- Nyitásként egy teljesen evidens kérdés: hogy kezdődött a kapcsolatod a fotózással? Volt-e a családi, baráti körben, aki esetleg ezzel foglalkozott, és akkor kaptál kedvet hozzá, vagy ez egy teljesen önálló elképzelés volt?
- Apámnak volt egy – akkor, a ’80-as években egész komolynak számító – tükörreflexes gépe, de ennél jelentősebb felmenői behatást nem tudok felmutatni. Gyerekként nekem is volt egy Смена fotógépem, és a kornak megfelelően lerágtam a körmöm, miután leadtuk a tekercs filmet előhívni, hogy mi lesz később a papírképeken. A kedv igazán akkor jött meg, amikor megszületett a fiam 2005-ben. Onnantól mindenáron minden másodpercet dokumentálni akartam.
- A zenei témájú fotózást a koncertekre járással azonnal elkezdted, vagy jóval később vittél magaddal csak fényképezőgépet a bulikra?
- Ha jól emlékszem, 2008-ban lett meg az első digitális tükörreflexesem, de azzal első körben még csak a családom boldogítottam. Koncertekre 2009-től kezdtem géppel járni. Azt tudni kell rólam, hogy előbb voltam önjelölt gitáros egy bandában (1995), mint önjelölt fotós, tehát a rendszeres koncertekre járás teljesen egyértelmű volt. Aztán jött az, hogy mivel több szállal is személyes ismeretség kötött a Twister zenekarhoz, az ő bulijaikra kezdtem járkálni és fotózni. Rájöttem, hogy mivel zenész is vagyok, ez talán előnyt jelent abban, hogy a koncertek közben tudom, mikor várható egy jó jelenet, vagy mondjuk egy gitáros, amikor beáll nagyterpeszbe, akkor mikor lehet úgy elkapni, hogy a legjobb formája legyen a képen. A koncerteken szerzett tapasztalat és sok-sok pozitív visszajelzés vezetett oda, hogy aztán 2013-ban megcsináltam a honlapomat, és az ehhez kapcsolódó Facebook-oldalt.
- Kedvenc zenei stílusod van? Mi az, ami mondjuk tól-ig még belefér, meghallgatod?
- Egyértelműen a rock. Ezen nőttem fel, ezt játszom, ha gitározom, és ez szól a kocsimban. A ’90-es években voltam tinédzser, és otthonról mindenféle dallamos rockzene-szeretetet hoztam, úgyhogy nem csoda, ha a skála a Beatlestől a Panteráig terjed.
- Fontos, hogy te választod ki, hogy milyen eseményeket, előadókat fotózol, azaz a személyes rokonszenv dominál, vagy felkérés alapján dolgozol?
- Nem ebből élek és ez amellett, hogy hátrány, mert persze szívem szerint jó lenne koncert- és zenekarfotózásból megélni, amellett előny is, mert megválogathatom, hogy kit, mit fotózok. Ma már eljutottam egy olyan szintre, hogy valóban vannak felkérések is, illetve leginkább van egy bizonyos zenekari kör, akik számára természetes, ha megyek a bulijaikra.
- Van vagy vannak olyan előadók (természetesen hazaiakra gondolok), akikkel nem csak egy-egy fellépés során találkoztok, hanem mondjuk a civil életben is össze-összejártok?
-Inkább úgy fogalmaznék, hogy van egy-két zenekar, akikkel kivételesen jóban vagyok, ahol a zenészeket személyesen is jól ismerem. Ilyen például a már említett Twister, vagy a Reckless Roses, akiknek például egy dubai turné-fotózást köszönhetek, és akikkel nem egyszer voltam már Európában is itt-ott, mint sofőr/road/fotós. De ide sorolom a Zorallt, akiknek idén már a negyedik Sörolimpián való részvételi lehetőséget köszönhetem, vagy a személyes nagy kedvenceimet, a Twin City-t, vagy azt a két bandát, akik az „anyazenekar” megismerését és rajongását hozták el nekem évekkel ezelőtt: ők a KISS Forever Band és a Holiday Crüe.
- Fotózáskor a technikailag legtökéletesebb kép megalkotása a célod, vagy a hangulat teljes visszaadása?
- Ha most profi és maximalista fotós lennék, akkor csak az lehetne a válasz, hogy a kettőt egyszerre. De talán annyira nem is vagyok profi, csak próbálok maximalista lenni, ezért elsősorban a hangulat, a jó pillanatok elkapása a fontos, persze törekedve arra, hogy technikailag is jó képek szülessenek. Szeretek történetet elmesélni a képeimmel, ezért például mindig időrendi sorrendbe rakva állítom össze az albumaimat, és igyekszem ebbe azokat a fotókat is beválogatni, amik tényleg a legjobb, leglátványosabb, legbensőségesebb pillanatokat mutatják.
- A kis klubokat, belső teres fotózásokat kedveled, vagy a szabadtéri nagy rendezvényeken szeretsz inkább dolgozni?
