- Tavaly év végén egy koncerten találkoztunk, aztán elég hamar megfejtettük, hogy elvileg már kb. lassan harminc éve ismernünk kell egymást, hiszen fiatal korunkban ugyanazokra a helyekre jártunk, ugyanazokat a bandákat, és zenei stílust szerettük. Viszont, te 1992-től Németországban élsz. Nagyon röviden fel tudnád vázolni olvasóinknak a kiköltözésed előtti időszakot?
- Tokajban nőttem fel, ahol az általános iskolai és gimnáziumi tanulmányaimat is végeztem, de két nagynénikém révén sokat voltam Kazincbarcikán és Miskolcon is a nyári szünetekben. Már kisgyerekként rengeteg zenét hallgattam és a német nyelv sem volt idegen a számomra. A zene oly annyira volt jelen az életemben, hogy szoktam is mondani, hogy akkoriban metalt lélegeztünk be. (nevet) Relatív gyakran jártam koncertekre is, Miskolcra a Molnár Bélába, az Adyba vagy a Városi Sportcsarnokba. De a Heavy Metal Klubot is ismertem.
- És miért pont a thrash lett nálad a befutó?
- A zenei fejlődésem folyamán – ami a 70-es évektől indult a 80-asok felé – egyre inkább a keményebb irányzat fogott meg, tetszett, hogy „hevesebb” volt az átlagnál, és jóval több lendület is volt benne, mint más stílusokban. Sütött az energia az ilyen dalokból, és lejött a zenészekről az a szenvedély, ahogy játszottak. A koncerteken szerettünk ugrálni, színpadra mászni, szóval ez sodort magával engem is.
’88-tól jött aztán kinyíltam… Akkor ismertem meg például a Tesla, a Crimson Glory, Leatherwolf, White Lion vagy a Queensryche lemezeit. Egy volt a lényeg, hogy a saját stílusában jó legyen a banda, sugározzon energiát, és egy egységes imidzset kínáljon a zenekar. De egyébként, meg könnyebb volt kinézni thrashernek, mint mondjuk Poisonosnak. (nevet) Tokajba jártak például a Ramses tagok is rendszeresen, akik ugye később megcsinálták a Hooligans-t, na, ők akkoriban rózsaszín ruhákat, szűkített márványfarmert hordtak, ki volt festve a szemük, tupírozott hajuk volt… aztán ez nem kimondottan volt nekünk akkoriban szimpatikus. Számunkra elég volt a sima hosszú haj, a megszaggatott farmer, zenekari póló, meg esetleg maximum egy gördeszka. Több időt töltöttünk lemezhallgatással, mint a tükör előtt. (nevet)
- Hát, számomra is hétköznapibb hősök voltak a speed/power/thrash zenészek, meg a környezetük, mint a kaliforniai glam bandák tagjai. Persze, egy szintig irigyelte őket az ember… No, de térjünk vissza hozzád, mint ahogy nemrég megtudtam, te azért elég vehemensen kezdtél el a német nyelvre, és egy esetleges hosszabb kint létre gyúrni.
- Úgy voltam vele, hogy ha németet akarok tanulni felsőfokú szinten, akkor azt teljes elszántsággal kell csinálnom. Már gyerekkoromban is a német nyelv érdekelt, majd a Metal Hammeren keresztül fogott meg végleg, mert szerettem volna érteni, hogy mit írnak a kedvenc zenekaraimról, lemezeimről, a koncertekről. Állandóan szótároztam ezeket vagy a dalszövegeket. (nevet) 15-16 évesen cserediák is voltam az akkori NSZK-ban. Később ismerősökhöz is kimentem több mint látogatóba. Egy évet tartózkodtam ott, és megérdeklődtem, hogy miként is lehetne továbbtanulni. De előtte még, az érettségi után itthon felvételiztem az Eötvös Lóránd Tudományegyetemre, ahová fel is vettek volna elvileg, mert az akkori előzőleg közölt – azt hiszem – 120-as ponthatárt én is elértem, de aztán sokaknak volt ennyi, és mivel csak kézzel megszámolható „szabad” hely volt és protekcióm nulla, így nem jutottam be. Ekkor elkezdtem dolgozni a tokaji művelődési házban, koncerteket és kulturális rendezvényeket szerveztem, de ez csak egy pár hónapig tartott.
