Este tíz után, a műszakom végeztével utazom hazafele fáradtan, elmélyedve a gondolataimban. A másnapi teendőkön jár az agyam, jó lenne másnap még munka előtt bevásárolni, ideje lenne az esedékes számláimat rendezni, mindemellett egy előadásról készítendő cikk megírásával is el vagyok maradva.
Ilyesféle gondolatbuborékok cikáznak a fejem körül, amikor az Örs vezér terén a metrómegállót elhagyva egy kéz csimpaszkodik a vállamba. Olyan tompa vagyok, hogy meglepődni sincs időm, de máris szembesülök a kéz tulajdonosával. Ötvenes, erősen kopaszodó, mélyen barázdált arcú hajléktalan férfi, zavaros tekintet. Jól láthatóan atomrészeg állapotban bugyborékolva próbál velem valamit közölni, rémlik, hogy párszor már láttam az aluljáróban, amelyen keresztül gyakran közlekedek. Nem akarom tudni, hogy mit akar, vagy mit mond, a szociális érzékenységem mínuszban van, és csak az esti buszomat akarom elérni időben. „Elnézést, de sietek” – mondom, pedig elnézést nem nekem kéne kérnem. Lesöpröm a vállamról a kezét és haladnék is tovább. „Nem pénzt akarok” – kiabálja, majd azt is hallom, ahogy hozzáteszi: „kurva anyádat”. És itt, ennél a pillanatnál minden gondolatbuborékom kipukkan a fejem felett, tompa fáradtságom pedig átcsap indulatos haragba, már fordulok is vissza. Kommunikációnkat tovább nem részletezném, mondandóm szofisztikált összefoglalt lényege, hogy elmondom neki, a kezem és a feje milyen interakcióba fog kerülni, ha nem fogja be gyorsan. Nagyjából ennyire jutunk, a buszt végül nem érem el, 15 percig puffogok még magamban, amíg megérkezik a következő.
Kis hétköznapi történetem nagyjából egy héttel azelőtt történt, hogy az Országgyűlés elfogadta: az Alaptörvény tiltja az életvitelszerű tartózkodást a közterületeken. Nem tagadom, én azok közé tartozom, akiket már évek óta zavar, hogy a hajléktalanok belakják a főváros aluljáróit és köztereit.
Hogy nem tudok egyetlen nap sem úgy utazni a tömegközlekedésen, átgyalogolni egy aluljárón, vagy várakozni egy megállóban, hogy ne orrfacsaró húgy- és szarszag, vagy más testnedv bűze miatt forduljon fel a gyomrom. Hogy ne káromkodó, alpárian üvöltöző, részeg kompániák kerülgetésével kelljen közlekednem, miközben viseljem el önmegtartóztatóan, ha valamelyik kötekedni akar velem.
Hozzáteszem, az éremnek van másik oldala is. Vettem én már részt önkormányzati hajléktalan bejáráson. Találkoztam olyan emberekkel, akik a lehetőségeikhez képest igyekeznek emberhez méltó életvitelt folytatni, még ha ezért minden egyes nap kínkeservesen meg is kell küzdeniük. A segítségnyújtás sem idegen tőlem, élelmiszerrel és pénzzel is segítettem már olyan embereknek, vagy családoknak, akiknek erre nagy szükségük volt.
Tisztában vagyok vele, hogy a hajléktalanság kérdése jóval komplexebb probléma, mint az Alaptörvénybe beépíteni egy tiltást. Az elmúlt években többször pingpongoztak már a közterületen való életvitelszerű tartózkodás büntetésével. Akárhogy is, az utcán nem változott semmi sem, most sem.
A hajléktalanságot nem lehet felszámolni paragrafusokkal, az állam beavatkozása ugyanis jóval többet igényel egy megfogalmazásnál és a honatyák szavazatainál. A hajléktalanságot nem lehet kriminalizálni, de amikor jogvédők és civil szervezetek azzal jönnek, hogy kinek, mihez van joga, akkor nem csupán a hajléktalanokra kellene gondolni.
Arra is, hogy nem akarunk olyan városokban élni, ahol el kell tűrnünk a sok esetben a közrendre és közegészségre is veszélyes állapotokat.
Az ilyen igénytelenséget ugyanis fel lehet, és fel is kell számolni.
Nehogy valaki félreértse, nem maga, a hajléktalanság az igénytelenség. Nem a kéregető, szerencsétlen hajléktalant kell egyszerre vegzálnia öt közteresnek és/vagy rendőrnek.
Az az igénytelenség, és az nem tolerálható, hogy például a Blaha Lujza téri aluljáróba már nem lehet lemenni anélkül, hogy az ember ne fogja be az orrát, mert rendszeresen ott ürítenek az oda beköltözött hajléktalanok, akik még csak nem is zavartatják magukat, ha ezt több tucat járókelőnek látnia kell.
Nem mellesleg így aztán senki nem fog a közelükbe menni, hogy aprót adjon nekik, mert inkább mindenki minél előbb túl akar jutni a bűzdzsungelen.
A cseppet sem egyszerű megoldáshoz persze hozzátartozik, hogy ha az állami milliárdok felett diszponáló döntéshozók valóban komolyan gondolják a hajléktalankérdés rendezését, akkor a felszín kapargatása mellett itt lenne az ideje befektetni a lakhatás, illetve a szállások bővítésének és körülményeinek a javításába is.
Fotó: Béli Balázs/Alfahir