekintetünket. Így fordulhat elő például, hogy szinte egy örökkévalóságig vagyunk kénytelenek bámulni, amíg valaki több centi mélyről előbányászik egy törött üvegdarabot a saját talpából.

Vannak persze itt-ott megmosolyogtató epizódok is, fel-fel tűnik egy-két műfaji klisé, illetve pár baki is becsúszik a produkcióba, de ez összességében semmit sem von le a mű értékéből.

Külön érdemes szót ejteni a hangzásról és az aláfestő zenékről. Utóbbi szintén a feszültség fokozását és a stíluselemek kihangsúlyozását szolgálja. A '80-as évek szintetizátorzenéje tökéletesen harmonizál az évtized nagy horror, thriller és akció klasszikusai felé intézett tiszteletadásokkal, a butácska popdalok pedig kiváló ritmusérzékkel hangzanak föl a legbetegebb jelenetek alatt, tovább fokozva az audiovizuális élmény bizarr kettősségét. Olyat is ritkán látni, hogy egy rendező ezt használja föl a negyedik fal áttörésére, Jen drogos transza kapcsán viszont erre is akad példa.

A hangzás változásai is a dráma mozzanatait húzzák alá, harmonikusan egybesimulva a képi elemekkel, sok helyen erősítve, vagy egyenesen meghatározva a naturalista, vagy épp a szürreális hatást.

Sorsdöntők

Nem mehetünk el szó nélkül a színészek teljesítménye mellett sem, hisz mind a négy szereplő kiemelkedő alakítást nyújt. Különösen Matilda Lutz remekel a naivából a bosszú eleven angyalává változó Jen szerepében, bár a történet utolsó harmadában a hangsúly egyre inkább áttevődik a férfiakra.

Bouchéde és Colombe meggyőzően hozzák az élveteg, romlott lelkű vadászcimborákat, különösen az utóbbi színész megy nagyot a vívódó, az egyre durvuló szituációt előidéző, majd abból mégis inkább kihátrálni vágyó antagonisa bőrében.

Kevin Janssens hitelesen adja elő a kettős életet élő, családjáért látszólag élő-haló üzletembert, aki viszont testén túl tökéletesen semmibe veszi szeretőjét, a felmerülő "problémát" pedig kész drasztikus eszközökkel is megoldani. A többi szereplőhöz hasonlóan az ő alakja is "túltöltött", igazán ijesztővé pedig azután válik, hogy fenyegetve érzi addigi életvitelét. Janssens remekül játssza a karakterben lappangó kettősséget, színészi játéka méltó párja Lutz alakításának, és láthatóan működik köztük a produkció hihetőségét biztosító kémia.

Végítélet

A bosszú messze eltér a mainstream filmek kínálta hatásvilágtól, rétegzettebb, művészileg és technikailag pedig sokkal kidolgozottabb, mint a fősodor által kínált darabok, de még az olyan formabontó, stílusvezérelt alkotásokon is túlmutat helyenként, mint a párhuzamként említett Neon démon.

Összességében elmondható, hogy egy meg- és felrázó utazásra indul, aki belevág ebbe a filmbe, ami elemi erővel rántja majd ki a mindennapok egyhangúságából és sokáig nem ereszti a gondolatait. Aki súlyosabb szórakozásra vágyik, annak kötelező darab, viszont 18 év alatt tényleg nem ajánljuk, és ha csak nem rendelkezik acél idegekkel és gyomorral, akkor a nagymamának se feltétlenül erre vegyünk jegyet.

Láttál valami izgalmasat?
Küldd be nekünk!
Szerkesztő:
Németh Márton

Friss

sss
2019. szeptember 18. | 11:24
A nanomedicina olyan részecskékkel dolgozik, amelyek az emberi hajszál átmérőjénél tízezerszer kisebbek. A nanorészecskéket használó eljárás lényegesen hatásosabbá teheti a kemoterápiát, mellékhatásait pedig a maihoz képest erősen mérsékelné.
sss
2019. szeptember 18. | 10:34
Láttál valami izgalmasat?
Küldd be nekünk!
Szerkesztő:
Németh Márton
sss
2019. szeptember 18. | 11:24
A nanomedicina olyan részecskékkel dolgozik, amelyek az emberi hajszál átmérőjénél tízezerszer kisebbek. A nanorészecskéket használó eljárás lényegesen hatásosabbá teheti a kemoterápiát, mellékhatásait pedig a maihoz képest erősen mérsékelné.
sss
2019. szeptember 18. | 10:34
Jövőre két számjegyű emelést érnének el.