Aztán 1992 január első hetében már végleg kiköltöztem Németországba, összesen 450 márkával a zsebemben és egy kofferrel. Szerettem volna itt is továbbtanulni, de ennek az volt a feltétele, hogy a német érettségit is le kellett tennem. Egy évet gyakoroltam rá, majd bekerültem az ottani gimibe, aztán sikeresen levizsgáztam. Ezt követőleg három egyetemre is felvételiztem, és mindegyikre fel is vettek, de végül Bonnban kötöttem ki, ahol német nyelvészet- és irodalomtudományok, valamint pszichológia szakokat végeztem. Munka mellett csináltam végig az egyetemet, kollégiumban laktam, senki nem volt, aki fizetett volna valamit is. A kettő tehát szinkronban ment.
- Mi a foglalkozásod?
- Némettanár vagyok. Gimnáziumban és egyetemen is oktattam már. Bonnban élek, de Leverkusenben és Kölnben dolgozom, magyarul ingázom.
Anno elkezdtem a doktorit is letenni németből, de azt nem fejeztem be, mert időközben Amerikában is dolgoztam, majd Venezuelában is éltem egy évet. A folyamatos munkalehetőség miatt ez abbamaradt a vége felé.
- Ezt részleteznéd?
- Persze, nagy vonalakban… A diploma megszerzése után kaptam egy ajánlatot a professzoromtól, mert hogy látott fantáziát a munkámban, megkérdezte, nincs-e kedvem doktorálni? Aztán bele is kezdtem, de jött e közben egy lehetőség, ahova felvételit kellett tennem és írásbeli/szóbeli vizsgákat. Ezt megpályáztam, és be is kerültem az intézménybe, így 2002 januárjában Miamiba költöztem. Aztán ott egy nagykövetségi partin megismerkedtem a venezuelai iskola igazgatójával, aki azt mondta, hogy nagy szüksége lenne egy némettanárra. Igaz, venezuelai Bolivaresben adnának fizetést, de ezt könnyen át tudom váltani, plusz lakást is biztosítanak egy ügynökségen keresztül. Így három hónap után odaköltöztem, aztán ott éltem. De akkor volt az országban – szerencsétlenségemre – az a puccsos időszak, amikor Chávez volt hatalmon, de ekkor épp leváltotta a hadsereg… Tankok mentek el az ablakom alatt, lövöldözések voltak, ezért ki kellett repülnöm a Holland-Antillákra, Arubára, a hétvégére. Aztán mikor visszajöttem, majdnem két hétig még nem volt iskola és Chávez visszakerült a hatalomra. Órákig tudnék erről mesélni.
Ezt követően jött egy újabb lehetőség, nevezetesen, hogy kb. egy év után átmegyek Mexikóvárosba. Az iskola igazgatójával meg is volt a beszélgetés, de közben interneten németországi állásokat is pályáztam, és végül Kölnben kaptam is egyet. Ekkor azt mondtam, hogy nekem elegem van ebből a kalandorkodásból, inkább visszajövök Európába. (nevet) Igazából éreztem is sokszor az európai gyökereimet… Más kint turistának lenni, pár hetet ott tölteni, és megint más az, hogy ott van az életed középpontja, ott dolgozol, ott kell finanszíroznod mindezt, és mindenki vagy minden megszokott dolog hiányzik.
- Ebbe a civil életedbe hogyan jött a zenei újságíróskodás, koncertfotózás?
- Mivel rendszeresen járok koncertekre, idővel megismertem egy fotós-újságíró srácot. Többször is találkoztunk, aztán egyszer megkérdezte, hogy ha ilyen gyakran járok bulikba, akkor miért nem akarok ezekről írni, meg fotózni? Mondtam neki, hogy szerintem nem értek én ehhez, de aztán csak megpróbáltam, mert bátorított, hogy nem lesz semmilyen „felülvizsgálat”, meg nem kell hozzá újságíró iskolát elvégezni. (nevet) Az interneten szinte minden zenekarról az összes információ elérhető, plusz mivel szinte a gyerekkorom óta együtt nőttem fel a metal színtérrel, biztos, hogy fogok tudni valamit írni róla. Úgyhogy megpróbáltam, leadtam egy-két cikket, amivel meg volt a főszerkesztő elégedve, aztán onnantól beleragadtam ebbe a dologba.