- Ott szeretek dolgozni, ahol jó fények vannak - a méret itt nem lényeges. Az a történet eleje, hogy sajnos ma már nem nagyon vannak kis klubok. Amik megmaradtak még, azok küzdenek a fennmaradásért, ezért a jó fény kb. az utolsó szempont, érthető módon. A nagy helyeken, ahol van pénz a jó színpadképre, sok jó fénnyel, ott az embernek könnyebb dolga van igazán jó képeket lőni.
- Kimondottan neked célzott kérdés: mik a tapasztalataid, jótékony hatással van rád, ha női taggal felálló, esetleg több hölgyből álló formációkat fotózol?
- Te kis huncut, hát milyen kérdés ez már?! (nevet) Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem, de ez a szitu olyan ritka, hogy attól tartok, egy kezemen fel tudom sorolni azon zenei albumaimat, ahol az egy főre eső női zenész két fő volt. Nem az a lényeg, hogy nők legyenek a színpadon, hanem hogy olyan zenészek, akik a jó zene mellett törekednek a vizuális szórakoztatásra is.
- Érintőlegesen már szóba került, hogy a fotózás nem a hivatásod, hanem a civil munkád mellett foglalkozol vele. Mennyi időt „vesz el” ez a szabadidődből? És kizárólag csak ez az egy hobbid van, vagy más is belefér?
- Ahogy korábban említettem, emellett gitározom egy rock bandában. A fotózással együtt ez a kettő együtt viszont kb. a teljes szabadidőm felemészti. De miután maximálisan azt teszem mindkettőnél, amit igazán szeretek, nem bánom, hogy így van.
- Milyen tanácsot adnál lelkes kezdőknek, vagy önjelölt fotóspalántáknak, amolyan személyes praktikaként?
- Nagyon szeretem a lelkes kezdőket, de csak akkor, ha nem állnak be elém. Szóval a személyes praktika az, hogy ha meglátják a fehér objektívet, akkor… (nevet) Na, de komolyan, ahogy Lenin is mondta: lőni, lőni, lőni. A sok gyakorlás meg kell hozza a várt eredményt.
- A koncertek „dokumentálása” mellett rendezvény, esküvői, és természetfotózással, valamint portfólio készítéssel is foglalkozol. Van értelme olyat kérdezni, hogy melyik áll a legközelebb a szívedhez? Melyikben érzed a leginkább kiteljesedettnek magad?
- Embereket szeretek fotózni. Leginkább portrékat - a koncertképeim többsége is leginkább zenész zsánerfotó. Modellfotózást tanultam igazi hús-vér profi fotóstól (Kaiser Erika, innen is köszönöm), ezt is nagyon szeretem, és bár olyan publikusan nem látszik például az oldalamon, de művelem is (itt sokkal jellemzőbb, hogy felkérésre dolgozom). Az esküvőfotózást inkább meghagyom az erre specializálódott kétmillió fotósnak, a természetfotózás pedig… hát az nem én vagyok, valahogy abban találom a legkevesebb kihívást.
- Van egy nagyon szimpatikus (és komoly) szlogened a FB albumaidhoz: „ Like-olj, taggelj, oszd meg! El ne vidd!” Ez tálcán kínálja azt a témát, hogy a képeidet milyen megjelenési helyeken és formában lehet viszontlátni?
- A Facebook korában élünk, szerintem előbb-utóbb lesz ilyen korszakmegjelölés is, mint ahogy volt mondjuk az ipari forradalom kora. Elsősorban a saját oldalamon és az ehhez kapcsolódó Facebook rajongói oldalon lehet követni egyelőre. Azon vagyok, hogy az Instagramot is úgy használjam, ahogy a profik, de ez nálam még nagyon gyerekcipőben van. Ezen kívül pedig - a szlogennek megfelelően: leginkább azt szeretem, ha nálam jelölik magukat az emberek és lájkolják a fotókat, de ha megjelölik, hogy ki a kép forrása, privát célra vihető. Persze, úgysem tudok nagyon mit csinálni, ha valaki le akarja tölteni, le fogja.
- Mit tartasz az eddigi legnagyobb trófeádnak? És ha van bakancslistád, mik/kik szerepelnek rajta, azaz kikkel dolgoznál leginkább?
- Érdekes, hogy a külföldiek közül az a 2011-es album az egyik kedvencem, amit az akkori Fezenen lőttem az épp aktuális óriási kedvencemről, a Dream Theaterről. Az első hivatalos akkreditációm volt, és onnan van egy-két, a mai napig is nagyon tetszetős képem például John Petrucciról. Hazaiak közül végre tavaly a Sörolimpián volt szerencsém egy egész koncerten át végigfotózni a Tankcsapda buliját, ami azért extra, mert ők bizony nagyon sokat költenek a megjelenésre, és ez látszik a képeken is. Bakancslista? Nem zenekart mondanék, vagy előadót, hanem egy élethelyzetet: a fotózásból élni.