- Ezt hová datáljuk, mikortól kezdted?
- Relatív későn. Azt tudni kell, hogy amikor Németországba költöztem, akkor úgymond kiszálltam az addigi metal őrületből, ami le is csillapodott a 90-es években, összevetve a 80-asokkal. Egyrészt, ugye egyetemre jártam, a színház felé is érdeklődtem, valamint, akkoriban inkább rockzenét hallgattam. És talán megkockáztatom, a Death Angel visszatérő lemezéhez, a The Art of Dying-hoz tudnám kötni azt – illetve a következő évben vagy utána, tehát olyan 2004-2005-ben – hogy felkaptam a fejem, ismét jó a színtér és sok oldschool zenekar visszatér. Újságíróként pedig kb. öt éve dolgozom több mint kevésbé rendszeresen.
- Nézzük most már meg, hogy konkrétan hol is jelennek meg a cikkeid, fotóid!
- A The Pit oldalon rendszeresebben, ahová interjúkat, koncertbeszámolókat, fotósorozatokat vagy akár aktuális híreket adok le. Itt nagyon jól érzem magam, teljesen szabadon, a saját tempómban dolgozhatom, oda akkreditálhatok, ahová akarok, és arról írok, amit szeretek. Többek között Accept, Blind Guardian, Rage, Perzonal War interjúim jelentek már meg, utóbbi csapatnak valamilyen szinten a menedzsere is vagyok (koncerteket szervezek, a kommunikációt intézem, anyagokat küldök ki, plakátozom, utazom velük). A legutóbbi albumuk borítójához például az én képemet választották, de a bookletben is a fotóim vannak. Vagy például a Paul Di’Anno féle Architect of Chaoz-nak is csináltam fényképeket, velük stúdióban is találkoztam. Ki gondolta volna nyolc-kilenc évesen, amikor megvettem otthon Tokajban a Maiden Killers albumát, hogy egyszer vele fogok a backstage-ben Jack Daniels-t iszogatni, meg, hogy a zenekarának majd én készítem a fotókat? (nevet). Magyar vonatkozásban pedig néha a Rattle Inc. oldalra publikálok.
- Mintha az rémlene, hogy más helyre is dolgoztál régebben, nem?
- De, korábban a Rock Hard magazin számára is írtam. Jelenleg oda már nem dolgozom, mert nekik professzionálisan, azaz kő keményen, az általuk megszabott zenekarokról, lemezekről, koncertekről kellene szállítanom, ráadásul határidőre a cikkeket és a képeket, ehhez meg nincs annyi szabadidőm. Egyébként, ez Németország vezető metal magazinja az „igazi” rajongók között, mert míg a Hammer idővel az úgymond mainstream vonalra állt rá, a Rock Hard próbál még őszinte véleményt nyilvánítani a bandákról, anélkül, hogy csak szponzorálnák őket.
- Ezt hogy kell érteni?
- A Hammernél például nem fogsz rossz kritikát olvasni olyan csapatokról, akik egy vagy kétoldalas hirdetést jelentetnek meg a lapban. A Rock Hard ellenben nincs olyannyira ráutalva ilyenekre, mert ez egy független magazin, amit a lap elején is hangsúlyoznak („Kritikus! Kompetens! Független!”) Vagy ott van a Deaf Forever, amit az a Götz Kühnemund csinált meg, aki régen a Hammernek és a Rock Hard-nak dolgozott. Neki még az utóbbi sem volt elég független. (nevet) Ők nagyban hangoztatják is, hogy nagy ívben tesznek a hirdetőkre, mármint olyan szinten, hogy ne amiatt fizessen náluk felületet valaki, hogy egy jó kritika jelenjen meg a lemezéről, hanem azért, mert népszerű a magazin, és mert neves, kompetens újságírók publikálnak benne. De ez egy death/black metalosabb, vagy inkább úgy mondom, undergroundosabb kiadvány.
Anno a nyolcvanas években a Hammerben ez a Götz, valamint Oliver Klemm volt az a két olyan újságíró, akik véleményét nagyra értékeltük.
- A nevükre emlékszem. Ezek szerint ők a mai napig aktívak még?
- Csak Götz. Őt személyesen is ismertem.
- Van még olyan megjelenés, amit kihagytunk?
- Ezeken kívül még a Rock Times magazin számára dolgozom. Ez egy negyedévente megjelenő nyomtatott helyi újság, tehát nem internetes felület. Ezt egy Jürgen nevű arc csinálja, ő a nyolcvanas években a Live Wire magazinnak dolgozott, de most egy promóciós irodája van Bonnban, és ide, valamint a város környékére szervez koncerteket. Az újság tulajdonképpen ennek a cégnek a kiadványa, olyan zenekarok szerepelnek benne, akiknek a bulijait ők szervezik. Nekik fotókat adok le.
- Ezek, tehát a koncertre járás, fotózás, cikkírás mennyi időt vesznek el a hétköznapi életedből?
- Saját magamnak szabom meg, hogy mennyi fér bele. Például havonta egy-két koncert, mert most már csak a nagy bandákat, és régi kedvenceket nézem meg, egy-két kisebb kivételével. De a bemelegítési időszakban voltam kis zenekarok bulijain távolra eső helyeken is, ahova kb. 4-5 ember ment el, mint közönség.
- Németországban hogyan működik egy-egy fotós, vagy backstage pass kiadása?
- Két hivatalos lehetőség van, vagy a koncertügynökséghez vagy az adott csapat kiadójához fordulsz. Bemutatod magad, hogy ki vagy, küldesz egy linket a munkáiddal, esetleg a fotóddal meg az adataiddal, aztán jó esetben azt mondják, hogy rendben van és visszaigazolnak. Mondjuk a Def Leppardnál és a Metallicánál pont kritikusabb, mert ott például le kellett adnom a kérelmemet, az elment a Q Prime menedzsmenthez New Yorkba, nekik vissza kellett igazolni, hogy oké, Novák Norbertet „leellenőriztük” és ismerjük, és ezzel a kinyomtatott papírral mehettem be a koncertre. Gondolom, szociális fórumokon még utánanéznek, hogy nem-e tettem keresztbe a bandának vagy ki is vagyok valójában. Szóval, nagyobb zenekaroknál kicsit komplikált, de működhet.
- Ezek szerint te már bármilyen olyan buliba bejuthatsz, ami téged érdekel, vagy a The-Pitnél kérnek róla beszámolót vagy fotókat?
- Elméletileg igen, de gyakorlatban nem mindig. Mert például egy Iron Maiden vagy egy Guns N’ Roses esetében meg sem próbáltam ezt, nekik túl kicsik vagyunk, nem elég ez az online publikálási lehetőség. Oda kell egy nyomtatott és országszerte vagy Európa-szerte terjesztett, rendszeresen megjelenő magazin rengeteg olvasóval. De ilyenek a helyi nagy lapok is, akik kapnak még egy személyre akkreditációs lehetőséget. Ők jobban frekventáltak.
- Németországban van egy olyan réteg, aki már ismerősként tekint rád?
- A koncertszervező irodákban megkockáztatom. Nekik elég már csak egy rövid mondat, hogy milyen koncertre szeretnék menni. Ilyenkor vagy a sajtólistára, vendéglistára vagy esetleg a zenekar saját listájára feltesznek. De az évek során már egy-két kiadóval is sikerült alaposan összeismerkednem, például az AFM vagy a Nuclear Blast embereivel jó kapcsolatban vagyok. Utóbbinál például jó ismerősöm Markus, aki – többek között – a Slayer és az Anthrax európai promóciós menedzsere, és ha ők jönnek át játszani, akkor inkább hozzá fordulok, mint a koncertszervező ügynökséghez.
- Kapsz valamiféle anyagi juttatást ezért a munkádért, vagy ez hobbitevékenység?
- Ha nyomtatott sajtóban jelenik meg képem, akkor azért néha kapok pénzt, valamint előfordul, hogy a zenekarok is felajánlanak egy minimális összeget, ha például egy albumborítójuk az én fotóm vagy az internetes felületükön szeretnék ezt publikálni. De abszolút nem kifizetődő dolog ez. (nevet)
- Magyarul ingyen csinálod?
- Az esetek túlnyomó részében igen. A fizetségem úgymond a stage pass, illetve néha kapok sört, a bulikon odamehetek a zenekar hűtőszekrényéhez. (nevet)
- Bemutatnád a fotós felszerelésedet?
- Sony SLT-A77V kamerával dolgozom. Ehhez vannak különféle objektívjaim eltérő fényerősséggel, mint standard lencsék 18-55mm vagy 55-200mm, és portré objektívek 35mm, 50mm, 85mm vagy speciál Fish Eye objektiv.
- Koncerteken mi nálad a fontosabb, a technikailag tökéletes kép megalkotása, vagy egy adott pillanat/hangulat teljes visszaadása?
- Is-is. Egy megfelelő kiinduló nyers kép kell ahhoz, hogy egy jó végleges fotót tudj alkotni. A technikai része is fontos, de sokszor a hangulat is dönthet, hogy mikorra várható egy jó beállás. Viszont, arra igyekszem másodpercek alatt figyelni, hogy a proporciók a képen arányosak legyenek. Ez nem mindig sikerül tökéletesen. A koncert előtt igyekszem a helyes értékeket előre beállítani a kamerán, de később is előfordulhat, hogy finomra kell hangolni a rendszert. Végül, meg marad a számítógépes program, hogy a vektorokon az ízlésednek vagy a kért ízlésnek megfelelően alakíts. Itt is sok mindent lehet kihozni, de rossz alapanyagból nem lehet jó képet előhozni.
- Fényképezőgép után jöjjön a gitár is, hiszen néhány archív, de mostani fotón is szép hangszerekkel szerepelsz… ezt is fejtsük már meg!
- Hát, régi szerelem ez. A mai napig is gitározgatom, de ezt megpróbálom titokban tartani, mert tényleg csak hobbi szinten űzöm. Például pont most voltunk stúdiózni Martin Buchwalternél – ahol a Destruction, a Sodom, vagy a Tankard is vett fel sávokat a lemezeihez –, ott rögzítettünk egy hatszámos EP-t. De koncertjeink nincsenek sűrűn, maximum évi három-négy. Az Architects Of Chaoz gitárosa tervezte például a zenekarom legutóbbi lemezének borítóját.
- Ezek szerint azért zenekarod is van, és koncertezel is néha. Thrash a műfaj?
- Aki engem ismer, az nyomban rávágja, hogy tuti. De nem! Sima rockzene. Ez az EP lesz a negyedik megjelenésünk.
- Már a negyedik? Nem értem… Úgy beszélsz, mintha ez egy semmi történet lenne, csak pengetgetnél saját magadnak a kisszobában.
- Nem kell ezt nagydobra verni. Heti egyszeri három órás próba a maximum; tisztában vagyunk a határainkkal. (nevet)
- Szerintem egy zenei újságírónál előny, sőt alap, hogy ha már fiatal kora óta foglalkozik bizonyos irányzatokkal, és teljesen képben van számtalan zenekarral, de az egy plusz pont, ha még a muzsikáláshoz is konyít.
- Én úgy vagyok vele, hogy engem minden érdekel, ami ehhez kapcsolódik. Ha elmegyek egy koncertre, szeretem megnézni, hogy milyen gitárokat, húrokat használnak, milyen fából van a hangszer, milyen erősítőkkel, végfokokkal dolgoznak, hogyan építik a színpadot, milyenek a reflektorok, milyen technikával készül a póló, miként készülnek fel a zenészek a bulira, milyen színekkel dolgoznak a plakátokon, stb.
- Emiatt úgymond „más” füllel hallgatsz egy-egy koncertet?
- Megkockáztatom: igen. A lemezeken pedig szeretem kielemezni a dalok szerkezetét, az album felépítését, hogy hogyan vannak megírva a szövegek, változott-e a zenekari imidzs, mit akar az kifejezni, stb. De szerintem a többség is így van vele, vagy tudatosan vagy nem.
- Nem akarom a bulvár irányába elvinni a beszélgetésünket, de csak dolgozik bennem a kisördög… Ha olyan nagynevű zenészeket kellene kiemelni – a már említett Di’Anno mellett – akikkel mondjuk nem egyszer, és nem kizárólag például egy interjú miatt beszélgettél, akkor kiket említenél meg?
- Amire talán nagyon büszke vagyok, hogy pár éve Mille Petrozza a Kreator-ből meghívott a Dying Alive koncertlemezük megjelenésekor rendezett privát, kb. 70 fős fogadásra az esseni – színházszerűen berendezett – moziba. De Essenben például az Assassin vagy Darkness tagokkal is könnyen össze lehet futni, legalább is nekem már többször sikerült. (nevet) Vagy itt van Ventornak a tetováló szalonja is, és ő elég sűrűn szokott ott tartózkodni. Bemész, bármikor aláírja a lemezedet. Érdekes módon, még emlékszik az 1988-as magyarországi debreceni Kreator koncert körülményeire is, amin akkor ott voltam. Az ő fia is zenész, és a bandájának, a Final Depravity-nek is csináltam már fotókat.
Aztán Wolf Hoffmannal az Acceptből is skype-oltam már, a Rage-es Peavy-vel, és az ex-gitárosával Victor Smolskival is gyakran beszélgetek. Kerry Kinggel is már többször Jägermaistereztem, tök aranyos, messze nem az a totál kemény figura, ami a színpadról lejön róla. Dave Mustaine viszont tényleg nagyon hangulatember, mindig figyelni kell a szemét, nehogy valami rossz szót mondjál neki, hogy aztán kidobjon az öltözőjéből. (nevet) Blackie Lawless nagyon nehéz eset még… nemrég a Vixen koncertjét a gitártechnikusával néztem végig, és ő mondta, hogy még neki is résen kell lenni, hogy a főnök aznap milyen lábbal kelt fel. Valamikor nagyon sztorizós, jópofa, máskor meg senkit nem tűr meg maga mellett.
Zenekarok közül még a nagy kedvencemet, a Candlebox-ot mondanám, ők a turnébuszukban láttak vendégül az itteni fellépésük után, és az egész éjszakát végigbeszélgettük. Végül azt mondták, hogy ha egyszer Seattle-ben járok, akkor nyugodtan hívjam fel őket, szívesen eljönnek velem és a feleségemmel sörözni. (nevet) A Scorpions-ból Matthias Jabsszal találkoztam már többször, de Klaus Meine is egy nagyon a földön járó fazon, ha Kölnbe jönnek, minden egyes alkalommal ott vagyok. Anno csináltam is az oldalukra képet, ott voltam az unplugged turnéjukon is a nagyzenekaros változaton. A Destruction-ös Schmierrel is nagyon jókat lehet dumálni. Vagy például Doro, az ő 30 éves jubileumi buliján is részt vettem… van egy internetes videócsatornám, oda koncertrészleteket szoktam feltenni, de erről a show-ról egy majd’ egyórás filmet vágtam össze. Na, akkor a színpad mögött találkoztam a Holy Moses énekesnő Sabina Classennel is, vele beszélgettem, annyit tudok róla, hogy pszichoterapeutaként dolgozik Aachenben, ahol rendelője van.
A legnagyobb kuriózum pedig talán, mint korai rajongónak, hogy nagyon jó kapcsolatban vagyok a Running Wild első lemezén gitározó Preacher-rel, aki viszont már elég régen evangélikus papként él és tevékenykedik Köln közelében. Szokott is hívni az istentiszteletére, sőt legutóbb ő hozott el éjszaka kocsival az UDO koncertröl.
- A saját videóidra még picit visszatérve, ezzel már a nap 25. órájában foglalkozol?
- Mondtam, ha benne vagyok valamiben, akkor azt szenvedélyesen csinálom. (nevet) Amíg tudom kezelni hobbiszinten, addig megy. De előfordul egy-egy koncert után, hogy éjszaka 2-3 órakor még videót vágok és szerkesztek; aztán reggel 7-kor kelés. (nevet)
- És azt se felejtsük már ki, hogy fanatikus gyűjtő is vagy.
- Nem tudom, hogy fanatikus-e, de kétoldalas turnépólóm van vagy 300 darab. Bakelitem csak pár száz, mert én egy-egy kornak csak a fő adathordozóján gyűjtöm a kedvenceimet és tőlük is csak a számomra legjobbakat. Vinyl kiadásokat 1991-ig bezárólag veszek, az ezt követő megjelenéseket CD-n vásárolom meg. Utóbbiakból viszont csak a limitált verziók, vagy díszkiadások érdekelnek.
- A metal színtér zenészei egyébként tudják, hogy te civilben mivel foglalkozol, ki vagy?
- Nem nagyon. Amikor a koncerteken, vagy stúdióban találkozunk, nem a magánéletemről van szó, mert a polgári szakma semmilyen szerepet nem játszik ebben. Az akkreditációk is nagyon kevés alkalommal történnek egy-egy zenekaron keresztül, inkább a koncertügynökségek vagy elvétve a kiadók intézik ezeket. Néha levelezünk csak privát témában. Egyszer Millének említettem azt az ötletet, hogy szeretnék írni egy könyvet a Ruhr-vidékről, hogy miért pont itt alakult ki ez a metal bázis? Mi volt ennek a szociokulturális háttere? Mi a történelme a környéknek? Az ipari városokban a kemény munka hatása, vagy az előle való menekülés adhatta esetleg azt a motivációt, hogy thrash-t játszottak az itteni bandák, nem pedig a kaliforniai glam-et… Nem tudom lesz-e ebből valaha is valami, de többször beszéltünk erről. Valamilyen szinten megelőzött vele Holger Schmenk.
- Fordított előjellel is feltenném az előző kérdést. Az iskolákban a tanítványaid, hallgatóid tudják, hogy hétvégenként hol jársz, mit csinálsz?
- Nem. (nevet) Nem is gondolják, hogy velem egy metal koncerten is lehet találkozni, vagy hogy órákig tudnék sztorizgatni a színtér zenészeiről. A kollégák közül sem sokan tudják.
- Pedig bizonyos szinten elég nyilvános a tevékenységed. Szerepelsz impresszumban, a fotókon ott a neved.
- Igen, de talán úgy fogalmazhatnék, hogy nem azt a „réteget” tanítom, akik esetleg ilyenek iránt érdeklődhetnének. Annak idején a nyolcvanas évek közepén-végén ez a rock/metal dolog benne volt a levegőben, manapság viszont annyira pluralista a világ, hogy a metal annyira nincs a hétköznapi életben nap mint nap szem előtt.
- Holott Németország híres arról, hogy metal nagyhatalom, meg, hogy fanatikus rajongótábora van a stílusnak.
- Lehetséges, de lakik itt 83 millió ember, ebből nem tudom mennyi, aki valóban szereti ezt a zenét, ráadásul mondjuk külsőleg is kimutatja. Sokan például a koncertekre is úgymond civilben mennek, a hétköznapokban meg nem mondanád, hogy mit szeret. Na, meg attól is függ, melyik területén élsz az országnak és melyik városi negyedben. A Ruhr-vidéken ez viszont naponta szem előtt van.
- Zárásként lenne még egy személyes téma. 1992 óta kint élsz, csak látogatóba jársz Magyarországra. Egyszer sem akartál végleg visszajönni?
- Már több időt töltöttem itt, mint anno Magyarországon. Néha jöhetett elvétve ilyen ötlet, de otthon nem találtam volna megfelelő állást vagy szemléletet. Nem titok, hogy itt tanárként jóval jobban meg tudok élni, mint ha hazamennék. Itt a tanárok jobb közmegbecsülésben részesülnek, tehát nem csak az anyagiak számítanak. Plusz, az én esetemben az is közrejátszik, hogy nekem – a mamámat kivéve – már nagyon fiatalon meghalt szinte mindenkim, nem vár apám, nincsenek testvéreim, nagyszüleim. De, mint hangsúlyoztam, nem az anyagiak voltak a döntésnél előtérben! Csak próbából maximalizálni akartam a célomat a némettel. (nevet)
Nekem már 14 évesen mehetnékem volt, de akkor még nem voltak nyitva a határok. Bennem volt a kalandvágy, hogy valami mást kipróbáljak, saját lábra álljak. Világot szeretettem volna látni, mert ami akkor körülöttem volt, az nem volt személyesen elég. Szóval, először nem a megélhetés miatt jöttem ki Németországba, hanem egy belső késztetés miatt. És nem is dolgozni, meg a végleges letelepedés miatt, hanem tanulni. Aztán így alakult…